1919 januárjában ült össze Párizsban a békekonferencia, hogy lezárja az első világháborút, és meghatározza a világ új rendjét. Összesen huszonhét állam képviseltette magát, de a veszteseket a tárgyalásokra nem hívták meg. Az ünnepélyes megnyitóbeszédet Poincaré a framcia köztársaság elnöke tartotta. Ahogy fogalmazott: „most már csupán az van hátra, hogy e győzelem minden gyümölcsét learassuk önökkel együtt.” A konferencia elnökévé a francia politikust, George Clemenceau-t választották. A diplomaták valósággal elözönlötték a francia fővárost: a britek mintegy ötszáz fővel, az amerikaiak pedig közel ezerháromszáz fővel képviseltették magukat. A konferencia legfőbb szerve a Tízek Tanácsa, vagy Legfelsőbb Tanács volt. Ennek tagsága az öt győztes hatalom – Amerika, Nagybritannia, Franciaország, Olaszország és Japán – államfőjéből, miniszterelnökéből vagy külügyminiszteréből állt.

Az egyes hatalmak céljai és motivációik különböztek. Franciaország revansot akart venni Németországgal szemben. Célja a nagy ellenfél maximális katonai és gazdasági meggyengítése volt. Követelte a Rajna bal partjának kiürítését és Elzász-Lotaringiát. Mindezeken felül egy olyan Közép-Európai szövetségi rendszer létrehozását szorgalmazta, amely a jövőben sikerrel venné elejét Németország szervezkedésének. A britek fő célkitűzése – a franciákhoz hasonlóan – Németország meggyengítése volt. A szigetország képviselői mindenekelőtt az egyre veszélyesebb konkurenciának, a német flottának a visszaszorítását szorgalmazták. Ugyanakkor a hagyományos európai kontinentális egyensúly féltő őreiként Franciaország túlságos megerősödését is szerették volna elkerülni. A területi ígéretekért a háborúban végül az Antant oldalára állt Olaszország képviselői a háborús erőfeszítéseikért cserébe az Adriai térséggel óhajtották kárpótolni magukat, de ezeken kívül további irredenta olasz célokat is megfogalmaztak. Egyedül az Egyesült Államok vezetője reménykedett igazságos és méltányos békében. Az amerikai elnök, Woodrow Wilson 1918. januárjában megjelentetett elképzelésében a „wilsoni elveket”, azaz a népek önrendelkezésére épülő méltányos rendezés vízióját fogalmazta meg, amelyet ugyanakkor a külügyminisztere, Robert Lansing – ahogy azt naplójában tudhatjuk – reménytelen idealizmusnak és nem amerikai érdeknek tartott. A békekonferencián vezető szerepet – ahogy nevezték őket, a „négy nagy” politikus játszott: az amerikai elnök Woodrow Wilson, a brit miniszterelnök David Lloyd George, az olasz Vittorio Orlando és a francia kormányfő Georges Clemenceau. Wilson szembesülve elképzelései kudarcával 1919 nyarán hazautazott. Az amerikai delegáció tagjai, ezt követően, így már csak megfigyelőként vettek részt a konferencián.

Hosszas várakozás végére tett pontot, amikor a tizenegy hónapja ülésező konferenciától a Huszár kormány 1919 decemberében felkérést kapott arra, hogy a magyar fél is elküldheti képviselőit Párizsba. Ugyanakkor már ezt megelőzően is hónapok óta – de lényegében 1918 őszétől – lázas békeelőkészítő munka folyt Magyarországon. Az Antant területi ígéreteit ismerve és legyőzött félként sejteni lehetett, hogy Magyarországtól majd területeket akarnak elcsatolni. Ezért a magyar álláspont az volt, hogy Magyarország területi integritását hangsúlyozza, és ezt tudományos szempontokkal támassza alá. A külügyminisztérium a munkát a A Földrajzi Társaság főtitkárára, Teleki Pálra bízta. A későbbi miniszterelnök keze alatt tudósok és statiszták dolgoztak, akik számos térképet készítettek a Kárpát medence földrajzi-, gazdasági-, és nemzetiségi viszonyainak bemutatására. Az egyik ilyen volt az elhíresült „Carte-rouge”, vagyis a vörös térkép. A térkép Magyarország 1910-es népszámlálása alapján a nemzetiségi viszonyokat mutatta be, és nevét a magyar etnikumot jelölő vörös színről kapta. Külön érdekessége volt, hogy nemcsak a nemzetiségek által lakott területeket ábrázolta,  hanem – addig példátlan módon – egyúttal népsűrűséget is jelölt. Ez utóbbit úgy, hogy készítői a hegyvidékek gyérebb lakosságát a völgyekben lakókkal összevonták. Számos más térkép mellett a magyar békedelegáció ezt is kivitte magával Párizsba.

