A Hungarian Conservative angol nyelvű magazin nyomtatott formában és online felületen képvisel konzervatív értékeket. Az internetes felület főszerkesztője az eredetileg jogász végzettségű Dobozi Gergely, aki érdeklődésének fő fókuszában a közélet áll. 2023 januárjában vette át a stafétát az online portálon, személyes missziója minél több olvasót elérni. Kezdeményezésére indult el 2023 októberében a Diaszpóra rovat, amely a magyarság ügyét – a világmagyarság közös nyelvén – kívánja előre mozdítani.

A Bocskai Rádiónak adott interjújában a főszerkesztő ismertette: a negyedévente megjelenő Hungarian Conservative folyóirat hasábjain és a folyamatosan frissülő online felületen kortárs politikai, filozófiai és kulturális kérdésekkel találkozhat az olvasó, konzervatív szemszögből. A világban jellemző társadalmi kihívásokra reagál, legyen szó vallási hagyományok aláásásáról, a család vagy a nemzet értékének, eszméjének hanyatlásáról. A Hungarian Conservative amellett, hogy törekszik a naprakészségre, hírmegosztásra és az aktualitások feltárására, nem elégszik meg ennyivel, mélyebbre néz: oldalain mélyinterjúk, elemzések, publicisztikák, filozófiai fejtegetések is olvashatóak.

A nyomtatott formában működő Hungarian Review és a kulturális fejlemények narrálásával foglalkozó Magyar Krónika kiadója egy családot alkot a Hungarian Conservative értelmiségi lappal. Utóbbi alkotói csapat tagja, a  Diaszpóra rovat Amerikában (New Jersey állam) élő állandó szerzője Antal-Ferencz Ildikó, aki a Bocskai Rádiónak is munkatársa. Úgy éreztem, a magas olvasottsághoz kell, hogy egy misszió is társuljon azon felül, hogy konzervatív magazin vagyunk. Így adott egy új színt ez a rovat, amit 2023. október 23-án, Ildikónak köszönhetően el tudtunk indítani. Dobozi Gergely úgy véli, a magyar nemzet nem pusztán a Kárpát-medencei legmodernebb határokon belül létezik. Ugyanúgy a magyarság része az új-zélandi vagy ausztrál magyar is, és nem utolsó sorban az amerikai diaszpóra tagjai is. A Diaszpóra rovat górcső alá veszi, mit gondolnak társadalmi kérdésekről a világmagyarság tagjai, milyen kihívásokkal szembesülnek, hogyan látják saját magyarságukat, identitásukat külföldi környezetben. Amikor ezeket az interjúkat készítjük, próbáljuk az ajtón kívül hagyni a napi szintű politikát és a pártpolitikát, és arra fókuszálunk, mi a magyarság. Nagyon szép, megható interjúk tudnak így megszületni. A Hungarian Conservative online portál főszerkesztője szerint a feldolgozott életutak az ’56-os narratívát is tovább gazdagítják, hiszen azon hétköznapi hősök története is megismerésre érdemes, akik elhagyni kényszerültek hazájukat, és nulláról indították újra a családi és szakmai életüket, illetve közösségeiket a tengerentúlon. A pozitív olvasói visszajelzések igazolják, hogy van érdeklődés a rovat iránt, tartalmai követésre alkalmasak.  

Antal-Ferencz Ildikó életút-interjúinak és riportjainak két év alatt száma mára közel kétszázra nőtt, amiből a Diaszpóra rovatban is több tucat megjelent angolul. A fenti kezdeményezés nyomán készült beszélgetésekből – a Bocskai Rádió kiadásában – nemrég jelent meg a Magyar lenni Amerikában című könyv második kötete. Aki közelebbről ismeri az amerikai magyar közösségeket, tudja: bőven vannak még olyan személyek, akiknek példája, magyarság érdekében végzett tevékenysége, aktivitása feldolgozásra vár. A szerző tervei között szerepel, hogy jövőre egy harmadik kötet is készülhessen az utókor számára.

Dobozi Gergely is részt vállal az interjúkészítésben, ő online formában, Magyarországon tudja végezni. Eddigi tapasztalatai alapján megfogalmazta: Amit még tanultam a magyarságról, az az, hogy a magyarok a tengerentúlon elsősorban magyarok, azt követően republikánusok és demokraták, tehát első a magyarságuk számukra, és csak a második a pártpolitika. Magyarországon ez nem így érvényesül, a magyarság inkább egy természetesség adottság. Az a fajta árokbetemetés, ami a világmagyarság sajátja, egy olyan tanulság és tapasztalat, amit hazavihetnénk Magyarországra. Kicsit próbáljuk meg otthon is kevésbé természetesnek venni magyarságunkat.

2024 júliusára a Hungarian Conservative weboldalát több mint 300 ezren látogatták a világ minden tájáról, és közülük több mint százezren az Egyesült Államokból böngésztek. Úgy a magazinnal, mint a berkeiben működő Diaszpóra rovattal hosszútávú ambíciói vannak a magyar szerkesztőségnek. Szeretnék, ha a világmagyarság szempontjából összes releváns régióban lenne újságírójuk, akik testközelből tudnák követni az adott magyar közösség életét, vérkeringését. Addig viszont az a feladatom, hogy minél több kapcsolatot szerezzek, minél több olyan döntéshozói helyre el tudjam juttatni a projektet, amivel megkapjuk azt a fajta szellemi és akár pénzügyi támogatást is, ami egy ilyen rovat fenntartásához szükséges. Abban bízom, hogy beérik a gyümölcs, és a Hungarian Conservative egy olyan kommunikációs referenciapont tud majd lenni a világmagyarság számára, amire érdemes odafigyelni – fogalmazott Dobozi Gergely főszerkesztő, aki az elmúlt hetekben a folyóiratot népszerűsítette az Egyesült Államok több tagállamában, aki azzal a felhívással búcsúzott a Bocskai Rádió hallgatóitól: szeretettel várják az érdeklődőket a szerkesztői gárdába.

Dorgay Zsófia

Reklám

2024-ben van Michael Fabriczy Kováts születésének 300. évfordulója. Emlékezetének megőrzése, hagyatékának népszerűsítése érdekében a Kováts Mihály Baráti Társaság, a Kossuth Alapítvány és Hungary Foundation megalapította a Kováts Mihály Emlékbizottságot és együttműködési megállapodást írtak alá a jubileumi év megnyitásáról. Kováts létfontosságú szerepet játszott az amerikai lovassági egységeinek megszervezésében, vezetésében, és életét adta a szabadság ügyéért 1779. május 11-én. Az Emlékbizottság meglévő és új programokkal hívja fel a figyelmet Kováts örökségére, hősiességének példájára, egyben a magyar-amerikai katonai együttműködés történelmi gyökereire.

