Még a liberális sajtóban is Orbán Viktort dicsérték a Merkellel való találkozóját követően. A francia Liberationpéldául azzal kezdte beszámolóját, hogy a német kancellár migrációs politikája mekkora fordulatot vett 2015-höz képest, mint írják: Angela Merkel szavai és tettei nincsenek összhangban, mást mond, mint amit tesz.

A Politico „kellemetlen találkozóként” jellemezte a csütörtöki megbeszélést, a cikk alatt megjelent kommentek alapján pedig egyértelműen látszik, hogy Merkelben csalódtak a lap olvasói, akik közül néhányan arra emlékeztetik Bayer Lilit – aki rendszeresen publikál a Politico-ban Orbán-ellenes cikkeket –, hogy elfelejtett a most megjelent írásában párhuzamot vonni az 1930-as évek és a német kormány által javasolt új bevándorló internáló táborok között, ahogyan azt Magyarországon éppen csak néhány évvel ezelőtt tette.

„Milyen kínos”- írja a kommentelő. Érdekes adalék, hogy az olasz lapok többsége is egészen másként értékelte a megbeszélést, mint a Politico, Az Il Comizo szerint ugyanis végre tisztázta nézeteltéréseit a magyar és a német vezető, majd azt is megemlítik, hogy 2016-ban, Merkel diplomáciai támadást indított Magyarországgal szemben, mert „emberellenesnek” tekintette azt a módot, ahogyan Ausztria lezárta a „balkáni útvonalat ”, amelyet a legtöbb görögországi bevándorló használ Észak-Európa felé.

Orbán teljesítményét pedig hatalmas sikerként könyvelte el a hétvégi EU-csúcson született megállapodás miatt. A spanyol lapok Orbán Viktor növekvő népszerűségét már a szalagcímekben hirdetik, mint írják: más országokban drámai bizonyítékot vet fel Angela Merkel és barátai sikertelensége miatt, akik most már a múltbeli katasztrofális döntéseik miatt szembesülnek.

A Spiegel szerint a „kedves Viktor”, ahogyan azt a kancellár nevezi, az elmúlt években egyre inkább magabiztos politikussá vált. „Otthon politikailag szinte vitathatatlan a fölénye, az úgynevezett visegrádi államok nem hivatalos vezetője Közép- és Kelet-Európában, egy Németországhoz szorosan kapcsolódó ország kormányfője” – jellemezték a magyar miniszterelnököt, hozzátéve, hogy Magyarország egy jó modell arra, hogyan kell felvenni a harcot az illegális migrációval szemben.

Talán az sem meglepő, hogy a Twitteren Orbán Viktorról úgy írnak, mint Európa új vezetőjéről, a felhasználók többsége a magyar miniszterelnök migrációs politikáját látja a válság megoldásaként.

Reklám

Családja, barátai, pályatársai és tisztelői kísérték utolsó útjára a 73 évesen elhunyt kollégánkat, Lovas Istvánt. A Farkasréti temetőben megtartott szertartáson Bayer Zsolt, lapunk publicistája mondott búcsúztatót. Beszédét az alábbiakban közöljük.

Jöttünk, hogy elbúcsúzzunk egy embertől, aki nem tudott elfáradni.

Ezt tőle tudom, ő mondta nekem, amikor egyszer régen, még az ős-Sajtóklub idején elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy beültem mellé az autójába. Igen, egy dolgot nem volt szabad: beülni Pista mellé az autóba, mert Pista autópályán kétszázzal, lakott területen pedig százhússzal „vánszorgott” – de akkor ezt még nem tudtam, így beültem mellé, és dermedt rémületemet élénk beszélgetéssel kívántam leplezni, ezért megkérdeztem tőle:

Pista, hogyhogy nem vagy fáradt?

Kérdésem jogos volt, hiszen éjjel jöttünk haza Prágából, de ő már hajnalok hajnalán fent volt, aztán egész nap dolgozott, este levezette a Sajtóklubot, és úgy száguldottunk keresztül Bicskén, mintha tizenkét órát aludt volna. Ezért kérdeztem: – Pista, hogyhogy nem vagy fáradt?