A magyar békedelegáció igencsak reprezentatívnak számított. Vezetőjévé közmegegyezéssel az idehaza nagy tekintélynek örvendő politikust, gróf Apponyi Albertet választották. Tagjai közé utartozott a már említett Teleki Pál mellett, az erdélyi gróf Bethlen István, Lers Vilmos, gróf Somsich László, Popovics Sándor is, de a delegációval több tanácsadó és szakértő,  valamint újságíró és gépírónő is utazott. A vonathoz csatolva külön kocsiban szállították a szakértői anyagokat, a térképeket és iratokat, amelyekkel a magyar álláspontot akarták alátámasztani. A nyolc kocsiból álló szerelvény 1920. január 5-én indult el a fővárosi Keleti pályaudvarról Párizsba, hogy megismerje és átvegye a békefeltételeket. A magas rangú politikusokból, diplomatákból és szakértőkből álló küldöttséget hatalmas, éneklő, reménykedő embertömeg kísérte ki a pályaudvarra. Rövid beszédek után a vonat kigördült, és a tömeg rázendített a Szózatra. A szerény, minden luxust nélkülöző vonaton még a legnagyobb közéleti nagyságok is kettesével osztoztak a kupékon, sokan közülük pedig már az indulást követően belemélyedtek az irataikba és mappáikba. Az egyes állomásokra, ahol a vonat áthaladt éljenző, éneklő, bizakodó tömegek vonultak. Párizsban nem diplomaták, hanem Henry ezredes, és néhány száz fős tömeg fogadja a magyar delegációt. A magyar békeküldöttségnek a külügyminisztériumhoz küldött jelentéséből olvashatjuk: „A delegáció vonata januárius 7-én reggel 8 óra 10 perckor érkezett meg a Gare de l’Est-re. Az állomáson Henry alezredes, a Magyar Békeküldöttséghez beosztott katonai misszió főnöke fogadta az érkezőket. Megérkezve a Château de Madridba, Henry alezredes közölte Praznovszky főtitkárral azokat a rendszabályokat, amelyeknek a francia kormány a Magyar Békeküldöttséget alávetette. Gróf Apponyi azonnal összehívta a főmegbízottakat és megbízottakat rövid értekezletre, amelyen a delegáció összes tagjainak utasítást adott az egyöntetű külső viselkedésre, azután felkérte őket, hogy minden este 6 órakor őt keressék fel a folyó ügyek megbeszélésére. A napi értekezleten, amelyekről gróf Csáky István rendszeresen jegyzőkönyvet vett föl, a felmerülő kérdések nyertek elintézést. Ezen központi szerv útján irányította gróf Apponyi az egész munkát. A delegátusok helyszűke miatt szobájukban dolgoztak, a küldöttség irodájában csak a segédhivatali munkák végeztettek.”

