Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Diplomata férje munkája miatt először négy évet töltött Japánban Nagyváthy Viktória és családja, majd hat év elteltével, 2019-ben visszatértek, és azóta ott élnek. 2020-ban egy hétvégi magyar iskolát alapításába fogott Tokióban. Az idei Diaszpóra Tanács ülésén többször elhangzott Japán, mint kuriózum, ezután kerestem meg, hogy kikérdezzem a világ másik felén élő magyarokról.
Nem először éltek a világ végén, ezért kérlek kezdjük az előzményekkel…
Először 2009-ben kerültünk Tokióba, férjem külszolgálati munkája révén, négy évre. Akkor még csak egy, illetve két és fél évesek voltak a gyerekek. Igen, ez már majdnem a világ vége, de kerülhettünk volna még messzebb is, mindenesetre ahogy adódott ez a lehetőség, úgy döntöttünk, megnézzük, felfedezzük az országot. Beilleszkedtem, barátaim is lettek elég hamar, de kemény négy év volt, amit túl kellett élni két pici gyermekkel. Japán ugyanis nem egy befogadó nép, nem olyan könnyű itt megvetni a lábadat európaiként. Ha kicsit is ismerjük a japán történelmet, tudjuk, hogy volt itt egy hosszú korszak, amikor teljesen be voltak zárkózva, még a szomszéd népek képviselőit is nehezen engedték be, az európaiakat pedig kifejezetten utálták. Üldözték a kereszténységet, voltak kivégzések is. Ez a zártság azóta is megmaradt; ma is csak azokat engedik be, akiknek olyan tudása van, amiből hasznot húz az ország, vagy pedig olyan kétkezi munkára képesek, amit ők nem akarnak elvégezni. Ez a két véglet lehetséges, középút nem nagyon van. Persze ez a fajta nemzetvédelem nekik viszonylag könnyű: mindentől messze vannak, és tenger veszi körül az országot. Mi akkor mentünk haza Magyarországra, amikor a lányunk iskolás lett. Hat évet töltöttünk otthon, ezalatt tanítottam. Utána újra jött a lehetőség, de akkor már nagyjából tudtuk, hova jövünk. Akkor is négy év volt betervezve, de végül úgy alakult, hogy tovább maradtunk. Férjem munkahelyet váltott, most határozatlan ideig vagyunk itt, terveink szerint addig, amíg a gyerekek befejezik az iskolát.
Honnan a hétvégi magyar iskola ötlete? Annak milyen előzményei vannak?
Amikor 2019-ben visszatértünk, már ötödik és hatodik osztályosok voltak a gyerekeink, ezért úgy döntöttem, dolgozni szeretnék. Azonban itt nem könnyű normális szellemi munkát találni. Beszéltünk a nagykövettel a lehetőségekről, és szóba jött, hogy egyre több a magyar gyerek, próbáljak meg egy hétvégi magyar iskolát alapítani, talán lenne rá érdeklődés. Először utánanéztem, hogy a világ más országaiban hogyan működnek ezek a hétvégi iskolák, megkerestem iskolaigazgatókat, egy-egy angliaival és amerikaival hosszasan el is beszélgettem. Utána meghirdettem, azzal számolva: ha 10-15-en jelentkeznek, már érdemes lesz elindítani. Ennél jóval többen, 25-30 fő körül jelentkeztek, változó korosztályban, a legkisebbektől a 18 évesig.
2019 decemberében megnyílt a Liszt Intézet, és a nagykövet azt kérte, legyen ott az iskola is, így nem is kerestem más helyet. Bár épp jött a Covid-járvány, de 2020 márciusában mégis elindítottam a sulit. Mindenki hozott maszkot, saját taneszközöket, mindent fertőtlenítettem, még hőmérsékletet is mértünk, hogy minden rendben legyen. Két csoportra volt helyünk, és kerestem magam mellé valakit, így lett egy baba- és egy ovis csoportunk, akikkel ketten párhuzamosan tudtunk foglalkozni. Persze, mindez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy most elmesélem. Például az a tanító néni, aki először elvállalta, visszamondta. Bajban voltam, de majd lesz valami, gondoltam. Tartottam egy bábelőadást, csak azért, hogy jöjjenek még érdeklődők és akkor a nézők között egy anyuka jelezte: korai fejlesztő gyógypedagógus, és ráér. Gyorsan összebarátkoztunk, és együtt elindítottuk az iskolát. Ő vitte a baba csoportot, én a nagyobbakat. Meggyőződésem, ha kitalálunk jó dolgokat, azok Isten segedelmével előbb-utóbb megvalósulnak.
Mielőtt továbbmennénk, mesélj a Japánban élő magyarokról.