És akkor rám nézett, azzal az utánozhatatlan és felejthetetlen kisfiús mosolyával, és azt mondta:

– Zsocám, én nem tudok elfáradni…

Ebben maradtunk. Ki lett mondva, hogy ő az ember, aki nem tud elfáradni, és attól fogva erről nem is kellett beszélni többé, ez tény volt és bizonyosság, mint hogy reggel felkel a nap, de a Pista azért egy kicsit korábban…

Lovas István nem volt 21. századi ember. Amúgy éppen onnan lehet felismerni az igazi nagyságot, hogy nincsen köze ehhez a törpe korhoz.

Igen, Pista olyan volt, mintha Móricz Zsigmond vagy Szabó Dezső valamelyik regényéből lépett volna ki. Ő volt Turi Dani a Sáraranyból, vagy még inkább Az elsodort falu Farkas Miklósa. Igen, Farkas Miklós, aki így fakad ki egyszer a hatalmas regényfolyamban:

„Ha nálunk akad ember, kiben a faj ereje bármely tehetségben felzsúfolódott: szerencsétlen és már az anyja méhében elítélt ember. Mert nincsenek megfelelő utak, ahol lezúgassa erőit, nagyszerű vállalkozásokba élje életét, hát bizarrságokba, szobatudományba, lumpolásokba kell széjjel tékozolnia magát, hogy meg ne pukkadjon. A magyar külön temperamentumával, elátkozott királyfi-lelkével sem ért el a demokrata versenyig. (…) A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség! Miénk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel. A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp.”

Aki ismerte, tudja, hogy bizony sok volt benne ebből a Farkas Miklósból, ebből a magányosságból, ebből a pesszimizmusból, ebből az őserőből, ebből az örök magyar balekságból – s leginkább ebből az elesettségből.

Hatalmas, bivalyerős, konok, soha el nem fáradó óriás volt Pista, de mindig kellett valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, mert e nélkül hajlamos volt az elbitangolásra.

Félek, hogy néha nem szerettük, biztatgattuk eléggé, s nem ismertük el úgy, ahogy megérdemelte volna.

Persze, hogy nem – mentegetjük most magunkat az utolsó órán –, hogy is szerethettük volna eléggé, hiszen nem volt könnyű ember, nem volt könnyű őt csak szeretni.

Valóban nem. Miképpen nem volt 21. századi ember, úgy könnyű ember sem volt. Az elhivatottak ugyanis soha sem azok.

Az elhivatott emberekben keserűség van, nagy akarat van, az elhivatott emberekben mindig ordít a hatalmas igazság, mert hát ők többet látnak a világból, mint mi, többiek, és ez az ordító igazság lesz idővel olyan zavaró és nehezen szerethető. S ha már Az elsodort faluval példálóztam, hadd idézzek ide még egy mondatot, ami fölöttébb ideillik:

“Én nem tartok lelket magamnál, ez felesleges luxus”.

Ilyen volt Pista.

Megpróbálta elhitetni a világgal, hogy nem tart magánál lelket, mert az felesleges luxus.

De valójában alig ismertem embert, akinek nagyobb, sebezhetőbb, gyermekibb, sérülékenyebb, kihasználhatóbb lelke lett volna.

Éppen ezért rejtegette…

És most itt állunk, az utolsó, a végső pillanatban, szavakat keresgélve, önváddal telve, az elkésettség iszonyával, és el-elharapott félmondatokkal, idétlen dadogással találgatjuk, hogy is mehetett el az az ember, aki soha nem tudott elfáradni.

Hogy is mehetett el éppen a Lovas Pista…

Úgy, hogy végül mégis elfáradt. Belefáradt.

Elvitte a nagy lelke, a nagy szíve, s a korszellem. Legyőzte őt is a 21. század. Hát úgy álljunk itt, az ő sírjánál, hogy legalább most, a halálában legyünk méltóak őhozzá.

Drága barátom, drága Pista, Isten veled…

Lovas István életútja

Budapesten született 1945. július tizenhetedikén. Lapunk publicistája olyan neves egyetemeken tanult, mint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, a Calgary Egyetem, a McGill Egyetem, a Kaliforniai Egyetem, valamint a Párizsi Politikai Tanulmányok Intézete. Húszéves korában, 1965. február 9-én a Budapesti Fővárosi Bíróság „összeesküvésben való részvétel és hazatérés megtagadása” miatt 3 év 2 hónapi szabadságvesztésre ítélte. A rendszerváltás után 1994. január 19-én az ítéletet a Fővárosi Bíróság semmissé nyilvánította.