Kováts Mihály egy huszárezredes volt, aki – Kazimierz Pułaski lengyel hazafival együtt – elévülhetetlen érdemeket szerzett az Egyesült Államok állandó fegyveres erőinek megszervezésében. George Washingtontól kapta a megbízást az amerikai függetlenségi háborúnak a közepén. Az amerikai lovasság atyjaként számontartott köznemes a magyarországi Karcagon született, és iskolai tanulmányai befejeztével azonnal felcsapott huszárnak. Számos csatában harcolt az 1700-as évek közepén: a poroszokkal, a hétéves háborúban, Mária Terézia alatt.  Az amerikai függetlenségi háború kirobbanásának idején levelet írt Benjamin Franklinnek, az Egyesült Államok Franciaországba küldött követének, melyben felajánlja szolgálatait az amerikai szabadság eszméjéért. Még a válasz megérkezése előtt elindult, Bordeaux-ból futott ki az a hajó, 1777 elején, amelyik fedélzetén ott volt Fabriczy Kováts Mihály is. Úgy tudjuk, Kováts volt az egyetlen vezető beosztású magyar, aki személyesen találkozott George Washingtonnal. Azért fontos, hogy beszéljünk róla, mert egy nagyon komoly szolgálatot tett, nemcsak az amerikai szabadság ügyének, de saját személyén keresztül az amerikai-magyar kapcsolatoknak is, hiszen egy olyan origója az amerikai-magyar kapcsolatoknak, ami gyakorlatilag Amerika születéséhez köthető, és ilyen tekintetben szerintem nagyon magasra is teszi a lécet az amerikai-magyar kapcsolatokban – fogalmazott Smith Lacey Anna.

A Fabriczy Kováts Mihály által személyesen vezetett lovasság önfeláldozó kirohanása következtében, Dél-Karolinai Charleston városát ostromló brit hadsereg elállt a város lerohanásának tervétől. A magyar hős viszont életével fizetett ezért. Ahogy az Emlékbizottság tagjai atörténet mélyére ásott, egyre tisztábban látszotthogy a magyar diaszpóra tagjai – különösen az -1970-es években – rendkívül sokat tettek azért, hogy Kováts emléke és szélesebb körben való tisztelete Amerika-szerte elterjedjen. Nem csak szobrok, emlékérmék, kongresszusi megszólalások, életrajzi munkák, de színes, mozgalmas kulturális események, fesztiválok is megemlékeztek Kovátsról. Cartertől Reaganing amerikai adminisztrációk is méltatták Kováts érdemeit. 

Ami az amerikai-magyar kapcsolatot különlegessé teszi, az a szabadságszeretet. Magyarországnak egy nagyhatalommal van a szabadságon alapuló erős kapcsolata, az Amerikai Egyesült Államokkal. A Hungary Foundation több szállal is fűződik  Fabriczy Kováts Mihályhoz, ezt példázza az is, hogy a három évvel ezelőtt elindított  – magyar értékeket, emlékhelyeket listázó, térkép alapú – applikációhoz, HuGO-hoz is Karcag híres szülötte adott inspirációt.  Smith Lacey Anna elmondta, hogy szimbolikus, történelmi és edukációs jelentősége egyaránt volt annak, hogy egy huszár alakhoz kössék az alkalmazást. Utóbbi azért volt fontos, hogy gyerekek, iskolások is szívesen játszanak vele, ezáltal tanuljanak az Egyesült Államokban fellelhető magyar vonatkozású látnivalókról, emlékhelyekről; találkozzanak magyar éttermekkel, eseményekkel, közösségekkel. Az ingyenesen letölthető applikáció elérhető mind IOS, mind Android eszközökön, és a tízezer (eddigi) felhasználó és több mint ezer aktív tartalom megosztó a bizonyítéka annak, hogy izgalmas amerikai magyar lenyomatok után kutatni. A Fabriczy Kováts Mihály név beütése után is kaphatnak találatokat az applikációban.

Kováts nevét viseli a Charlestoni Katonai Akadémia (The Citadel) kampuszának egyik gyakorló pályája, New York egyik játszótere, az Amerikai Magyar Szövetség pedig a Washingtoni Magyar Nagykövetség mellett állított emlékművet. De különböző amerikai városokban találunk még kisebb lovasszobrokat, domborműveket, falfreskókat, emlékplaketteket. A Clevelandi Magyar Múzeum pedig egy Fabriczy Kováts Mihály állandó kiállítással büszkélkedhet.

A Kováts Mihály Baráti Társaság, a Kossuth Alapítvány és Hungary Foundation által májusban aláírt ünnepélyes együttműködés értelmében megvalósuló első rendezvény egy washingtoni könyvbemutató lesz október 26-án a Kossuth Házban: dr. Pintér Zoltán karcagi történész, gimnáziumi tanár kétnyelvű kiadványban foglalkozik Fabriczy Kováts Mihály életművével. De Charlestonban is új lendületet vett a Kováts kutatást, céljuk fellelni Kováts testét, hogy újratemetésének méltó keretet adhassanak. Az Emlékbizottság kutató munkájának köszönhető hogy először  csendülhetett fel nagyközönség előtt a Kováts Mihály emlékére írt Kováts induló, és készülőben van egy művészeti est is Washingtonban, amikor is a zene nyelvén szeretnék elmesélni, hogyan járultak hozzá a különböző nációk – magyarok, a lengyelek, a franciák, németek – az amerikai függetlenségi háborúhoz. A Magyar Posta emlékbélyeget adott ki Kováts Mihály tiszteletére, az Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ) pedig már évek óta ad át rangos elismerést az amerikai lovasság atyjáról. A díjat olyan embereknek ítélik oda, akik kimagasló eredményeket értek el az amerikai-magyar kapcsolatépítésekben.