A már említett okok miatt, itt a diaszpóra nagyon fiatal és kicsi. Csak néhány száz magyar él itt, aki letelepedett vagy tartózkodási engedéllyel rendelkezik. A legtöbben a fővárosban élnek. Oszaka és Nagoya környékén is vannak többen, és Kiotóban is, bár az utóbbi Oszaka környékének is tekinthető, olyan közel vannak egymáshoz. Ezen kívül szétszórva mindenfelé még néhányan. Rajtunk kívül szinte csak vegyes nyelvi családok vannak; ismerőseim felénél az anya, másik felénél az apa magyar. A másik fél nem feltétlenül japán, hanem például amerikai, angol, német, stb. Mindenesetre a magyar nyelvtanulást illetően nem könnyű a gyerekek helyzete. Ugyanakkor a szülők magasan képzettek – talán egy-két olyan van, aki nem végzett egyetemet –, és azoknak, akiknek az iskolába járnak a gyerekeik, fontos a magyar nyelv.
Kik járnak oda, csak diplomata gyerekek? Milyen korúak, nyelvtudásúak?
Nem, a hozzám járó gyerekek közül csak egy volt diplomata gyerek van. Valahogyan elkerültek bennünket. Az itt élő magyar (származású) gyerekek legfeljebb 10 évesek. Kb. 7-8 éves volt a legidősebb, amikor elindult az iskola. Jelentkeztek idősebbek is, de csak egy-kettő, így őket nem tudtam csoportokba bevonni. A 18 éves sráccal egyszer-kétszer találkoztunk, beszélgettem vele magyarul, de aztán elment egyetemre. A japán iskolarendszer 6+3+3 osztályos, és az ún. Junior High School-os diákok már mind délutáni iskolába járnak, szinte minden nap, akár hétvégén is, és akár este 9-10 óráig is… Mindenféle tárgyból vannak ilyen iskola utáni foglalkozások; arra járnak, amiből szeretnének továbbtanulni, vagy amiből esetleg le vannak maradva. Ezekhez még hozzájön a sport, hétvégi meccsekkel, így az idősebb gyerekeknek már nincs idejük a második nyelvükre, a magyar ilyenkor háttérbe szorul, mert ennyire nem lehet őket túlterhelni. Egyébként a többi ázsiai népnél, tehát a kínaiaknál és a koreaiaknál is ugyanez a helyzet.
A nyelvtudásuk nagyon vegyes, és nagyban függ attól, otthon mennyit beszél velük az egyetlen magyar szülő, azaz mennyire veszi komolyan azt, hogy a gyerek tényleg (minimum) kétnyelvű legyen. Akiknél a szülő ezt komolyan veszi, társalgási szinten tudtak beszélni magyarul, a kicsik is, és a nagyobbak is – ami fantasztikus, hiszen csak kéthetente van iskolai foglalkozás és csak másfél órán keresztül, de ez a kevés idő is olyan szinten felhozta a tudásukat, hogy néhány alkalom után már az is beszél magyarul, aki korábban nem szólalt meg. A picik erre még nagyon fogékonyak; szoktam is nyugtatni az aggódó szülőket, hogy két-három alkalom után már tudni fogja a gyerek, hogyan fejezze ki magát. Mindegy, hogyan, csak magyarul. De az a szülő, aki nem veszi komolyan – és az elején elég sok ilyen esetem volt –, úgy vár csodát tőlünk, hogy közben otthon nem beszél magyarul a gyerekével… Sajnos hiába magyaráztam el nekik, hogy nagyon jó, hogy itt van és közösségbe jár a gyerek, ahol gyakorolhatja ezt a furcsa nyelvet, amit csak anya vagy apa ismer, de minek tanulja meg, ha otthon úgysem használják… Akik nem vették komolyan, vagy más volt a prioritás, idővel lemorzsolódtak. Vagy elköltöztek, hiszen sok itt az olyan expat menedzser, akik 2-3 évente cserélődnek.
Mi a helyzet ma, öt év után, a magyar iskolával?
Ma kb. 35-en járnak hozzánk. Sport, betegség miatt szokott hiányozni kb. 10-20%, de 20-25 fő mindig jelen van. Ma már nincs külön babacsoport, hanem egyben a baba- és ovis csoport, plusz két iskolás csoport. A kezdetektől járó gyerekek közül még mindig sokan járnak, de mindig van valamennyi lemorzsolódás, és mindig jönnek újak is. Kb. 60 gyerek ment át a kezeim között az öt év alatt.