Volt kollégánk 1984 és 1990 között a Szabad Európa Rádió szerkesztője volt Münchenben, illetve tudósítója New Yorkban. Hazatérése után, 1990 júliusában – azóta elhunyt barátjával, Méhes Csabával – létrehozta az „Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért” szervezetet. Több éven át az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda és más irodák számára készített fordításokat kilenc nyelvből.

A Pesti Hírlapban kezdett írni 1992-től, majd számos más napi- és hetilapban is publikált, beleértve a Napi Magyarországot, a Magyar Demokratát, a Magyar Fórumot és a Magyar Nemzetet. 1992-től 1994-ig Csúcs László, a Magyar Rádió elnöki posztját betöltő alelnökének tanácsadója volt. 1997-től 2006-ig a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában olvasta fel jegyzeteit. 1998 és 2002 között Csermely Péternek, a Magyar Televízió hírigazgatójának tanácsadója, az MTV Akadémia ötletgazdája, egyik szervezője, illetve tanára volt. 1999-2002-ig a Miniszterelnöki Hivatal tanácsadója volt külföldi sajtóügyekben. 2000 és 2003 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem médiaszakán volt vendégelőadó. 2001 júniusától a Magyar ATV Sajtóklub című műsorát vezette. A Magyar Nemzet brüsszeli tudósítója volt 2004 és 2014 között.

A halálát megelőző időszakban a Magyar Hírlapban, a Magyar Időkben, a Magyar Demokratában publikált, állandó résztvevője volt az Echo TV Sajtóklub című műsorának és heti nemzetközi sajtószemlét ismertetett a Karc FM rádióban.

Munkatársunk több elismerésében is részesült: 2001-ben Bocskai-díjjal tüntette ki a Bocskai Szövetség Szatmárnémetiben, a Palesztin Állam budapesti nagykövetségétől 2002-ben vehette át a Tárgyilagosság-díját. Szellemi Honvédelem díjban 2006-ban részesült Lovas István, a Holdvilágárok Alapítvány 2009-ben ismerte el munkásságát Árpád-Pajzs díjjal. Három éve Ex Libris díjban részesült a publicista.

Munkatársunk 2018. június tizenegyedikén, életének hetvenharmadik évében hunyt el.

Reklám

1111 esztendővel ezelőtt, ezekben a napokban zajlott az úgynevezett „pozsonyi” csata: a magyarok a mai Pozsony térségében tönkreverték a hatalmas, nyugat-európai – elsősorban bajorokból álló – sereget. A csata tulajdonképpen Pannónia, azaz a dunántúli térség birtoklásáért folyt, de a magyar győzelem jelentősége már túlmutatott ezen. 907. július elején eldőlt, hogy nemcsak az egykori Pannónia, hanem bizony az egész Kárpát-medence Árpád népéé, akik új hazára leltek a Duna és Tisza mentén, a Balaton partvidékén, Erdély hatalmas erdőségei és fennsíkjai között. 1111 év telt el azóta, de a magyarságot senki nem űzhette el innen: ez a föld a miénk…

A Keleti Frank Királyság erejét a frankok, a svábok, a szászok, és a bajorok adták, de a magyarok által szétzilált Morvaország egy része, illetve Karintia is hozzá tartozott. 902-ben a bajorok tőrbe csalták, és orvul megölték Kurszán magyar vezért és kíséretét. A magyarok és németek háborúskodásának közvetlen kiváltó oka ez volt, persze a cél Pannónia – illetve a Kárpát-medence – birtoklása.