Mi erre  generációk óta jelentős hagyományápoló és történelem tisztelő munkára építve szeretnénk minél több eseményt és minél több új hagyományőrző megmozdulást, összefogást, ami emeli Kováts Mihály ismertségét Amerikában– zárta szavait a Hungary Foundation igazgatója. A távlati cél a Kováts-emlékév mögött, hogy az az Egyesült Államok függetlenségének 250. évfordulójáig (2026) olyan alapozó munkát sikerüljön végezni , hogy Kováts emléke méltó helyet kapjon az amerikai függetlenségi forradalom ismertebb európai hősei (Lafayette, Kosciuszko, de Kalb, Pulaski) melett.    Ha felkeltette érdeklődését a Kováts-kultusz, a Hungary Foundation.org/michael-kovats-300 oldalon tovább tájékozódhat. Az emlékbizottság tagjai szeretettel várják, ha tudásával, információval bárki szeretne hozzájárulni ehhez az amerikai-magyar emlékezettörténeti gyűjtőmunkához: https://www.hungaryfoundation.org/michael-kovats-300/  

Dorgay Zsófia

1 of 11

Reklám

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Virga Ágnes 1987-ben, 33 évesen érkezett Bostonba és építette fel újra szakmai életét. Ahogy sok más orvos bevándorló, ő is alulról, egyetemi laboratóriumi technikusként kezdte. Jelenleg a concordi Emerson Kórház neurológiai részlegének igazgatója. 25 éve számtalan magyar szervezetben dolgozik önkéntesen, amelyet amerikai férje és három gyermeke is támogat. A Massachusetts-i Magyar Egyesület volt elnöke, az Amerikai Magyar Koalíció (angolul: Hungarian American Coalition, HAC) alelnöke, a Magyar Amerikai Orvostársaság elnökségi és a Piarista Bál szervezőbizottságának tagja. Közösségi munkájáért 2021-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, idén a „Legjobb Közösségi Orvos” kitüntetésben részesült. 

Mikor és hogyan kerültél Amerikába?

Először 1984-’85-ben egy posztdoktori együttműködés keretében érkeztem, ami akkoriban nagy dolognak számított. A debreceni egyetemi kórház ideg- és elmeklinikáján végeztem tudományos kutatásokat, az orvosi és oktatómunka mellett, mindkét szakvizsgám megvolt. Akkoriban még nagyon közel voltak egymáshoz ezek a területek, nem voltak úgy szétválasztva, mint ma. Egyik nap stroke-os beteget, másik nap skizofrént láttunk el, sőt, még idegsebészeti helyzeteket is meg kellett oldanunk. Bostonban csak egy évig dolgozhattam, mert lejárt a vízumom és vissza kellett mennem. Két év után viszont állásajánlatot kaptam, így ‘87-ben újra kiutaztam és itt maradtam. Az akkori szocialista-kommunista rendszer Magyarországon az egészségügyben és a tudományban is visszahúzó erővel bírt, főleg az olyanok számára, akik nem voltak a kommunista párt tagjai, ahogy én sem. Dolgozhattam, de előrelépni nem tudtam, karrierlehetőségeim korlátozottak voltak. Mivel nagyon szerettem a munkámat, 33 évesen elfogadtam a bostoni egyetem állásajánlatát. Ez a döntés szakmailag nagy visszalépést jelentett, hisz Magyarországon már elég jó pozícióm volt, miközben itt egy anatómiai laboratóriumban, laboratóriumi technikusként kezdtem újra, ahol fagyasztott majom- és patkányagyakat kellett vagdosni és azokon kísérleteket végezni. Ahogy nagyon sok végzettsége szerint orvos bevándorló, én sem orvosként, hanem az egészségügyi hierarchia alján kezdtem, onnan dolgoztam fel magamat.

Hogyan és milyen magasra „dolgoztad fel magad”?

Amikor elindultam, azt hittem, elég jól beszélek angolul, mert előtte jártam nyelvtanfolyamra, de amikor megérkeztem Bostonba, a repülőtéren egy nagyon kedves, nagydarab fekete ember várt, aki szépen beszélt hozzám, de olyan bostoni tájszólással, amiből egy árva szót nem értettem. A laboratóriumban is mindenféle nemzetiségű kollégák dolgoztak, a főnököm például japán volt, és mindenki másképp beszélt angolul, így több hónapba telt, amíg végre jól megértettem őket. Miközben teljes munkaidőben dolgoztam a bostoni egyetem laboratóriumában, esténként és hétvégén tanultam, hosszú hónapokig, mert Amerikában az orvosi honosítási vizsga rendkívül nehéz. Ezt követően rezidens lettem a Massachusetts-i Egyetemen, Boston mellett. A négy év neurológiai rezidensi munka után még egy évet neuromuszkuláris specialistaként is dolgoztam. Ezalatt természetesen abbahagytam a kutatást, és azóta általános idegorvosként dolgozom egy nagy kertvárosi, a concordi Emerson Kórházban, ahol a neurológiai részleg igazgatója vagyok.

Amikor ‘87-ben Amerikában maradtál, az életre szóló döntés volt?

Nem számítottam a rendszerváltásra, ahogy szerintem mások sem. Nem voltam biztos benne, hogy végleg itt maradok, de a szakmai lehetőségek egyértelműen jobbak voltak, aztán pedig elkezdtem dolgozni rezidensként, ami szerettem volna befejezni. Volt néhány orvos ismerősöm, akik visszamentek Magyarországra a rendszerváltás után, de nehéz volt beleilleszkedniük újra az ottani orvosi hierarchiába. Én most is nagyon becsülöm a magyarországi kollégáimat, tartom a kapcsolatot velük, de én megtaláltam itt a helyem, szakmai és magánéleti szempontból is.

Ugyanis közben családod is lett…

Családom már akkor is volt, amikor elindultam Amerikába. Első férjem Magyarországon él, sebész, és ma is nagyon jóban vagyunk. Jelenlegi férjem amerikai ügyvéd, aki nagyon támogatja a magyar ügyeket és kapcsolatokat, meg is tanult egy kicsit magyarul, és minden magyar szervezetben segít, ami óriási dolog nekem meg a gyerekeknek is. Dani fiam még Magyarországon született, egészségügyi informatika specialista, egy egri magyar lányt vett feleségül, itt laknak nagyon közel, úgyhogy ha főzök egy jó húslevest vagy almáspitét, előzetes egyeztetés nélkül átviszem nekik. Az idősebbik lányom, Anitra Lenke szintén az egészségügyben dolgozik, esetmenedzser egy denveri nagy kórházban. Az ő férje erdélyi, akit itt ismert meg Bostonban. Denverben élnek, és nemrég vettek egy kis házat Erdélyben, ahova gyakran visszajárnak; mi is meglátogattuk őket idén nyáron. A fiamék is vettek egy kis házat Egerben. A kisebbik lányom, Faye Noelle a budapesti Semmelweis Egyetemen dolgozott egy darabig, aztán a London School of Economics-on is tanult, most a PwC könyvvizsgáló cégnél dolgozik Londonban, mint Google Cloud üzlet menedzser.  Mindhárman itt nőttek fel, jártak a magyar hétvégi iskolába, a Boskolába és a helyi cserkészetbe. Mindhárman tökéletesen beszélnek magyarul és ápolják magyar kapcsolataikat. Faye az Amerikai Magyar Koalícióban is dolgozik gazdasági és oktatási területen; tavaly is jelen volt az éves koalíciós gálán.