A delegáció tagjaira detektívek felügyelnek, bár szabadon közlekedhetnek Neuillyben, a szálloda környéki városrészben, valamint a közeli Bois de Boulougne parkban. Párizsba azonban csak külön egedéllyel és felügyelettel utazhattak. Szigorú napirend szerint végezték a feladatokat, és mindennap meghatározott időben beszélték át a lehetséges forgatókönyveket. Apró reménykedésekkel, szívós küzdelmekkel küzdenek a fásultság ellen, mégis keserű csalódások közepette folytak a munkálatok. Az előzetes békefeltételek átvételét követően másnap, január 16-án, Apponyi Albert lehetőséget kapott arra, hogy a francia külügyminisztérium épületében a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa előtt a magyar álláspontot ismertesse. „A mi szemünkben a tegnapot a mai naptól a békefeltételek hivatalos megismerése választja el. Érzem a felelősség roppant súlyát, amely reám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről a békefeltételeket illetőleg az első szót kimondom. Nem tétovázom azonban és nyíltan kijelentem, hogy a békefeltételek, úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék. Szerencsére még nem tartunk ilyen messze. Önök felszólítottak bennünket, hogy tegyük meg észrevételeinket. Ezek közül bátrak voltunk már egynéhányat a békefeltételek átvétele előtt átnyújtani. Meg vagyunk győződve róla, hogy Önök a már átnyújtott és a jövőben átnyújtandó megjegyzéseinket a viszonyok nehézsége által követelt komolysággal és lelkiismeretességgel fogják áttanulmányozni. Reméljük tehát, hogy meg fogjuk győzni Önöket.” Franciául elmondott beszédét így kezdte a magyar delegáció vezetője, majd röviden angolul és olaszul is összefoglalta mondandóját. A gróf legendás szónoki képességét is megmutatva Magyarország területi egységét hangsúlyozta és ezt földrajzi, történelmi és gazdasági érvekkel igyekezett alátámasztani. A vitatott területeken pedig népszavazást szorgalmazott, amelynek eredményét Magyarország előre elfogadná. Beszéde nem volt teljesen hatástalan, olasz és brit részről fel is merült, hogy a magyar határokat gondolják újra. A brit miniszterelnök a Legfelsőbb Tanács februári-márciusi ülésein is kiemelte, hogy a tervezett békeszerződés a „teljes magyar népesség egyharmadát” tervezi idegen uralom alá helyezni. „Soha nem lesz béke Délkelet-Európában‚ ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt venném, hogy amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy ez az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást, melyek rendszerint más módon is megoldhatók.[…] Nem lesz béke Közép-Európában‚ ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek (Romániának) mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását.” – fogalmazott. Az, hogy a szerződés legkirívóbb igazságtalanságait orvosolják elsősorban a heves francia ellenállás miatt nem járt sikerrel.

A magyar delegáció második – februári – kiutazását követően az átadott válaszjegyzékekben változatos módon érveltek a történelmi Magyarország egysége mellett és a tervezett magyar határok elfogadhatatlansága ellen. Hasztalan. Ahogy a delegációt ezúttal is elkísérő Benda Jenő naplójából olvashatjuk a magyar fél munkája, egyre inkább „felesleges huzavonának” tűnt csak, mivel Magyarország sorsa „már elhatároztatott”. A delegáció április elsején hazautazott Budapestre és jelentésekben számolt be működéséről a kormány és a nemzetgyűlés előtt. Május 19-én pedig lemondott, de – akármennyire is ellenezte a szerződés tartalmát – előbb még a szerződés aláírását javasolta. Nem volt más hátra, minthogy Magyarország kiválassza képviselőit, akik kézjegyükkel ellátják majd az első világháborút lezáró magyar békeszerződést.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Benda Jenő: A béke kálváriaútján – Egy újságíró naplója a párizsi békekonferenciáról. Szerkesztette és sajtó alá rendezte: Filep Tamás Gusztáv – Zelei Miklós. Budapest, Méry Ratio – Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, 2013.

Bödők Gergely: A Chateau de Madrid-i napok emlékére. Kommentár. 2014/2. 115–118. (https://kommentar.info.hu/iras/2014_2/a_chateau_de_madrid-i_napok_emlekere)

Szarka László: A magyar békejegyzékek érvrendszere. Rubicon. 2014/6. 46–52. (https://real.mtak.hu/19061/1/Szarka_Laszlo_Rubicon_2014._6._szam_u_123758.453671.pdf)

Zeidler Miklós: Egy jelentés a magyar békedelegáció működéséről/ Forrásközlés. (https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/egy_jelentes_a_magyar_bekedelegacio_mukodeserol_forraskozles/)

Reklám

A háború vége óta Magyarországon már a harmadik rendszerváltás kezdődött 1919 nyarán. Az 1918 őszi demokratikus forradalmat 1919. március 21-én a Tanácsköztársaság radikális baloldali kísérlete követte, ennek bukását követően pedig az ellenforradalom jutott hatalomra. A hatalomváltásnak ugyanakkor ezúttal is voltak árnyoldalai.  Mindenestre a néhány hónapig tartó rövid, instabil időszakokat követően újra hosszú, negyed évszázados periódus következett az ország történetében. Az ellenforradalom hatalomra jutása.