907 tavaszán Gyermek Lajos, keleti frank király úgy gondolta: ha elég nagy sereget tud összegyűjteni, egyetlen támadással kiszoríthatja a magyarokat a Kárpátokon túlra, vissza, az Etelközbe. Enns várába és térségébe hirdetett hát gyülekezőt: ide özönlöttek heteken keresztül a frank, sváb, szász és bajor katonák, de küldött nehézfegyverzetű lovagokat a német egyház, sőt, a pápa is. Ennsburg környékén 907 júniusára hatalmas, egyes források szerint 80 – 100 ezer fős német sereg gyűlt össze. Három napon keresztül miséztek Isten kegyelméért, és segítségéért a keletről jött veszedelem ellen, majd megindultak a magyarok szállásterületei felé. A németek két hadoszlopa 907. június 17-én indult el az Enns folyó partján fekvő vártól, de a magyar gyepűelve őrei erről csak 10 nappal később szerezhettek tudomást. A magyar törzsszövetség élén Álmos fia, Árpád fejedelem állt. Az ő feladata volt a német invázió megállítása. A hadjáratról csupán a bajor évkönyvekből, illetve a küzdelem során elesett német előkelőségek nekrológjai alapján van tudomása az utókornak, magyar krónikák ebben az időszakban még nem léteztek.

„Egybehívták mind a férfiakat, és hadat üzentek a magyaroknak. A Duna mindkét partján megindultak a bajor előkelők harcra kész és támadó seregei. A hadvezérek a csapatokat három részre tagolták. Luitpold őrgróf, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Thietmar salzburgi érsek pedig a délin vonult. A Dunán a bajor urak hajóhada haladt előre, amely folyami hajók egyrészt a bajor katonákat, másrészt az élelmet szállították. De a magyarok sem maradtak tétlenek és gondtalanok. Jó előre felkészültek, és mindent, mi hasznukra lehetett – élelmet, katonákat, fegyvereket, lovakat – jó előre készenlétbe helyeztek, s mivel már nem is a dicsőségért, hanem az életükért harcoltak, keményen ellenálltak.”

Miután egyes német előkelőségek halálát a nekrológok június utolsó napjaira teszik, feltételezhető, hogy a gyepűt védő harcosok már felvonulás közben is zaklatták Thietmar érsek csapatait, hogy időt nyerhessenek a magyar főseregek összegyűjtésére. A magyar hadat becslések szerint 40 000 főnyi könnyűlovas alkotta.A portyázók állandó zaklatásaikkal kifárasztották a Duna déli partján haladó bajor sereget, miközben színlelt megfutásaikkal folyamatosan maguk után csalták Thietmar érsek erőit. A magyarok cselvetése eredményes volt: Pozsony térségében a portyázó előőrsök bevezették a német támadókat egy völgybe, majd a környező magaslatokról már a magyar fősereg támadt rájuk: tömegével nyilazták, majd vágták le a német harcosokat. A 907. július 4. napi, első csatában az egyházfők seregeinek java része elpusztult, miközben az utánpótlást szállító Sieghart hajóiból néhány szintén a magyar – tüzes – nyilak áldozatául esett. Így írtak erről a bajor krónikások:

„Közben néhány katonájukat a bajor csapatok harcba csalogatására küldik. Mindkét királyuk a rendelkezésre álló legnagyobb számú lovassággal a püspökök oszlopára támad. Mintha csak fürge lovaikkal át akarnák törni az arcvonalat, nagy erővel támadnak, és hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjakból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehézfegyverekkel felszerelt seregünknél, s amikor még azt hisszük, távol vannak, már ott is teremtek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad. A megfáradt bajor sereget támadják, fölébük kerekednek, eltiporják, legyilkolják őket.”

Persze nem csak a német csapatoknak voltak veszteségeik. A történetírók szerint, a csata forgatagában Árpád vezér is halálos sebet kapott. Az összeszokott nomád sereg azonban, vezére nélkül is megállta a helyét, és szó szerint tönkreverte a német hadat: „Augusztus idusának az ötödik napján a magyarok, éjjel a Dunán, titkon átúsztattak. Gyermek Lajos legátusát, Luitpoldot, Izangrim étekfogó mestert egész csapatával, 15 vezérrel együtt a táborban megölték. A rákövetkező napon azokkal végeztek hasonló módon, könnyedén és erőfeszítés nélkül, kik az eseményeket látva, halálra váltan a hajókon tartózkodtak. Három napon át folyamatosan dúlt a harc az égiek haragvásának közepette. A bajor nemesség legnagyobbrészt elpusztult, a köznépet számolás nélkül vágták le a magyarok. Luitpold, Bajorország keleti részének vezére, a bajor fejedelmek nemzetségének ősatyja három püspökkel, három apáttal, 19 bajor előkelővel együtt életét vesztette.”