Nemcsak tisztán szakmai, hanem közösségi sikereket is elértél orvosként. Pontosan miért is kaptad a legutóbbi díjat? 

A „Legjobb Közösségi Orvos” kitüntetést a Massachusetts-i Orvosi Társaságtól kaptam, ahol a jelöltekre orvosok szavaznak a közösség véleménye alapján. Nagyon örültem neki. Azt mondták a kollégák, azért szavaztak rám, mert úgy érzik, mindig elérhető vagyok. Ha felhívna egy sürgős ügyben, mindig igent mondok, ami nekik, az elsődleges ellátási kötelezettségű orvosoknak nagyon fontos. Bármilyen sürgős betegről van szó, sohasem mondom senkinek, hogy várjon, mert el vagyok foglalva, sohasem küldöm el azzal, hogy majd öt hónap múlva jöjjön vissza. Azonnal mindenkit megnézek; akkor is, ha emiatt nincs ebédidőm vagy munkaidőn túl kell bent maradnom a kórházban. A kollégák másik indoka az volt, hogy mindenkivel elbeszélgetek, mindenkit meghallgatok, a betegeket és a családtagokat is. Ha felhívnak, akkor mindig szakítok arra időt, hogy megmagyarázzam a helyzetet. Még a pályám elején megtanultam: mindegy, hogy milyen vizsgálatot vagy gyógymódot rendelek a betegnek, ha úgy érzi, nem tudta elmondani, amit szeretett volna, nem lesz megelégedve velem. Emellett, a környéken több várost is ellátunk, és sokszor tartottam már tájékoztató jellegű ingyenes előadásokat, könyvtárakban vagy akár éttermekben is, így talán az átlagos orvosoknál szélesebb körben ismernek Boston környékén.

Nemcsak szakmai körökben vagy átlagosnál ismertebb, hanem a magyar közösségekben is.

Immár 25 éve, hogy elkezdtem a helyi magyar szervezetben közreműködni, amikor a gyerekeimet beírattam a hétvégi magyar iskolába és a cserkészetbe. Nagyon hálás voltam nekik, mert láttam, hogy sokszor egy szülő nem elég, hogy magyarul megtanítsa őket, kell hozzá a korosztályos közösség is. Amikor láttam, hogy milyen hasznos mindez, elkezdtem aktívan segíteni. És ahogy teltek az évek, egyre több rendezvény szervezésében vettem részt, aztán bekerültem az 1964-ben alapított Massachusettsi Magyar Egyesület vezetőségébe is, egy ideig vezetőségi tagként, majd hat éven át, 2014-2020 között, három ciklusban elnökként, később alelnökként. Ma már nem vagyok vezetőségi tag, de ugyanúgy részt veszek a szervezési feladatokban. Nagyon szerettem ennek a munkának azt a részét, amikor a fiatalokat és az időseket kellett összehozni. Amikor valamit szerveztem, mindig azon igyekeztem, hogy a fiatalok és az idősek is ott legyenek és tanuljanak egymástól. Kezdetben én is a fiatalabbak közé tartoztam és rájöttem, mennyi mindent nem tudtam például a magyar történelemről, mert annak idején a még kommunista Magyarországon nem tanították meg. Akkor jöttem rá arra is, hogy az új generáció még ennyit sem fog tudni, ha mi nem mondjuk el nekik. Amikor ilyen jellegű eseményeket szerveztem, a gyerekeim sok más fiatal is elmesélte, hogy óriási élményt jelentett találkozni élő ‘56-osokkal, mert amikor könyvben olvastak vagy az osztályteremben hallottak a témáról, az csak távoli történelem volt számukra, de amikor ott volt velük valaki, aki saját emlékeit elevenítette fel, arra mindig emlékezni fognak. Boston környékén sok ‘56-os élt, néhányan még ma is köztünk vannak. Annak idején az ő segítségükkel készült el 1986-ban az az óriási, gyönyörű ‘56-os szobor Boston közepén a Szabadság téren, amely minden bizonnyal 1956 legnagyobb és leglátványosabb szobra az USA-ban. Az egyesületben mindig megünnepeltük a nemzeti ünnepeinket és sok kulturális eseményt, színházi előadást, hangversenyt szerveztünk, Magyarországról is hívtunk művészeket. Voltak kisebb-nagyobb sporteseményeink és báljaink is, például adománygyűjtő bálok az iskola és a cserkészet számára. Sokat dolgoztunk, és sikerült ezt a magyar közösséget, amelynek történetében szintén volt egy nagy generációs törés, összetartani. Munkám elismeréseként 2021 júliusában, éppen három éve kaptam a magyar államtól a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, ami nagy megtiszteltetés számomra. New Yorkban adták át, mert a Covid-járvány miatt nem tudtunk Magyarországra utazni, hogy a Parlamentben vegyük át.

Magyar közösség iránti elkötelezettséged nyilvánvaló, de miért kértek fel egyesületi elnöknek? Milyen készségek szükségesek ehhez?

Azt hiszem, többek között azért, mert előtte már bebizonyítottam a szervezőkészségemet. Természetesen bizonyos fokú diplomáciai érzék is kell hozzá, amire egyébként a munkámban is nagy szükségem volt. Meg kellett tanulnom mindkét területen, hogy minden közösségben sokféle ember van és érdemes mindenkit meghallgatni, mindenkivel fenntartani a jó viszonyt. És nyilván ahhoz is kell némi készség, hogy az ember tudjon beszélni, üzeneteket, gondolatokat megfogalmazni, ügyeket képviselni, közösséget összefogni és ösztönözni másokat, ami egyébként nem mindig könnyű, hiszen mindenki elfoglalt, szakmai és magánéletében is.

Ez egy nagyon szép, ugyanakkor nagyon küzdelmes munka, főleg a diaszpórában, ahol nemcsak sikertörténetekkel találkozunk. A bostoni egyesület megmaradása egyértelműen az, és ilyen például a Koalíció is, aminek jelenleg alelnöke vagy. Hogyan kerültél oda?

