A magyar katonák a világháború összes frontján megfordultak. Leginkább azonban mégis a szerb-, az orosz-, az olasz-, és Románia 1916-os hadbalépést követően az erdélyi hadszíntéren harcoltak. A legádázabb csaták helyszínei közül Doberdó, Isonzó és Przemyls neve még azok számára is ismerősen cseng, akik keveset tudnak a száz évvel ezelőtti eseményekről. De mi a helyzet a frontokra masírozó magyar bakákkal? Ők hogyan élték meg testközelből a küzdelmeket? Magyarország és az első világháború – A halál árnyékában élők.

Lőgyakorlat a Tétényi-fennsíkon. Forrás: origos.hu
Lőgyakorlat a Tétényi-fennsíkon. Forrás: origos.hu

Az általános mozgósítást követően a behívottak a korszak legfőbb közlekedési eszközén, a vasúton keresztül jutottak leendő állomáshelyük közelébe. Ahova már sínek sem vezettek, ott sokszor csak hosszú gyaloglás és szekerezés árán lehetett a front közelébe jutni. Különösen a falusi lakosság férfitagjaiból lett katonákra volt jellemző, hogy a lezajlott csaták helyszíneinek vigasztalan látványa keserűséggel töltötte el őket. A felrobbantott hidak, a földből kilátszó emberi maradványok, a lerombolt épületek és a learatatlan termés mellett elhaladva sokakban már a háború legelején megszülettek a kételyek a háború nagyszerűségét hirdető propaganda- szólamokkal szemben.

Akik megérkeztek a frontra hamar szembesülhettek a harcoknak az emberi szervezetre gyakorolt áldatlan hatásával. A lesoványodott és legyengült – sokszor gondozatlan – „katona-kollégákkal” találkozva sejthették, pár hét, esetleg néhány hónap leforgását követően maguk is hasonló kinézetre számíthatnak. Külön érdekesek azok a beszámolók, amelyek a magashegyi körülmények közé került bakák életviszonyairól tájékoztatnak. Az Alpok hegyvonulatain zajló olasz-magyar küzdelmek alatt az ellenfelek sokszor csak egymástól karnyújtásnyira helyezkedtek el. Az állóháború következtében mindkét harcoló fél „birtokba vette a hegyet” és igyekeztek a domborzat természeti adottságukat a javára fordítani. Irdatlan munkával a hegyek „gyomrába” vezető alagutakat, folyosókat és barlangszerű termeket hoztak létre. Ezeket hívták kavernáknak. Voltak helyek, ahol valóságos sziklába épített városok alakultak ki. Így azután az olaszok és a magyarok is igyekeztek a másikét felfedezni és lehetőleg elpusztítani. Ha sikerült valamelyik járatot berobbantani, sokszor ezres nagyságrendere tehető a bent rekedt katonák száma.

Irány a front! Forrás: dunafoldvar-muvhaz.hu
Irány a front! Forrás: dunafoldvar-muvhaz.hu

Az élelmezésre sok panasz érkezett. Vagy a hadtáp maradt le a harcolók mögött, vagy az étel hűlt ki mire az utolsók is hozzájutottak. Az élelmesebbek igyekeztek az erdőkön, és mezőkön föllelhető gyümölcsöket összeszedni, vagy csapdákat elhelyezni. Minden harcoló félre igaz volt, hogy ahol csak lehetett szívesen dézsmálták meg az elérhető távolságban elhelyezkedő falvak lakosságának élelmiszerkészleteit, vagy zöldségeit.  Gyakran az erőszakos módszerektől sem riadtak vissza. A Hódmezővásárhelyről a szerb frontra került Csizmadia Imre tapasztalatait így elevenítette fel:

  „Tisztán harácsolásból éltünk. Adták, vagy nem, búzát, kukoricát, zabot, krumplit, babot, darab húst, disznót, tyúkot, szóval mindent, amit megtaláltunk, ha tagadta, hogy nincs, akkor úgyis megnéztük mindenét, mire az még kellemetlenebbül hatott. Aztán sokszor gondoltuk, hogy szegények nem okai a háborúnak, de visszagondoltunk arra is, hogy mikor ők áttörtek az elmúlt évben, ők nem voltak olyan nagylelkűek, hogy valamit adtak volna valamiért, hanem a falvakat kirabolták és felégették, a nő cselédeket megbecstelenítették, és [a] visszamaradt férfiakat megcsonkítva hagyták ott. Mindössze 42 falu esett áldozatul [a] Szörénységbe. Tehát előttünk volt a minta a bűnükről, de mi nagylelkűségből a nejeiket figyelemre se méltattuk, bármi okból se.”