„A magyarok nagy győzelmet arattak, zsákmánnyal teli táborokat kaparintottak meg, majd a menekülők nyomába eredtek. Megfékezésükre Gyermek Lajos a sereg szétszéledt katonáit egybegyűjtötte, és újabb csapatokkal egészítette ki a mellette maradt tartalékból, nem tudván az ellenség által előkészített cselvetésről. A magyarok a mezővel szomszédos erdőben rejtették el a sereg egy részét, ahonnan szemmel lehetett tartani az ütközetet. A magyarok menekülést színleltek, a mieink pedig elkeseredetten üldözni kezdték őket, ám ettől alakzataik felbomlottak, a csatarend szétesett. A látszatra menekülő magyarok a lesvetés helyére vezették a katonáinkat: ahogy elhaladtak az erdő mellett, az ott rejtőzködők kiáltozva, váratlanul rárontottak a mieinkre. A mindenfelől körbefogott bajorokat legyilkolták, Lajos király Passauba menekült.”

A korabeli sváb évkönyvben ilyen bejegyzést is találni: „907. (év) A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.” „907. (év) A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.” A salzburgi évkönyv is hasonlóan emlékezik meg a csatáról: „907. (év) Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál július Nonae-je 4. napján.”A magyar törzsszövetség ezzel a csatával biztosította nyugati határait, és három emberöltőn keresztül, kalandozásokkal tartotta rettegésben a keresztény világot, amely évtizedek alatt sokszor miséztek úgy a nyugat-európai templomokban: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!”…

Dr. Papp Attila

Reklám

Úgy látszik, hogy Macron tovább viszi a magyargyűlölet politikáját Franciaországban.

Reklám

Miután nem érdemes, nem szabad és nem is kell külső mércék alapján lemérni a teljesítményünket, a szükséges vitákat egymás között kell lefolytatnunk – határozottan, őszintén, szeretettel és konstruktívan. Másnak nincs értelme. A világ változik, fordul a szél.

Nyolc éven belüli harmadik kétharmados felhatalmazásával Orbán Viktor bizonyosan korszakot ír, különösen, ha hozzászámítjuk első, 1998 és 2002 közé eső kormányzását is. Amióta szabad választásokat tartanak Magyarországon, vagyis az 1990 óta eltelt huszonnyolc évben, tizenkét évig ő kormányozta az országot, s most újabb négy évre kapott mandátumot.

2018-ban immár negyedik miniszterelnöki megbízását vehette át, amivel vitathatatlanul csúcstartó a rendszerváltoztatás utáni kormányfők sorában, ráadásul egyedüliként mondhatja el magáról azt is, hogy egymás után kétszer választották újra. A magyar történelem hosszú, stabil korszakai közül teljesítménye csak Tisza Kálmán (1875–1890) és Bethlen István (1921–1931) miniszterelnökségéhez mérhető politikai eredmény. Korszakos jelentőségű politikai rendszer megszületésé­nek vagyunk tanúi.

Nem minden rendszer jelent automatikusan korszakot is. A (politikai) rendszer jogszabályok, eljárások, politikai döntések összessége, amely intézményrendszerben testesül meg – ez a forma, a politikai szerkezet. A korszak pedig szélesen értelmezett kultúra: a társadalmi szokások, kollektív meggyőződések és a világnézet összessége, szellemi miliő – tehát maga a tartalom, a kulturális klíma.

Az elmúlt 150 év (1867–2018) tanulsága, hogy több tényező együttesen szükséges ahhoz, hogy egy politikai rendszer körül korszakot azonosíthassunk. A korszak speciálisan rá jellemző, maradandó politikai és kulturális környezetet hoz létre, ezenkívül személyi kontinuitás, közös emlékezet és örökség létrejötte jellemzi, amit megerősít, hogy a közgondolkodásba beépülő kulturális teljesítményeket hoz létre, mégpedig ikonikus művek, emlékezetes történelmi események, maradandó épületek, közös sikerek és kollektív mítoszok formájában.