A ‘90-ben alapított Magyar Amerikai Koalíció az egyik legrégebbi és legnagyobb ernyőszervezet Amerikában, ami nagyon sok helyi magyar szervezetet, iskolát és templomot tart össze. Amikor az akkori vezetőjük, Lauer K. Edith itt járt Bostonban a magyar iskolában és ismertette a szervezet történetét és tevékenységét, számomra nagyon meggyőző és ösztönző volt, ahogy az is, amikor meghívásukra először részt vettem egy megbeszélésükön. Akkor jöttem rá, hogy tőlük meg lehet azt tanulni, amit azóta is igyekszem mindenkivel megértetni: mindenkivel lehet és érdemes is együtt dolgozni; nem azt kell nézni, hogy most ki van épp hatalmon. A régi szervezetektől érdemes megtanulni együtt dolgozni másokkal és minden kapcsolatból kihozni azt, ami a mi közösségünk számára fontos. Tehát a közös dolgokra és a nagy összképre kell koncentrálni, nem a különbségekre és a részletekre. A Koalíció is átélt már jó néhány amerikai és magyar kormányváltást. Azért léptem be hozzájuk a magyar egyesületet képviselve, hogy tanuljak tőlük. Több év közös munka után bekerültem a vezetőségbe, most alelnök vagyok, Pazaurek Piros és Grauzer Csilla mellett, Lauer Rice Andrea elnök vezetése alatt. Más-más területekre összpontosítunk; én főleg a közösségi kapcsolatokkal foglalkozom, illetve én is támogatom a fiatalokat, mivel ez szívügyem és mert kisebbik lányom is a Koalíció aktív tagja.

És van még egy magyar, egyben szakmai szervezet is, ahol vezetőségi tag vagy…

Igen, az Amerikai Orvostársaság által elismert, 55 éves Magyar Amerikai Orvostársaság a magyar gyökerekkel rendelkező orvosok, egészségüggyel kapcsolatos kutatómunkát végző tudósok, kutatók, orvostanhallgatók, rezidensek, orvosdiplomások önkéntes munkán alapuló szervezete, amely a magyar orvostudomány hagyományait és eszmeiségét kívánja megőrizni, ápolni és továbbvinni az USA-ban. Fő céljai tudományos konferenciák, előadások, publikációk, tagi együttműködések szervezése; folyamatos orvostudományi továbbképzés biztosítása; ösztöndíj- és csereprogramok szervezése nemcsak magyarpországi, hanem a Kárpát-medencében élő magyar orvostanhallgatók, rezidensek számára amerikai és magyarországi orvosegyetemek között, valamint szakmai együttműködés amerikai és magyar egyetemek szakemberei között; közös konferenciák szervezése. A szervezet New England-i Szakcsoportja – amelynek titkárja vagyok – a helyi, orvostudománnyal foglalkozó, a tagsághoz tartozó szakembereknek biztosít előadási, találkozási, együttműködési fórumot. Büszkék vagyunk arra, hogy óriási szakmai kapcsolatokkal rendelkezünk és már két Nobel-díjas magyar is tartott nálunk előadást. Nemsokára megtartjuk éves találkozónkat a floridai Sarasota-ban, ahová a világ minden részéről érkeznek neves magyar orvosok, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy tehetséges magyar fiatal orvosokat és kutatókat támogassuk. Szerintünk a két ország között nemcsak a politikai, hanem a tudományos és gazdasági kapcsolatok is fontosak, azokat is folyamatosan fejleszteni kell. Az éves találkozókon kívül rendszeresen, két-három havonta vannak regionális megbeszéléseink, ahol mindenki beszámol a saját kutatásáról és zajlik az ismerkedés, kapcsolatépítés és a közös gondolkodás arról, legközelebb kit lehetne meghívni, hogyan lehetne a fiataloknak segíteni. 

Említetted a floridai alapítású HungarianHub által létrehozott Segítség.ma platformot… 

A Segítség.ma legfontosabb célja, hogy a határon túli és a diaszpórában élő magyar betegek a lehető legkönnyebben és leggyorsabban találjanak maguknak, vagy a környezetükben élőknek anyanyelvű egészségügyi és mentálhigiénés szakembert. Ennek a kezdeményezésnek a nagykövete lettem én is, hogy orvosként segíthessek bajba jutott, tanácstalan magyarokon, ami különösen a járvány alatt volt fontos, és főleg az olyan magyarok számára, akik elsősorban magyarul beszélnek és nehézségük adódik eligazodni az amerikai egészségügyi rendszerben.

Legutóbb a New York-i Piarista Bálon találkoztunk, ahol nyitó táncot is jártál. 

Szeretem az olyan szervezeteket, amelyek tehetséges fiatalokat segítenek. A piaristák célja mindig is az volt, már néhány évszázada, hogy a fiatalokat ösztöndíjakkal támogassák. Ez is egy olyan nemes és szép célú szervezet, amely tevékenységéhez szívesen hozzájárulok, ahogy tudok.

70 éves lettél, bár ez egyáltalán nem látszik rajtad. Meddig tervezel ilyen aktívan dolgozni? 

Addig, amíg élvezem. Azt kell mondanom, hogy ennyi év után most tényleg olyan helyzetbe jutottam, hogy nagyon jól esik dolgozni: élvezem a munkámat, nem kell messze és nem kell sokat utaznom, mert nem lakom messze a kórháztól és az ügyeleti rendszer is változott. Teleneurológia van, ezért éjszakánként vagy hétvégén nem kell állandóan beutaznom a a sürgős esetekhez, amit egyébként három gyerekkel évekig csináltam. Emellett úgy érzem, a helyi közösség is jól ismer engem, sokan jönnek hozzám, és így a munkám minden nap sikerélmény. Ha húsz betegből csak kettő köszöni meg, hogy megváltoztattam az életét, mert már tud dolgozni vagy mert megszűntek a migrénjei, akkor az nekem már nagyon jó érzés. Jóban vagyunk a munkatársaimmal is, a titkárnőimet családtagnak érzem. Megtanulták például, hogyan kell a magyar eszpresszót készíteni és amikor bemegyek, azzal várnak. Az osztály vezetése természetesen nemcsak orvosi, hanem adminisztrációs munka is. Az ebédidőm ma sem olyan, hogy csak úgy leülök enni, itt, Amerikában mindig van valamilyen megbeszélés ebédidőben.

1 of 5

És ez „csak” a munkád szakmai része, amihez hozzájön az előbbiekben felsorolt rengeteg magyar közösségi önkéntes vállalás is. Honnan van ennyi energiád?

Azon kívül, hogy nagyon szeretem a munkám, talán a pozitív hozzáállás és a humor segít. És meg kell látni a mindennapban a sok kicsi sikerélményt, hiszen minden munkában van öröm, még ott is, ahol például nem jó főnök, vagy történik valami kellemetlen. De ha az ember megtalálja az örömöt a mindennapi, apró dolgokban, az átlendíti a nehézségéken. Tudom, hogy amerikai hozzáállás, hogy az ember nem panaszkodik annyit, mint például Magyarországon, de ha kitartóan igyekszik elkerülni a panaszkodást, akkor végül úgy érzi, talán nincs is szüksége rá.

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Reklám

Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a reformatus.hu-n.