A régi rend híveinek számító háború előtti arisztokraták és politikusok kezdettől fogva bizalmatlansággal szemlélték a Magyarországi Tanácsköztársaságot. Vezetőik idejekorán, a várható zaklatások és meghurcolások elől külföldre – főleg Svájcba és Bécsbe – távoztak. Itt alakult meg az erdélyi gróf, Bethlen István vezetésével az Antibolsevista Comité, röviden az ABC. Kezdettől fogva a Kommün megdöntésére szervezkedtek, de voltak akik ezt – például Bethlen – inkább politikai-diplomáciai kapcsolatok kiépítésével igyekezett elérni, mások viszont a fegyveres akciótól sem riadtak vissza. Tagjai közé tartozott Gratz Gusztáv, Gömbös Gyula, Teleki Pál és gróf Sigray Antal is.

A háború előtti és alatti régi politikus-gárdából alakult meg az az ellenforradalmi csoportosulás, amely előbb Aradra-, majd miután tagjait a román hadsereg internálta, a franciák által megszállt Szegedre tette át székhelyét. 1919 május 30-án pedig ellenforradalmi kormányt is alakítottak. A miniszterelnökévé Károlyi Gyulát, a háború előtt főrendiházi tagot, főispánt és akadémikust választották. A bécsi és a szegedi ellenforradalmi központ egymással is együttműködött, a szegedi ellenforradalmi kormányban például a bécsi ellenforradalmi kört képviselő Teleki Pálra bízta a külügyminiszteri posztot.

Hamarosan Szeged lett az ellenforradalom „bölcsője”. Ahogy a huszártiszt, Kozma Miklós megfogalmazta: „Szeged sziget, tele a nemzeti érzés hajótörötteivel.” A Kommün üldözöttjei számára, Szeged jelképesen külön országgá, a „nemzeti megújhodás”, illetve a „nemzeti föltámadás” kiinduló helyszínévé vált. Az ellenforradalmárok célja – ahogy fogalmaztak – a „nemzeti gondolat” érvényre juttatása, és az „ország visszafoglalása” volt, akár fegyveres eszközökkel is. „Itt mindenki a jövő jegyében él, érez, gondolkodik és tesz. Aki ma Szegeden kopott legénységi ruhákban, de felvágott fejjel jár és él, az a megújhodni-akaró és újjászületni-vágyó Magyarországnak egy-egy energiaatómja és cifra világ jön a vörösökre, ha ez az energia egyszer innen kirobban! – olvashatjuk a már idézett Kozma 1919. júniusi naplóbejegyzésében. A Tanácsköztársaság bukásával mind a bécsi, mind a szegedi ellenforradalmi csoportosulások feloszlottak.

A Magyarországi Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-én megszűnésekor, vezetői külföldre menekültek, vagy igyekeztek idehaza elbújni a felelősségrevonás elől. Budapesten Peidl Gyula, nyomdász, volt munkaügyi és népjóléti miniszter vezetésével úgynevezett „szakszervezeti kormány” alakult, amely döntéseivel igyekezett elhatárolódni a nemcsak a Tanácsköztársaságtól, de egy jobboldali diktatórikus berendezkedéstől is. A kezdettől bizalmatlansággal szemlélt kormányt már hat nappal a megalakulását követően a Fehér Ház elnevezésű ellenforradalmi csoportosulás, Friedrich István gyáros vezetésével és a Budapestet időközben megszállt román hadsereg támogatásával megbuktatta. Ezzel kezdődött az ellenforradalmi időszak Magyarországon.

