Édesapám volt az öt testvér közül a legidősebb, ebből az okból kifolyólag én voltam a legelső unoka, ami egyben azt jelenti, hogy az unokatestvérek között a legidősebb is én voltam. Nem emlékszem, hogy mikor tudtam meg és hogyan: ki is igazából az Angyal. De most nem is erről szeretnék beszélni, hanem egy egyszerű, székely család szentestéjéről, amiről akkor még nem tudhattam, hogy ez lesz az utolsó karácsonyunk, így mindannyian együtt.
Aznap már kora reggel, izgalommal telve kibújtam a meleg paplan alól, édesanyám és édesapám közül, akik az esti családi kártya partik és sakk partik fáradalmait pihenték közösen a testvérekkel, akik között a többi unokatestvérem aludt békésen. A konyhában, a kályha mellett sütő-főző nagymamám tekintetétől követve kifordultam az ajtón, hogy megkeressem nagyapámat. A fásszín ajtaja be volt csukva és amikor beléptem odapillantott. Éppen a karácsonyfát állította a tartójába és csak annyit kérdezett: egyenes? Bólintottam, mire ő: alusznak? Most is csak bólintottam és mindketten értettük, hogy a kicsikről kérdez. Na, gyere segíts, hogy vigyük a verandára. A kis beüvegezett verandában hűvös volt mindig, főleg így télen. A két kis fotel között a kis asztalra tettük a talpába beleállított, díszítésre váró fenyőfát. Egy héttel azelőtt, amikor szinten ott jártunk a nagyszüleimnél, nagymamám megkért, készítsek elő neki 30 darab diót úgy, hogy a dió két fele közé, abba a kis puha részbe nyomjak gyufaszálat, mert csak így lehet őket fölakasztani a karácsonyfára dísznek, persze miután ezüstösre lefestette őket. Majd ki kellett válogatnom néhány szép almát a pincéből, amik szintén a karácsonyfára fognak kerülni. A többi karácsonyfadíszt a szekrény tetején tartotta, messze az unokák szeme elől.
Azután a pincébe mentünk, hogy vegyünk ki a káposztáshordóból savanyú káposztát. Nagyapám szokta szép vékonyra fölvágni a vágottnak valót, és a tölteni való káposztaleveleket is ő szokta előkészíteni nagymamának, aki addig a darált húst készíti elő, amiből aztán töltött káposzta készül. A káposztáshordó mellett volt a két boroshordó, amiből ugyancsak le kellett húzni néhány üveg finom bort, ami majd az ünnepi asztalra fog kerülni. Nekem ilyenkor szabad volt meghúzni a hordót, de nem volt szabad lenyelnem belőle, sokat. Amint a pincéből kifele, tele kézzel igyekeztünk a házba föl, kérdi nagyapámat: Jó fiú voltál-e? Ejsze – mondtam, és azon gondolkodtam közben, tényleg hogyan is viselkedtem az elmúlt évben? Majd elválik este a karácsonyfa körül, gondoltam, miközben átléptem a múlt heti disznóvágás nyomait viselő nagy, sötét foltot a fehér hóban. Fogtam én már véres tálat családi disznóvágáskor, fagytam már bele a csizmába a pálinkáspohár tartása közbe, vakartam a perzselés után a disznót éles késsel, mostam forró vízzel és boncoláskor, ha a farkából vagy a füléből nem kaphattam csak egy darabocskát is, akkor…, de mindig kaptam.
Bent a jó meleg konyhában már a kész reggeli gőzölgött az asztalon, és a felnőttek mind talpon voltak. Mindenki tudta, mit kell tennie aznap estig – a vacsoráig. Nekem az volt a dolgom, hogy miután a kisebb unokatestvéreimet fölöltöztettem: sapka, sál, kesztyű, meleg bakancs és bunda – kimenni együtt a hóba, az udvarra szánkózni, hógolyózni, és ha a hó ragadt, akkor hóembert készíteni. Amikor már kint az udvaron is érződött a benti kályhán cserépfazékban fővő töltöttkáposzta illata, már egyre sűrűbben tekintgettünk az ajtó fele, hogy mikor fognak hívni ebédelni. Ebéd után, miután a mosztos kályha körül száradásra elhelyezett cipők megszikkadtak, az utcában lakó gyerekekkel összeverődtünk a kapu előtt és csoportosan elindultunk énekelni az utcában le és föl azokhoz, akiknél a kaput nyitva tálaltuk. Én tudtam, hogy ezalatt lázas készülődés folyik a kis verandában, és egész éneklés alatt csak arra tudtam gondolni, hogy mit fog hozni az Angyal.