Míg politikai rendszert csak ideig-óráig lehet működtetni egy neki időbeli keretet adó korszak ellenében, addig a korszak akkor is maradandónak bizonyul, ha egyszer-egyszer olyan rendszernek ad otthont, amely ellentétes kulturális tartalmával. Neki megfelelő kulturális korszakba ágyazni a politikai rendszert – ez a dolgunk most.

A kommunizmus negyvenéves időszaka 1989–90 után számos szempontból nem ért véget, hanem húsz éven át egy „posztkommunista állapotban” (Lánczi András) folytatódott. Ennek jellemzője, hogy a hatalmi és gazdasági elit folytonossága, valamint az értelmezés monopóliumát magánál tartó értelmiség összetétele alapvetően nem változott. 1990-ben nem valami új kezdődött, hanem inkább más formában folytatódott a régi. Persze a diktatúrát felváltó demokrácia, az egypártrendszer helyett bevezetett versengő pártpluralizmus és a tervgazdaságot lecserélő piacgazdaság intézménye, amint a nemzetközi integráció megváltozott keretei is, az előzőekhez képest eltérő világot jelentettek; ami viszont nem változott, az legalább ennyire meghatározó jelentőségű volt. Röviden: a rendszer változott, a korszak maradt.

A kommunizmus által meghatározott negyven év után következő baloldali-liberális időszakban tehát a kormányzás módjának milyensége és a szellemi irányvonal maradandónak bizonyult. A posztkommunista kurzus konzerválta a politikai és gazdasági nómenklatúra folytonosságát, a technokrata reformizmus gyakorlatát és a „demokratikus ellenzék” liberális nyelvezetét, valamint az ezt beszélő értelmiség összetételét, kulturális előjogaival együtt. Bizonyságot nyert, hogy a „kulturális hegemónia” (Antonio Gramsci) legalább annyira fontos, mint a politika uralása.

A 2006-os belpolitikai nyugtalanság és a 2008-as gazdasági válság a permanens reform válságának nyilvánvalóvá válásával, a kormányzat hitelességének visszavonhatatlan elvesztésével és a legitimáció megkérdőjeleződésével járt. Érdekes kérdés volna eldönteni, hogy a politikai rendszer merült-e ki vagy a kulturális hegemónia párolgott-e el előbb. Bárhogy is legyen, a kormányzati krízis, valamint a kormányzó oldal eszmei kiüresedése egyszerre két hamis mítoszt rombolt le. Az első az volt, hogy a politikai élet egyetlen legitim szereplője a „szakértői kormányzást” végző baloldal, a másik régi legenda pedig úgy szólt, hogy kizárólag a liberális értelmiség monopóliuma a kulturális élet, illetve annak értelmezése.

A balliberális kormányzás nyolc esztendeje, a rendszerváltoztatás után még húsz évig tartó posztkommunizmus és az ország szellemi életét 1945 óta meghatározó, hatvanöt éves baloldali dominancia 2010-re egyszerre zárult le. A jobboldal kétharmados győzelme és a posztkommunizmus vezető politikai erejének számító baloldal katasztrofális veresége új helyzetet teremtett, amelyet megerősített a 2014-es és a 2018-as országgyűlési választás végkimenetele. A megelőző politikai rendszer véget ért, azonban a medréül szolgáló, kimúló korszak tehetetlenségi nyomatéka máig érezteti hatását. Miután a jobboldali politikai rendszer szilárdnak és kiépültnek tekinthető, most egy ennek természetes keretet biztosító, konzervatív kulturális korszak megteremtésére van szükség.

A (poszt)kommunista korszaknak hosszú az árnyéka, méghozzá elsősorban a konzervatív kultúra szervezett diszkreditálása és a liberális kánon könyörtelen érvényesítése miatt. Miután a balliberális kulturális hegemónia nyelvileg, gondolatilag és szellemileg egyaránt hosszú ideig szabadon érvényesült, nehéz szabadulni régi szokásaitól és lebontani megalvadt struktúráit. Mindezt nehezíti a művelődési intézmények (MTA, egyetemek, színházak, könyvkiadás, zenei élet, galériák) gyarmatosítása és a kereskedelmi célú „kultúra” meghonosodása, amely lépten-nyomon együtt jár a cinizmus és a közömbösség terjedésével. A legnagyobb online hírportálokat például ma is egy olyan gonzó-szubkultúra határozza meg, amelynek kódjai, utalásai és metanyelve a többségi társadalomtól teljesen idegen. A nyilvánosságnak ezek az enklávéi tekinthetők a liberális kurzust nyomokban még fenntartó „médiaelit” utolsó valamirevaló citadelláinak. A konzervatív kulturális dekolonizáció elsődleges feladata a művelődési és média-intézményrendszer átalakítása.