Budapesten kormányt az említett Friedrich István alakított, és már első intézkedéseivel gondoskodott az 1918. október előtti közigazgatás visszaállításáról és a köztulajdonba vett földek visszadásáról eredeti tulajdonosuknak. Csökkentette a béreket, és visszaállította a háborús sajtócenzúrát is. Már augusztustól elindultak a Tanácsköztársaság alatt kompromittálódott személyekkel szembeni gyorsított bűnvádi eljrások. Ez alapján bárkit le lehetett tartóztatni, és annak fellebezéshez sem volt joga. A letartóztatottak száma 8-10 ezerre tehető, közülük körülbelül százat ítéltek halálra, ténylegesen azonban 74 főt végeztek ki.

A Kommün bukásának idejére ugyanakkor a Dél-Dunántúlt leszámítva az egész ország tekintélyes részén – beleértve a fővárost is – a román hadsereg irányította a közigazgatást. A román parancsnokság a megszállt területein ellenőrizte a postát és a sajtót, és katonai közigazgatást gyakorolt. Emellett szinte rögtön elkezdték a fellelhető javaknak, mindenekelőtt a gabonatermésnek, az állatállománynak, a közlekedési eszközöknek, a vasúti járműveknek, de még egyes gyárak komplett gyártósorainak és gépparkjának is a szisztematikus összegyűjtését és vagonokban való Romániába szállítását. Ezeket az akciókat vagy háborús jóvátételként, vagy csapataik ellátására hivatkozva folytatták. A területükön kijárási tilalmat vezettek be és cenzúrát működtettek. A román hadsereg erőszakos megnyilvánulásai számos esetben a lakosság ellenállásába ütköztek, így több helyen is összetűzésekre került sor a megszálló alakulatok és a polgári lakosság között. Ezeket követően többször került sor botozásokra, bebörtönzésekre, de gyilkosságokra is. A román katonák által meggyilkolt egyének pontos számát nem tudni, azok szisztematikus összegyűjtésére még senki sem vállalkozott. Annyi bizonyos, hogy százas nagyságrendű számról lehet szó. Az antant utasításainak engedelmeskedve, a román hadsereg csak 1919. november 14-én ürítette ki a fővárost, míg a Tiszántúlról csak 1920 áprilisában vonultak ki.

A nyár folyamán Szegedre érkezett tisztekből és a verbuvált környékbeliekből az ellenforradalmi kormány többé-kevésbé ütőképes hadsereget állított fel. Ez volt a Nemzeti Hadsereg. Vezetését a világháborúban kitűnt ellentengernagyra, Ferenc József korábbi szárnysegédjére, a nagy tekintélynek örvendő Horthy Miklósra bízta. A rendelkezésre álló tartalékos – és tényleges – tiszteket június elején 100–150 fős, ún. tiszti századokba szervezték. A felállított hadsereg tagjainak nézeteire az szélsőséges antikommunizmus mellett a radikalizmus, a nacionalizmus, és az irredentizmus volt jellemző. A hadügyminiszter Horthy 1919. november 9-én kiválva a szegedi kormányból, önállósította magát, csapataival pedig augusztus első hetében a Dunántúlra vonult.