A katonák között pusztító leggyakoribb betegségnek a vérhas, a kolera és a malária számított, de sokan szenvedtek az élősködőktől is. Aki megsebesült, azt a segélyhelyre vitték, ahol szakképzett ápolók és orvosok igyekeztek ellátni. Számos esetben mutatkozott hiány az orvosi eszközök, a kötszerek és a gyógyszerek tekintetében és sokan szereztek fertőzést a nem kellően sterilizált műszerek miatt. A legsúlyosabb sebesülteket igyekeztek hamar valamelyik sebesültszállító vonathoz eljuttatni, és azon keresztül mielőbb kórházba szállítani.

Karácsony a fronton. Forrás: dunafoldvar-muvhaz.hu
Karácsony a fronton. Forrás: dunafoldvar-muvhaz.hu

Bár a tisztek jobb ellátást kaptak a közlegényeknél, a hadvezetés is érzékelte a katonák viszontagságos viszonyait. Ezeken, ahogy tudtak, próbáltak javítani. A hétköznapok monotóniáját az egyházi ünnepek törték meg, vagy az olyan jeles napok, mint az uralkodó születésnapja. Ilyenkor a katonák a reggel sorakozót követően szentmisét hallgattak, jobb ellátást, több alkoholt és cigarettát is kaptak. A budapesti agrármérnök, Koch Rudolf beszámolója szerint az uralkodó, Ferenc József születésnapjának megünneplése így zajlott le:

  „Délelőtt tábori mise volt, utána díszszemle és defilierung, délben a legénység kitűnő menázsit kapott (leves, vagdalt hús, krumpli saláta, mákos tészta, bor), ezenkívül dohányt és szivart. […] d.u. 3-kor nagy athletikai viadal volt, futás, magas- és távugrás, kődobás, zsákfutás, cigánykerék verseny, stb., utána football mérkőzés a Felfhaubitz és a Schwerehaubitz válogatott legényei között. 5:0-ra győzött a mi legénységünk. A szép délután végén ismét jó vacsorát kapott a legénység, pörköltet és ½ liter bort, ezután pedig megkezdődött nálunk a tiszti díszlakoma. 23-an voltunk jelen az egész divisióból és katonazene hangjai mellett vidáman kebeleztük be a finom kosztot, a menü: barna leves tojással, töltött palacsinta, krumpli hachée, töltött káposzta, sertés karaj, francia saláta és garnierungok, főzelékek, krumplifánk, alma omlette, sajtok, torták, apró sütemények, kompót, feketekávé, sör, borok, pezsgő és likőrök volt[ak].”

Amennyire csak tudtak, az otthon maradtak igyekeztek a frontra került családfőn, fiún, testvéren segíteni. A nagyon várt, hazulról érkezett csomagoknak mindig nagy keletje volt. Ezeket a küzdelmek során összekovácsolódott katonák a bajtársiasság szempontjaira is tekintettel rendszerint igazságosan elosztották barakkjuk tagjai között.

Olasz katonák az Alpokban. Forrás: index.hu
Olasz katonák az Alpokban. Forrás: index.hu

Ha épp nem folytak küzdelmek, a katonák szórakozással múlatták az időt: újságot olvastak, cigarettáztak, viccelődtek, vagy kártyáztak. A bakák szórakoztatására néha színházi előadásokat, táncmulatságokat, vagy sportversenyeket is rendeztek. A katonák vallási szükségleteit pedig a századoknál szolgáló lelkészek látták el. Bizonyos ünnepekkor, vagy ha a háború ideig-órái szünetelt, még az ellenség katonáival folytatott frontbarátkozásokra is sor került.

Az otthon maradtakkal tábori levelezőlapokkal vagy leveleken keresztül tartották a kapcsolatot. Mind a családjuktól érkezett, mind a katonáktól hazaküldött leveleket a tábori cenzúra ellenőrizte, ezzel akarták elkerülni, hogy rossz hírek közlésével aláássák a katonák harci kedvét. Gyakori visszatérő eleme a leveleknek az otthon maradt családtagok körülményei miatti aggódás, vagy – azok részéről – a frontra került családfő testi épségének tudakolása, és a cseperedő gyerekekről szóló beszámolók.

A katonákat ugyanakkor elsődlegesen az ölésre képezték ki, ahol nem volt helye az érzelgősségnek. A nagyobb ütközetek sokszor napokig tartó tüzérségi előkészítéssel indultak. Ha rohamot vezényeltek, akkor a lövészárkokból kiugorva mielőbb át kellett vergődni a drótakadályokon és eljutni az ellenséges vonalakig. A fedezéküket maguk mögött hagyók közt ilyenkor a beépített ellenséges géppuskafészkek óriási emberveszteséget okoztak. Ha sikerült az ellenség lövészárkáig eljutni, a kézigránátok bedobását követően kezdődött a kézitusa. A katonák bátorságát az ütközetek előtt némi alkohol kiosztásával is igyekeztek fokozni. De nem emiatt volt, hogy a gyilkosság lázát sokan álomszerű bódulatként, a részegséghez hasonló érzésként festették le.