Jakabffy Zsolt ötgyermekes református lelkész a Partiumból, Erdélyből került Los Angeles-be 2001-ben. A diaszpórában nem jellemző módon nemcsak gyülekezetét, hanem a hétvégi magyar iskolát is vezeti, amit missziós területnek tekint. A templom és az azzal szoros együttműködésben létező Reményik Sándor Keresztény Magyar Iskola az észak-amerikai magyar diaszpóra talán legjobban felépített magyar oktatási intézménye diák színjátszókörrel, néptánccsoporttal, könyvtárral, iskolaújsággal. Az iskola és a gyülekezet évi két bált és egy majálist szervez, ugyanakkor egyre hangsúlyosabbak a családos lelki programjaik. 

Miért lett lelkész?

Édesanyámnak mindig az volt az álma, hogy lelkész legyen az egyszülött fia. Okát nem tudom, soha nem mondta el, és nagyon nagy templomba járók sem voltunk. Mérnöki pályára készültem, de közben sok minden mással is foglalkoztam: részt vettem egy amatőr színjátszó csoportban, a Kortárs Színpad 71-ben, zenét szereztem és zenekarban játszottam, kapusként pedig egy C-ligás csapatban fociztam. Miközben mindig is nagyon fontosnak tartottam a magyarságomat, ifjúsági bibliaórákra jártam és tábort szerveztem, ami Erdélyben és a Partiumban akkoriban, a ‘80-as évek végén nem volt egyszerű a kettős – kommunista és román – elnyomás miatt. ‘90 januárjában Temesvárra utaztunk a családdal, és amit akkor ott láttam, nagyon megrázott, és hitbeli kérdéseket vetett fel bennem: kell legyen egy mélyebb magyarázat, mint csak az, hogy most az emberi indulatok egymásnak feszültek. Elkezdtem mélyebben beleásni magam a Bibliába, és szinte heteken belül úgy éreztem, nekem nem a mérnöki pályára van szükségem, hanem sokkal inkább arra, hogy a világban folyamatosan felszínre kerülő mély kérdésekre próbáljak olyan választ kapni és főleg adni, ami lehet, hogy szembemegy a világ sodrásával, ugyanakkor az egyetlen igaz válasz. Így kerültem a teológiára, feladva a tudományos irányt.

Tőkés Lászlóval találkozott akkor? 

Személyesen akkor még nem, csak amikor az egyetem elvégzése után a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnél szolgáltam, és az ifjúsági ügyosztályra kerültem. Számomra meghatározó élmény volt munkatársának lenni, nagyon sokat tanultam tőle, és mai napig nagyon tisztelem. Az ifjúsági ügyosztály vezetője talán azért lettem, mivel lelkészi pályám első éveiben, sőt még teológusként is elég sok és sikeres ifjúsági tábort, például honismereti és íjásztáborokat szerveztem a Körös vidékén vagy ahol éppen szolgáltam. Folyamatosan aktívan kerestem a kapcsolatot a fiatal korosztállyal. Törekedtem arra, hogy az Úr házába vonzzam a fiatalokat, mert úgy éreztem: ők a jövő. A zenei képességeimet szolgálatba állítva, összehoztam egy rockoperát, Pilátus címmel, amit 15-16 gyülekezetben bemutattunk. Az időseket mindig tiszteltem, a mostani gyülekezetben is értékelem őket és foglalkozom velük, de világossá kell tenni: valakinek tovább kell vinni mindazt, amit ők megteremtettek, ezért össze kell kapcsolni a korosztályokat.

Mikor alapított családot és miért jöttek Amerikába? 

Rózsával akkor ismerkedtünk meg, amikor első szolgálati helyemre, a Nagyvárad melletti Fugyivásárhelyre hazajött, épp az említett rockopera egyik bemutatójára. ‘98-ban házasodtunk össze, ‘99-ben megszületett Ákos, 2001-ben pedig Koppány, aki három hetes volt, amikor az amerikai kalandunk elkezdődött. (Három lányunk, Édua, Kincső és Katinka már Amerikában született.) Abban az időben Mezőtelkiben szolgáltam, Nagyváradtól 30 kilométerre északra. Emellett a püspökségen dolgoztam, és felelős szerkesztője voltam a Királyhágómelléki Református Egyházkerület gyülekezeti lapjának, a Harangszónak, ezért napi szinten bejártam Nagyváradra. Egy kollégámnak kapcsolata volt a San Fernando-i gyülekezettel, tőle tudtam meg 2000 végén, hogy ott megürült a lelkészi állás. Őt nem érdekelte a lehetőség, de nekem ajánlotta, én pedig megbeszéltem a párommal. Meg voltam elégedve az akkori szolgálati helyemmel, feleségemnek mérlegképes könyvelőként kiváló munkahelye volt, tehát semmilyen szempontból sem volt szükségünk Amerikára. Mégis abban maradtunk: próbáljuk meg. 2001 márciusában választottak ki. Ha sejtésünk lett volna arról, hogy megnyerjük a pályázatot, szinte biztos, hogy nem próbálkozunk. Nem akartunk elmenni, csak ki akartuk magunkat próbálni. Valószínű, hogy az Úristen keze nagyon mélyen benne volt ebben. 20-22 év távlatából nagyjából értem, hogy miért. Nagyon sokszor felteszik a kérdést: volt-e honvágyam, nem bántam-e meg. Nagyon sok kedves régi barátot elveszítettem, és ami ennél fontosabb, szüleim idős éveiből elveszítettem sok esztendőt, amit a közelükben tölthettem. Isten mégis megadta azt, hogy legalább édesanyám mellett lehettem utolsó napjaiban. Ezt mind bánom. Viszont érteni vélem, hogy miért egy Partiumból, Erdélyből származó lelkészként kerültem ki egy olyan közegbe, amely bizonyos fokig hasonló ahhoz, mint amiből eljöttem: idegen nyelvű, ahol meg kell tartani a magyarságot. Mezőtelkiben egy vegyes, mára román többségű faluban magyar óvodát működtettünk; igyekeztük megtartani a magyarságot, folytatva elődeink munkáját. Itt ugyanezt végezzük, csak egy sokkal nagyobb, közel Magyarország méretű földrajzi szórtságban próbáljuk átadni mindazt, amit a Jóisten ránk bízott: hit, nyelv, kultúra és nemzettudat. Az elmúlt 20 évben jó pár lelkész elment két-három év után, nem bírták. Ehhez a szolgálathoz kell egyfajta olyan edzettség, amivel felruház bennünket a Jóisten a korábbi élethelyzetekben, és használ bennünket a későbbiekben. 

Mi várt önökre Los Angelesben?