Mindannyian pirospozsgásan, csillogó szemekkel érkeztünk vissza az éneklésből, mindenki büszkén mutogatta körbe, ki mit kapott a szép és hangos éneklésért. A két belső szoba most össze volt nyitva, és egy nagy hosszú asztal volt megterítve ünnepi terítékkel. A kis üveges veranda ebből a szobából nyílt, de most a kis ablaka le volt sötétítve, ami a kicsiknek nem tűnt föl, de én mar tudtam, hogy minden készen áll. A komoly arcú édesapámra néztem, aki csak a szemével intett nekem: Na, most mi lesz? Jó voltál? Hoz az Angyal valamit neked? Ilyeneket véltem kiolvasni a szeméből, és vér az arcomba szökött amikor édesanyám meleg tekintetével találkoztam és ő magához intett.
Mindenkinek meg volt a helye az asztalnál: nagyapám az asztalfőn ült, tőle jobbra és balra a két legnagyobb fiú és úgy tovább a család többi tagja. Nagymamám az asztal másik végen ült, így teljesen bezárva a családi kört, ölelő karjaikkal óva mindenkit aki ebbe a körbe tartozott. Jó volt tudni és látni ezt a nagycsaládot, ilyen szoros szeretetben és biztonságban. Az asztalon friss tyúkhúsleves gőzölgött, majd a töltött káposzta következett. Volt még friss kolbász krumplipürével és savanyúsággal. Diós és mákos bejgli volt fölszeletelve két süteményes tálcán, ami köré kis diós kiflik voltak szépen sorjában elhelyezve. A finom vacsora elfogyasztása után mindannyian figyelmesen hallgattuk nagyapámat, aki a karácsonyról és az angyal eljöveteléről mesélt. A felnőttek ki-kiegészítettek olykor, és most már mindannyian türelmetlenül vártuk, hogy jöjjön az Angyal.
Kintről kis csengő hang szólalt meg és nagyapám ekkor szolt, hogy: ejsze az angyal jár odakünn. Elaludt a villany a szobában és a hirtelen sötétségben, mintha láthatatlan kéz nyitná hátra az ajtót, lassan kinyílt a kis üveges veranda ajtaja. Valahonnan, mintha a messzi távolból jönne a halk ének, elkezdtek a felnőttek énekelni a “Mennyből az angyal”-t, és mi gyerekek áhítattal énekeltük velők együtt, amint a karácsonyfán négy kis gyertya lángja és egy csillagszóró fénye visszatükröződött mindannyiunk szemében. Édesanyám és édesapám kezét szorítva, dobogó szívvel kerestem a szememmel az ajándékok közt, hátha ráismernek az enyémre, de ilyen távolságról nem igazán tudtam egyet sem elolvasni. Volt ott minden gyereknek valami, nekem is írta a nevemet az egyiken, amelyikkel aztán odaültem édesanyám ölébe és remegő kézzel kibontottam. Ennyi év után nem emlékszem pontosan, mit kaptam, de ez ma már nem is fontos. Édesapám fölemelt erős karjaiba, és édesanyám kezét fogva odamentünk az ablakhoz, ahol a templom távoli harangzúgását lehetett tisztán hallani a csillagos estében, és azt mondta: “Megszületett a kis Jézus, az Ő érkezését adják hírül a harangok”. Akkor még nem tudtam, hogy a harangok másért is szólnak, de nagy bánatomra, csupán pár hónap múlva megtudtam, nemcsak születéskor, hanem elhalálozáskor is szólnak.
Élesen belém vésődtek ezek az emlékek, mert ez volt az utolsó karácsony, ahol még édesapám velünk volt. A következőket már az Egekből vigyázta, ugyanúgy örülve a kis Jézus születésének, a csillogó karácsonyfának, és a nagy családi fészek melegének, szeretetének. Aki megteheti, fogja meg szülei, szerettei, barátai, szívéhez közelálló embertársai kezét, mosolyogjon rá szeretettel, és kívánjon nekik szeretetben gazdag, kellemes karácsonyi ünnepeket!
[mp3-jplayer tracks=”Csibi Lóránd – Szentestén – Székely Karácsony – Bocskai Rádió 2012 dec. 23@/Ezaz/Csibi Lorand – Szenteste.mp3″ width=”100%” mods=”y” height=”50px”]