A halál árnyékában élő katonák között gyakran hódított a carpe diem, azaz az élj a mának életérzése. Egy-egy ütközet előtt soha nem lehetett tudni, ki marad majd életben, és kik hunynak el, igyekeztek hát ezen a bizonytalan érzésen különféle örömökkel úrrá lenni. A szórakozás és egymás „ugratása” mellett ezek közé tartoztak a nők is. Amíg a keleti front lakosságának galíciai és orosz asszonyait és leányait többnyire tisztátalannak tartották, a déli – azaz olasz front – fiatal menyecskéi igencsak kapósak voltak a magyar bakák között. A hadsereg – elsősorban a katonák között terjedő különféle nemi betegségek visszaszorítása céljából – igyekezett inkább szervezett körülmények között, prostituáltak alkalmazásával segíteni a férfiak testi igényein. Ahogy az ellátásban is, itt is voltak különbségek a tiszteket szórakoztató I. és a közkatonák örömére szolgáló II. kategóriás prostituáltak között.

Néhány hét közvetlen frontszolgálatot követően, lehetőség volt a felváltott katonáknak kis időre a családjukhoz hazamenni. Nagy volt az öröm, amikor a rég látott gyermek, vagy apa hazatért. Aki tudott ilyenkor megjavított ezt azt a házon, és a ház körül, és megbeszélték a következő hetek, hónapok szükséges tennivalóit. Azok a fotók, amikor az egyenruhás családfő feleségével és gyermekeivel pózol – ha nem az induláskor – akkor többnyire ezekben a szabadságos hetekben készültek. Sokaknak – fájdalom – ezek a fotográfiák jelentették az utolsó emléküket szerettükről.

Forrás: zaol.hu
Forrás: zaol.hu

A katonák ez alatt a négy év alatt óriási változásokon mentek át. Az olasz fronton harcoló alföldi bakákat a magas hegyek látványa és a Pó völgyében kanyargó folyók szépsége töltött el ámulattal vegyes félelemmel, a galíciai frontra kerültek életét pedig a sűrű erdőségek és a mocsaras vidékek keserítették. Mondani sem kell, mennyire kinyílhatott a világ annak az egyszerű katonának, aki korábban még a faluhatárán túlra se nagyon merészkedett, most viszont – jelképesen – hetedhétországon túlra is eljutott. 1915 márciusában, a fogságba esett Dombi Kis Imre, 34 éves hódmezővásárhelyi gazda, Lemberg–Kijev–Taskent–Ashabad–Teherán–Isztambul érintésével, több mint 12 ezer kilométer megtétele után ért csak haza Hódmezővásárhelyre.

Zömük addigi életének az első világháború volt a legmeghatározóbb élménye, és a háborús frontszolgálat alatt értek igazán férfivá. Az emberélet kioltásának mindennapi tapasztalata ugyanakkor ahhoz is vezetett, hogy az erőszak alkalmazása rutinszerűvé vált sokuk számára és ez hazatérésüket követően is csak nehezen csillapodott. A világháborús tapasztalatok és a frontélmények, ezért hozzájárulnak azokhoz az eseményekhez is, amik az országban 1919 és 1921 között lezajlottak.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Romsics Ignác: Háborús mindennapok – alulnézetből. In: I. világháborús mindennapok – alulnézetből. In: Fischer Ferenc-Hegedüs Katalin-Rab Virág (szerk.): A történelem szálai. Tanulmánykötet Vonyó József 65. születésnapjára. IDResearch Kft – Publikon, Pécs, 2010.


A hanganyag a vasárnapi adás után itt is meghallgatható.

Avatar
1983-ban született Dunaszerdahelyen. A révkomáromi Selye János Gimnáziumban 2001-ben tett érettségit követően egyetemi tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte történelem-politológia szakon. 2012-től az egri Eszterházy Károly Főiskola doktorandusza. Érdeklődési területe az első világháború hatása, a magyarországi vörös-és fehérterror, a Magyarországi Tanácsköztársaság és a huszadik század első felének magyar történelme. Tanulmányai a Kommentár, a Múltunk, a Limes és a Rubicon folyóiratban jelentek meg, ez év nyarától a www.mandiner.hu internetes portálon is publikál. 2015 novemberétől a Mikes Kelemen Program clevelandi ösztöndíjasa.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.