A gyülekezetben sok minden szépen fel volt építve, de nem volt minden a helyén, így az első három évünk nagyon komoly feszültségekkel telt. A legtöbb amerikai magyar vagy akár más nemzetiségű kisebbségi gyülekezetre nagyon sokan úgy tekintenek, mint egy magyar házra, és nem egy lelki közösségre. A magyar házaknak megvan a maguk szerepe; nekünk viszont más. Amikor a két feladatkör ütközik és a mérleg megbillen, abból elég komoly feszültségek szoktak születni. Ez történt itt is, ami hosszú távon végül teljesen lecsengett, és az érintett személyekkel megbékültünk, de eleinte éles volt a helyzet, és ki kellett imádkozni a Jóistentől azt a kegyelmet, hogy a templom valóban elsősorban Isten háza legyen, és utána minden más, nem pedig fordítva. Egy merész döntést kellett hozni: az iskolát áttettük vasárnapra és összekötöttük a templommal. Attól kezdve kéz a kézben működik a kettő, éppen úgy, ahogy névadónk, Reményik Sándor Templom és iskola című verse leírja. Néhány családot veszítettünk el az átállással, de néhány éven belül drasztikus növekedésnek indultunk. A Covid-járvány miatt megfogyatkoztunk; azóta sem tudunk igazán magunkhoz térni, de nagyon törekszünk, és bízunk benne, hogy sikerülni fog. 

Milyen létszámról van szó? Mekkora egyébként a Los Angeles-i magyarság?

Los Angeles magyarságát illetően nincsenek biztos számok. Ebben az városban és környékén valószínűleg 130-170 ezer közötti magyar származású ember élhet, de ennek csak kb. 10-12 százaléka ért vagy beszél magyarul. A magát magyarnak tartó 15-20 ezer emberből a gyülekezet és a fesztiválok révén 1500-2000 embernél többet a helyi magyar szervezetek együtt sem tudnak megszólítani. Néha bejelentkeznek a templomnál, amire rákeresnek a neten, mert meghalt a nagypapa, és maradt utána sok magyar könyv, amit sajnálnak kidobni. Vagy meghalt a nagymama, és kellene egy rövid szertartást tartani. Így szoktunk új embereket találni, de évente három-négynél nem többet. Az elmúlt 20 évben megismert, régebben a városban élő vagy már itt született magyarok közül sajnos nagyon sokan elköltöztek a megváltozott életkörülmények miatt, Texasba, Észak-Karolinába, Floridába. A Majálison legfeljebb 6-700 emberrel találkozunk. A járvány előtt karácsonykor és húsvétkor 200-250 embert láttunk a templomban, átlagos istentiszteleteken 70-80 főt, az iskolában 60-65 volt a gyereklétszám. Ma 35-45-en járnak rendszeresen templomba, az iskolába pedig 40-en. Ez egy alacsonyabb, de stabil létszám. Az iskolában hetente négy órán keresztül foglalkozunk a gyermekekkel és van néptánccsoportunk, heti iskolaújságunk, saját diákszínjátszó körünk. Amikor legutóbb egy magyar iskolai konferencián elmondtam, mi mindennel foglalkozunk, többen visszakérdeztek: ez mind egy iskolában történik? Tavaly az egyik tanárunk részt vett egy Balassi módszertani konferencián és kiderült számára, hogy a negyvenvalahány diaszpórabeli magyar iskolából valószínűleg a miénk van a legjobban felépítve. Minden lehetséges területet próbálunk lefedni, a gyerekeinket úgy képezzük, hogy valóban megállják a helyüket. A szülők komolyan veszik azt az egyik alapvető szabályt, hogy otthon magyarul kell beszélni a gyerekekkel. Természetesen vannak családok, ahol például vegyes házasságban nőnek fel a gyermekek, ezért ez az elv nem nagyon működik, de nagyon sokat segít az, ahol a nagyszülőkkel van kapcsolat és az unoka kénytelen magyarul beszélni, és közben észrevétlenül meg is szereti a nyelvet. Az én lányaim például kifejezetten élvezik, hogy van egy titkos nyelvük. Sok gyerek megy tőlünk nyaranta Magyarországra a diaszpórabeli diákoknak rendezett Rákóczi-táborokba, vagy Balassi-ösztöndíjjal tanulni, vagy csak ott tölti a nyár egy részét szüleivel, nagyszüleivel. Ezek a lehetőségek nagyon sokat jelentenek. 

Ők kérdezték: mindezt egy iskolában, én azt kérdezem: mindezt egy ember? 

Nem tudnám végezni egy percig sem, ha nem lenne egy olyan csapat, akikkel 17-18 éve együtt dolgozom. Legfrissebb talán az óvónénink és az egyik tanítónőnk, de már ők is 4-5 éve itt vannak. Nagyon hosszú távú munkakapcsolatokat ápolunk, nem igazán váltunk embereket, mert nagyon jól kijövünk egymással. Volt egy házaspár nálunk, akik 22-23 éven keresztül vitték a néptánccsoportot. Sajnos családi okok miatt nem tudták folytatni, de nagyjából amikor ők abbahagyták, elindult a Kőrösi Csoma Sándor (KCSP) program. Az utóbbi néhány esztendőben tökéletesen beváltak a néptáncos KCSP-sek. Előző párunk visszajött még egy évre; a mostaniak, Vámosi István és felesége, Ágnes szintén másodjára vannak itt. Nagyon meg vagyunk elégedve velük. Nagyon fontos a folytonosság és következetesség, két év alatt sokkal többet el lehet érni. A diákszínjátszó csoport ötlete 2014 tájékán fogalmazódott meg a gyülekezetben annak mentén, hogy mit lehetne kezdeni a nagyobb gyerekekkel, akiket már nem vonz a magyar iskola. Hollywoodi filmiparban operatőrként és segédrendezőként dolgozó kedves ismerősöm elvállalta a Lármafa Diákszínpad vezetését. Már tíznél több előadásunk volt, idén egy magyar népmesét dolgoztunk fel. 2015-16-ban a szülői bizottság egyik tagja jött a heti iskolaújság ötletével. Egy nagyon kedves óvodapedagógus barátom tervezte meg az újság arculatát és rakta össze az első számot. Sajnos fiatalon meghalt, de az iránta érzett tiszteletből ugyanazt a dizájnt visszük tovább. Most Vámosi Pisti KCSP-sünk rakja össze minden hétvégére nagyon hűségesen. Néhány szülő pedig segít a Facebook oldalunk folyamatos frissítésében, oda mindig felkerül a friss újság is. 

Iskolai bált és két nagyobb gyülekezeti eseményt is rendeznek. Ezeknek mi a története?

