A hét verse

Tábortüzek parazsánál Éji őrök, üldögélünk. Tábor alszik, csillag alszik, Messze még a virradat. Üldögélünk egymás mellett, Olykor-olykor megkotorjuk A hunyorgó parazsat, S hallgatunk rá nagyokat. Tisztás szélén körbe-körbe Apró sátrak szundikálnak, Túl az erdőn...

Letészem a lantot. Nyugodjék. Tőlem ne várjon senki dalt. Nem az vagyok, ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt. A tűz nem melegít, nem él: Csak, mint reves...

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap, most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya s szememből az önkívület kicsap, emelj magadhoz. Föl-föl, még ez...

Édes fiát az anyja hívta, messziről kiáltott, édes fiát az anyja hívta, messziről kiáltott, a ház elé ment, onnan kiáltott, nehéz kontyát lebontotta, szőtt abból sűrű rengő fátyolt, bokáig-érő drága leplet, szőtt...

Kertészkedem mélán, nyugodtan, Gyümölcsfáim közt bíbelek; Hozzám a tiszta kék magasból Egyes daruszó tévelyeg; Felém a kert gyepűin által Egy gerlice búgása hat: Magános gerle a szomszédban - S ifjú nő,...

mennek egyre csak mennek szemükből kihullnak a tetők a temetők kifordul utánuk a csend az ajtók száján kifordul utánuk a küszöb a kapu és a sötét kapubálvány az udvart mögöttük papsajt útifű növi be lüktet benne...

Én nem futok. Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág. Útszélen; árokparton, A versenyen kívül Szedem a novemberi ibolyát. Én nem futok, Távol a sértő zajtól, bántó fénytől A Janus-arcú dicsőségtől, Rendezgetem csokorba...

Előadja Hargitai István:   Sírod szélén szinte félve, iszonyattal üldögélve, ó - mekkora vád gyötör, mardos, majdnem összetör: mily látás a kétkedőnek, törvény ellen vétkezőnek, hogy üres a sírgödör. Nyitott sírod szája szélén sóhajok...

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta: mögöttük izzó, vérpiros csaták, mögöttük sajgó, megtört életek: síró gyermekek és síró anyák… Emlékszobor… ennyi maradt csupán belőlük, és a tűzből, mely vezette a milliókat messze...

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben, Csillagok közt és bányák mély ölén, Sötét árnyékban, fénylő napsütésben, Madárdalban és kis gyermek szemén. Ki igazgatod sorsok fordulását, Romokból építsz...

Dózsa György unokája vagyok én, Népért síró, bús, bocskoros nemes. Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni Kaszás népemmel, mert a Nyár heves. A Nyár heves s a...

Egy lélek állt az Isten közelébe S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a „miért”, Mikor az...

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, A sok...

Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen...