A dalai láma, amikor arról kérdezték, hogy mi az, ami leginkább meglepi az emberiséggel kapcsolatban, ezt válaszolta:
„Az ember. Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Azután feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, hogy elfelejti élvezni a jelent; az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben; úgy él, mintha soha nem halna meg, és azután úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán.”
A dalai lámának nemcsak abban van igaza, hogy az ember élete végén a „fölöslegességgel” szembesülhet, hanem rádöbbent minket, hogy egyre nagyobb a káosz a világban.
Erre számtalan példát hozhatnánk, ahogy számba vehetnénk a zűrzavar lokális bizonyítékait is. Ilyen például a válságba sodródott Venezuela esete, amelyet közelebbről megvizsgálva feltárul a globális felforgatás metódusa és felsejlik a felforgatók „személye”.
Kétmillió százalékos infláció, állandósuló élelmiszer- és gyógyszerhiány, politikai válság. Hivatalosan továbbra is Nicolás Maduro vezeti az országot, de az Egyesült Államok már nem is tagadja, hogy meg akarja dönteni hatalmát. Venezuela elnöke azt nyilatkozta, hogy országa válsága belpolitikai ügy, és ezt az ott élőknek kell kezelnie és megoldania.
Nem érti, hogy mi köze ehhez az ENSZ Biztonsági Tanácsának. Maduro elnök tévedésének lényege nem az, hogy Venezuela a venezuelaiaké-e, hanem az, hogy ami ott és ezzel összefüggésben a nemzetközi térben történik, újra rávilágít a XXI. század összetettségére és téves irányára.
Venezuela ugyanis fekvésénél és olajtartalékánál fogva a két katonai nagyhatalom közé szorult.
Az Egyesült Államok és Oroszország is úgy döntött, saját befolyását kívánja érvényesíteni. Oroszország így próbál katonai pozíciót nyerni Amerika határához közel.
Válaszul arra az amerikai törekvésre, hogy az Európában lévő NATO-hadtesteket – élükön az amerikai katonákkal – egyre közelebb kívánják telepíteni Oroszország nyugati határához a Baltikumban, Lengyelországban és Romániában.
Mindez olyan stratégiai és nagypolitikai kihívás, amely bizonyos fokig érthetővé teszi a vetélkedést, hogy ki is legyen Venezuela vezetője. Maradjon-e Nicolás Maduro, aki Hugo Chávez elnök utódja, akiről köztudott volt, hogy élesen szemben állt az amerikai érdekekkel, mert azt hitte, elég, hogy olajban gazdag az ország, és így független maradhat.
Vagy inkább Juan Guaidó, az ellenzék vezére irányítsa Venezuelát, aki nem mellesleg Washingtonban járt egyetemre, így elkötelezettsége az amerikai érdekek mellett nehezen lenne tagadható.
De mit keres a felháborodottak és ultimátumot küldők táborában Franciaország, Spanyolország, Nagy-Britannia vagy akár Németország? Franciaországot például felháborítja, hogy Maduro diktátor nem enged a tüntetőknek, és nem hajlandó átadni – alkotmányellenesen – hatalmát az ellenzéki Guaidónak. Miközben a francia emberek több hete az utcai demonstrációval követelik saját elnökük, Emmanuel Macron lemondását.
Aki mellesleg megengedte, hogy a francia rendőrség gumilövedékkel oszlassa a tömeget, és néhány tiltakozót súlyosan meg is sebesítettek. A spanyol kormány magatartása is érdekes, hisz Venezuela új elnökének az utcáról megválasztott Guaidót akarják elismerni a törvényesen választott Maduro helyett.
Eközben talán elfelejtették, hogy a katalán függetlenségért szintén a spanyol utcákon tiltakozó ellenzéki vezetőt száműzetésbe kényszerítették, mondván, tevékenysége ellentétes a spanyol alkotmányossággal.
A felsorolás folytatható lenne Nagy-Britannia kormányválságának elemzésével vagy Németország vezetőjének, Angela Merkelnek saját politikai lejtmenetével. Úgy tűnik azonban, hogy Venezuelánál nagyobb, tekintélyesebb országok saját belső problémáik megoldása helyett inkább egy távoli, latin-amerikai országért aggódnak és küldenek ultimátumot a jelenlegi kormány leváltására.
Mi is történik? Vannak egyenlőbbek az egyenlők között. Azok tartoznak az egyenlőbbek közé, akik hajlanak az új trendből, a multikulturális világból következő szerepvállalásra. Azokat viszont, akik a nemzetállami létüket féltik, még akkor is, ha éppen válságban van a gazdaságuk vagy jelentős a társadalmi feszültség országukban, a „móresre érettek” körébe száműzik.
Velük szemben azonnal lehet nemzetközi együttműködést kreálni, élesen elítélni, sőt törvényesen választott vezetőiket lemondásra felszólítani. No, nem Venezuelában, hanem Szerbiában, Lengyelországban vagy akár Magyarországon is.
Ilyenkor az egyenlőbbek köre vagy egyetért egy Sargentini-jelentés készítésével, vagy csak hallgat, abban reménykedve, hogy az utca népe elvégzi feladatát – amelyet persze külföldről pénzelt és kiképzett aktivisták segítenek –, és sor kerül a kormányváltásra, ahogy az Ukrajnában történt.
Arról van szó, hogy létezik egy kitalált, rögzített és a gyakorlatban is egyre sűrűbben alkalmazott forgatókönyv a világ átalakítására. Az elmélet lényege a nemzetállami fogalomkör teljes negligálása.
Mert ha ez megtörténhet, az így kialakult űrt a nemzetköziség veheti át, amelyet az elmúlt száz évben az úgynevezett háttérhatalom képviselői testesítenek meg, de legalábbis tartanak irányításuk alatt.
Az erősebb jogán ítélkeznek a világ bármely pontján. A forgatókönyv nemcsak ideákat ad és formáz, hanem a folyamat sorrendiségét is precízen leírja. Teremts káoszt, amely a gazdaság romba döntéséhez vezet. Ezt követően vagy törvényszerűen nő a választópolgárok elégedetlensége, vagy ha mégsem, mondvacsinált ürüggyel – lásd túlóratörvény – utcai demonstrációk kezdődhetnek a demokrácia „megteremtése” érdekében.
Mert demokrácia és demokratikus élethelyzet csak ott van, ahol a kiválasztottak köre ezt deklarálja.
Akik nem tartoznak ebbe a kategóriába, ott szabad a vásár, lehet akár törvénytelen vagy alkotmánysértő módon fellépni, bízva a nagyhatalmi – háttérhatalmi – segítségben.
Azonnal kerül pénz, médiatámogatottság, nemzetközi szolidaritás az internacionalizmus jegyében. Korunk megvilágosodását sajnos nem a dalai láma szavai, hanem a multikulturális világ által diktált feltételek és jövőkép determinálja. Még akkor is, ha ez egyenlő az értelmes élet pusztulásával.
Forrás: magyaridok.hu
Reklám 