A Nemzeti Hadsereg nevéhez köthető megtorlások már Szegeden elkezdődtek, az igazi hullám azonban csak a Dunántúlon indult el. A többnyire antiszemita és antikommunista indulatokból táplálkozó gyilkosságok áldozatai vörös katonák és egykori direktóriumi tagok is voltak, legtöbb esetben viszont a kommünben semmilyen szerepet nem játszó – sokszor zsidó származású – személyeket végeztek ki. A gyilkosságok végrehajtásában főleg volt katonatisztek jeleskedtek. A fehérterror – ahogy a jelenség elhíresült – nem volt elképzelhető a jellegadó katonaság, a különítményesek, a Nemzeti Hadsereg tagjai nélkül. Közülük is a leghírhedtebbek talán Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván voltak. Különösen Prónay volt nagy hatással Horthyra. Voltak, akik már ekkor figyelmeztettek a katonák kilengéseire. Ezek közé tartozott Shvoy Kálmán, az első hadseregparancsnokság vezérkari főnöke is, aki így írt később visszaemlékezésében Prónayról: „Teljesen hatalmába kerítette Horthyt, nem engedelmeskedett senkinek, állam volt az államban, és rengeteg bajt csinált, sok szégyent hozott a honvédség nevére. Századában sok rovott múltú, tiszti mivoltát igazolni nem tudó alak volt, akik minden aljasságra képesek voltak. Ennek a századnak[…] volt a műve, hogy Szegeden emberek tűntek el, akiket megölve, megdrótozva dobtak a Tiszába. Ezt mindenki tudta, de ellene nem tett senki semmit […]Mi, a hadsereg–parancsnokság […] lépéseket tettünk ezen kihágások megtorlása és megszüntetése érdekében, de le lettünk intve, s Prónay és különítménye közvetlen a »fővezér«-nek rendeltetett alá.”. A fehérterrornak áldozatainak száma körülbelül ezer-ezerkétszáz főre becsülhető. A megtörtént gyilkosságokat a későbbi kormányzó, Horthy sem tagadta. Ahogy 1974-ben, Torontóban megjelent teljes emlékiratában olvashatjuk: „semmi okom sincs rá, hogy szépítgessem azokat az igazságtalanságokat és kegyetlenkedéseket, amelyek valóban megtörténtek abban az időben, amikor csak acélseprű tisztíthatta meg az országot”. Egy róla szóló munkából pedig kiemelte, hogy ha „a vezető a maga nagy célját el akarja érni, nem szabad holmi csekélység miatt leintenie előrerohamozó csapatát, melynek lendületét és áldozatkészségét minden helyzetben fenn kell tartania, vagy hatáskörüket túllépő tisztjeit mindjárt szigorúan megrendszabályoznia, sőt esetleg agyon is lövetnie. Ezzel ugyanis csak a lázadás veszélyét vagy még annál is roszszabb következményeket idézne elő. Nagyon is puhaszívű ember semmiképpen sem alkalmas arra, hogy elvadult időkben katonákat vezessen… A földre rászabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette.” Azt állította ugyanakkor, hogy a fővezérség egyetlen kivégzésre sem adott utasítást, a pogromokat önkényeskedő katonák követték el. Kétségtelen tény ugyanakkor az is, hogy felelősségrevonások sem történtek.

Horthyt egy leendő koalíciós kormány elfogadására és az erőszakkal való felhagyásra kérte a párizsi békekonferencia Legfelsőbb Tanácsának budapesti brit diplomatája, Sir George Clerk és a magyarországi pártok képviselőiből felállított delegáció is. Miután a Nemzeti Hadsereg fővezére ígéretet tett arra, hogy a fővárosba vonulását követően nem lesznek pogromok, az Antant utasította a román hadsereget Budapest elhagyására. Így került sor 1919. november 16-án Horthy bevonulására a fővárosba.

Horthy a Szent Gellért szálló előtt „tetemre hívta” a „bűnös városnak” nevezett Budapestet. Ahogy ekkor elhangzott beszédében fogalmazott: „Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogyha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, melyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet. Katonáim miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.” Ugyanakkor ha nem is voltak olyan pogromok, mint a Dunántúlon-, egyes különítményes csoportok által elkövetett atrocitásokra a fővárosi bevonulást követően is sor került. Néha egy lila színű nyakkendő, egy elszavalt Ady vers, baloldalinak számító lap megvásárlása is okot adhatott arra, hogy a különítményesek valakit a Britannia és más hírhedt helyszínek pincéibe hurcoljanak.

A bevonulást követően a legfontosabb feladatnak a kaotikus állapotok megszüntetése, és egy-, az Antant számára is elfogadható tárgyalóképes kormány felállítása volt. A Huszár Károly kormányfővel 1919. november 24-én felállt „koncentrációs kormány” végre meghívást kapott a már január óta zajló békekonferenciára. A magyar delegáció tagjai 1920. január 5-én indultak el a Keleti pályaudvarról Párizsba, hogy ott képviseljék a magyar érdekeket. Az indulást nagy várakozás előzte meg, a delegációt a pályaudvar peronját ellepő népes tábor búcsúztatta.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. 3. kiadás. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 132–141.

Romsics Ignác: Ellenforradalom és konszolidáció. Budapest, Gondolat Kiadó, 1982.

Bödők Gergely: Vörös és fehér – Terror, retorzió és számonkérés Magyarországon 1919–1921. Kommentár. 2011/3. 15–31. (https://kommentar.info.hu/attachment/0001/426_kommentar1103.pdf)

Reklám