Magyar Beáta tanárnőnk férjének, Andrásnak támadt az az ötlete annak idején, hogy a magyar iskola ne csak névleges havi tandíjakból működjön, hanem legyen egy éves adománygyűjtő eseményünk is. Sajnos András, aki vállalta a főzést, két éven belül megbetegedett és a jó Isten hazahívta őt. Azóta minden évben az ő emlékének szenteljük a bált. A bevételből az iskolát fejlesztjük. Összesen 80-90 ezer dollárnyi ingatlanfejlesztés történt az elmúlt 10-15 évben, hogy az épület minél jobban kiszolgálja a templom és iskola harmonikus együttműködését. Húsz évvel ezelőtt nagyon másképp nézett még ki az iskola; azóta kialakítottunk egy könyvtárat, két új tantermet, teljesen felújítottuk a nagytermet és a konyhát is átalakítottuk. Kamerarendszert és zárható kapurendszert is beszereltünk, a közösség biztonsága érdekében. Voltak erre magyarországi pályázatok is, de a fejlesztések jelentős részét az iskolabálok nyereségéből végeztük. Az idei bevételből a színpadot alakítjuk át és a templomban felállítunk majd egy olyan rendszert, amivel a fellépéseket rögzíteni lehet, hogy felkerülhessenek egy online platformra. A Majálist az elmúlt 15-18 évben kéz a kézben viszi a gyülekezet és a magyar iskola. ‘92-ben a templomunk szándékos gyújtogatás áldozata volt. Akkor született meg a gyülekezetben az állandó adománygyűjtő akció ötlete. Az elsőt az üszkös romok felett, a parkolóban tartották, az idei volt a harmincadik. Ehhez kapcsolódik egy másik, számomra nagyon fontos váltás a gyülekezetben. Amikor idekerültem, évi nyolc-kilenc zenés-táncos rendezvény zajlott, amivel nekem nem az volt a bajom, hogy személyesen nem szeretem azt a stílust, hanem az, hogy egy gyülekezetnek nem ez a missziója. Megtartottuk a Majálist és a szüreti bált, de a hangsúlyt áttettük a lelki építkezésre: ma évente kétszer-háromszor vannak csendes napok, emellett nyári táborok és hét-nyolc ottalvós hétvége a gyerekek számára, amelyeknek első felében gyakran maradnak a szülők is. Ezek mind hitépítő, hitmélyítő és egyben játékos családi alkalmak. 

Mit szóltak a nagy váltáshoz a családok? 

Az elmúlt 22-23 év alatt alig öt-tíz olyan emberről tudok, aki bejött egy kulturális rendezvényre, és maradt az iskolában vagy az istentiszteleteken. Vannak ilyen csodák. De a gyülekezet nem a kulturális eseményektől fog megmaradni, hanem azoktól, akik hitben azt tovább viszik. És ha nem lesz, aki hitben tovább vigye, akkor nem lesz Majális meg szüreti bál sem, sőt magyar iskola sem. Mi nem azért vagyunk itt elsősorban, hogy szórakoztassuk az ide járó magyarokat, hanem azért, hogy eljuttassuk őket arra az ismeretre, amit a Biblia kijelent: tényleg úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Viszont a rendszerváltás után érkező szülők többsége a gulyáskommunizmus idején vagy nem sokkal azután nőtt föl, nem sok lelki és hitbeli nevelést kapott, vagy épp elment valamilyen divatos keleti misztika felé. Véleményem szerint elég komoly mulasztása az otthoni keresztény egyházaknak, hogy ezt végignézték, megengedték, de nem az én tisztem megítélni. Mindenesetre én a gyülekezetbe és a magyar iskolába érkező új családokat missziós területnek tekintem. Olyan közösségi alkalmakat igyekszem felépíteni, amire örömmel bejönnek, és lángosevés közben meghallgatják, mi történik a gyerekeikkel, vagy beállnak velük a játékba, és ez észrevétlenül hat rájuk is. Ez egy csodálatos folyamat, amelyben egyre többeket megérint az Úr. Tartunk zenés, modern istentiszteleteket is, tehát minden szinten próbálunk nyitni, de vannak családok, akik még arra sem ülnek be, mert nem érdekli őket Isten igéje, viszont már megkérdezték, mikor lesz a következő ottalvós, mert a gyermekük annyira szereti és annyira sokat épül belőle… Ezekkel az apró lépésekkel próbálunk belépni az életükbe anélkül, hogy rájuk zuhannánk a hittel. Mindebben az igazi motor a feleségem, aki egyébként a számok világában élő, nagyon komoly pénzügyi vezető, de mély hite áldás a családunk és közösségünk számára. Ő építi föl az ifjúsági programok vázát és vezeti részben azokat, én csak ráépítem a lényeget.

Hogyan képzeljük el a családos-gyermekes hitbéli alkalmakat?

Az évi két-három csendes napot elsősorban a gyülekezetnek tartjuk. Tavaly óta a magyar iskolás családok számára egy külön alkalmat szervezünk, melyben figyelembe vesszük a résztvevők hitbeli érettségét és ahhoz igazítjuk a tematikát. Meglepően sokan jelentkeztek. Este kimentünk csillagokat nézni, előtte volt tanítás, éneklés, imádság, beszélgetés, családi vetélkedők, játékos foglalkozások, kihelyezett istentiszteletet. Ráharaptak, megszerették, azóta is kérdezgetik, mikor lesz a következő. Az ottalvós hétvégéken elkezdtük a gyerekekkel azt a hitépítő folyamatot, aminek a neve: „Isten-nyomozók”. Azt keressük, hogyan lehet Istent megtalálni a természettől kezdve mindenben; így próbáljuk az iskolában tanított evolúciós elméletből átbillenteni őket a Biblia felé, ami sokkal inkább logikus és hihető. Az egyhetes nyári táborok 2005-ben indultak, de amikor 2011-ben a nemzeti kormány elkezdte a Rákóczi-táborok szervezését, abbahagytuk. Most az ösztöndíjasainkkal egyetértésben úgy döntöttünk: itt az ideje egy újabb tábornak. Pisti a hungarikumok szakértője, ezért a tábor címe:  „Hit és hungarikum tábor”. A délelőtti foglalkozásokon hungarikumokról hallunk, délután az Isten-nyomozók nyomoznak tovább, este pedig a tábortűznél mindkét témát közösen átbeszéljük. Napközben hungarikumokat eszünk a Pick szalámitól kezdve a gulyáslevesig. Eddig kilenc jelentkezőnél tartunk, és ha elérjük a tizenötöt, a maradék öt helyet meghirdetjük az iskolába nem járó magyar gyerekeknek is.

Antal-Ferencz Ildikó

Antal-Ferencz Ildikó írása, először megjelent a reformatus.hu-n.

Reklám