Mintha a korábbi korszak kultúrájának urai jobban értenék, hogy mit veszíthetnek, mint azok, akikre az új korszak megalapozásának munkája vár. Az értelmezés monopóliumára féltékenyen vigyázó és a kulturális standard meghatározását olyannyira igénylő baloldali–liberális közeg ugyanis a nagy politikai csata elvesztése után a kultúra mellékhadszínterén elszenvedett vereségeket érzékeny veszteségként veszi tudomásul. Gyakran sértetten reagál arra is, ha kiderül: elmaradt az időtől, nincs mondanivalója, nem találja a válaszokat, de még a helyes kérdéseket sem képes többé feltenni. Színdaraból színdarabra, filmkritikától könyvrecenzióig vonul vissza, de továbbra is elkeseredetten harcol kulturális privilégiumai és gyarmatai megtartásáért.

A politikai győzelmek „menetrendszerű” bekövetkezte jogosan kelti fel annak igényét, hogy a kultúra területén is sikerek szülessenek és a politikai élet látványos fordulatai a kultúra területén is ismétlődjenek meg. Nem biztos azonban, hogy ez az intézményteremtő politika feladata volna. A politika világa mellett a kultúra szövevényes hálózatának átalakítása amúgy is hosszabb feladat. Az intézmény-­építés és a fórumteremtés után ezeket minőségi tartalommal is meg kell tölteni, amely munkában a lojalitás csak az egyik (persze igen fontos) erény, de hosszú távon nem pótolhatja a tehetséget, a szorgalmat és az alázatot, amelyekből a teljesítmény végül összeáll.

Mit tegyünk?

Először is azt az itt-ott még mindig meglévő optikai csalódást kell felszámolni, amely szerint a balliberális értelmiség által meghatározott nyelv és viszonyítási rendszer továbbra is érvényes. Ezt a délibábot részben hadicsel gyanánt ez a közeg, részben viszont a „konzervatívok” baleksága tartja fenn. Pedig ez nem más, mint fantom – aki lustaságból vagy gyávaságból bedől neki, azzal nincs mit kezdeni.

Ebből is következik, hogy saját mércét kell teremteni és érvényesíteni, a saját fejünk után menni. Meg kell becsülni és szaporítani azt, amink van: gondolkodókat, intézményalapítókat és -működtetőket, folyóiratokat, könyveket stb. Van saját kánonunk, ugyan miért igazodnánk másokéhoz?

A baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerülését tudomásul kell venni, és elfogadni, hogy a jobboldalé (konzervativizmus, kereszténydemokrácia, populizmus, polgári, nemzeti-keresztény felfogás) manapság az egyetlen számottevő gondolati erő. Világmagyarázatot adni csak a jobboldal képes ma, narratív előnyünk nekünk van. Mi vagyunk a jövő, rajtunk a világ szeme, ezért a felelősségünk igen nagy.

Miután nem érdemes, nem szabad és nem is kell külső mércék alapján lemérni a teljesítményünket, a szükséges vitákat egymás között kell lefolytatnunk – határozottan, őszintén, szeretettel és konstruktívan. Másnak nincs értelme. A világ változik, fordul a szél. Mai feladatunk nem kevesebb, mint a XXI. századi Magyarország felépítése. Az új kihívásokra, mint a globalizáció válsága, a liberalizmus alkonya, a migráció és a demográfia, az EU szerkezetátalakulása, a technológiai fejlődés árnyoldalai vagy a nemzeti szuverenitás kikezdése, működő válaszokat kell adnunk.

Hogy korszak lesz-e a rendszerből, most már csak rajtunk múlik.

A szerző a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója

Reklám