Négy évig működtünk a Liszt Intézetben, utána el kellett onnan mennünk, mert az új vezető már nem támogatta, hogy ott legyen az iskola, mert a szombat nekik túlóra. Közben Zsuzsinak, aki a piciket vitte, el kellett költöznie – ő is expat feleség volt, sírós szemmel búcsúztunk két éve, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Két éve tehát újra kellett terveznem mindent. Nagyon nehéz olcsó és jó helyet találni itt. Az önkormányzati helyeket kisorsolják, de csak egy hónapra előre, így azzal nem lehet számolni, más helyekért meg nagyon sokat kell fizetni. Abban, amit végül találtam, csak egy terem van, így azóta mindhárom csoportot én viszem egymás után, csúsztatva: 10-től 11:30-ig vannak a picik, 11-kor jönnek a nagyobbak, az utolsó félórában együtt kézműveskedünk. Másfél évig segített egy nagyon helyes kreatív művészhölgy, hogy mindig valami olyat készítsünk, amit hazavihetnek. 11:30-ra jönnek az írni-olvasni tanulók, végül a szövegértést gyakorlók; velük is kézműveskedünk minden alkalommal. Nagyon jó könyvet találtam nekik, egyszerű, jól érthető szöveggel. Nehéz kérdés ugyanis, hogy milyen tananyagot tanítsunk. Itt felesleges olyan szavakat megtanítani, mint például suba, mert bár szép szó, de soha nem fogják használni. Nem baj, ha találkoznak vele, csak nem biztos, hogy fontos tudniuk, hány féle kabátot viseltek a régi időkben… A folyóírást is megtanítom nekik, szerintem hasznos. Mivel itt Kandzsit írnak a gyerekek, eleve benne van a kezükben a tudás, hogyan formálják szépen az írásjeleket. Azóta már többször költöztünk, most megint helyet keresek. De nem gond, eddig mindig jöttek velem a családok, szerencsére emiatt nem morzsolódott le senki.
A különböző nemzeti, egyházi ünnepekről is megemlékeztek?
A Mikulást, karácsonyt, húsvétot, farsangot, anyák napját meg szoktunk ünnepelni; olyankor az adott iskolai alkalmat tematikusan rászánom. Amikor még a nagykövettel jóban voltunk, farsangot és Mikulás ünnepséget is szerveztünk a nagykövetségen. Most a nemzeti ünnepeket és a Mikulás ünnepséget a Liszt Intézet vagy a nagykövetség szervezi, de kicsit másként, mint én tenném. Évente egyszer szokott lenni piknik a Liszt Intézet vendéglátásával, amit az itt élő közösség kezdett el még évekkel ezelőtt. Említettem nekik, hogy nemzeti ünnepeink alkalmával szívesen tartanánk egy kis műsort, de azt a választ kaptam eddig tőlük, hogy korlátozott a helyszín befogadóképessége, és így is többen jelentkeznek, mint ahányan beférnek.
Iskolai tábort is szervezel. Avass be a részletekbe.
Évente szervezek egy vagy két éjszakás családos tábort, ami nagyon jól összekovácsolja a családokat. Idén volt a negyedik; 30-40 fő szokott eljönni. Több helyen is megfordultunk már, mindig a természetben, most pedig találtam egy tökéletes helyszínt, ahova vissza fogunk járni. Japánban több magyar művész él vidéken. Először Lantos Tímea keramikus hölgyhöz mentünk. Együtt főztünk, együtt kerámiáztunk. Utána ő elköltözött, vett egy kis házikót, saját műhellyel ugyanabban a városban; legközelebb odamentünk. A harmadik táborban nem volt művész, mert azon a környéken nem lakott magyar, és kisebb helyen is voltunk, de attól függetlenül jól telt. Legutóbb pedig egy olyan táborban voltunk, amelynek közelében lakik Zelenák Sándor, aki sokoldalú művész, és óvodákban-iskolákban kreatív foglalkozást vezet gyerekeknek.
Ezen alkalmakkor igyekszünk magyaros ételeket főzni, például gulyáslevest bográcsban. A bográcsozás itt nem olyan egyszerű. Nincsenek nagy edények, a követségről szereztem egy nem használt bográcsot, amit egyik barátunk hozott valamikor régen, a pincében találtam rá és kölcsönkértem. Kétszer is főztünk paprikás krumplit, azt egy kicsit könnyebb elkészíteni, grillezünk, kolbászt is töltöttünk, májkrémet, körözöttet, lángost, fánkot, palacsintát, sőt egyszer sósperecet is készítettünk – mikor mi sikerül, de igyekszünk, hogy mindig valami magyaros és egészséges is legyen. Van egy erdélyi anyuka, aki kiválóan süt kelt tésztákat, ő szokott kovászos kenyeret sütni nekünk, 7-8 darabot minden alkalommal. Nagyon hálás vagyok neki! Ő segít nekem az iskolával kapcsolatos ügyintézésben is.
Vannak más magyar események, közösségek vagy szervezetek Tokióban?
A Liszt Intézet évente szervez egy magyar fesztivált, az ilyenkor szokásos kirakodóvásárral, magyaros árukkal és ételekkel – kürtöskaláccsal, lángossal, gulyáslevessel –, és néptáncos fellépéssel. Egyszer egy tízperces kis színpadi műsort mi is előadtunk az iskolával, táncoltunk és szavaltunk. Van itt egy nem magyarokból álló, magyar táncokat tanuló és bemutató együttes, az Odoribe, nagyon helyesek, a Csillagszeműek tanították őket. Tímárék is el szoktak időnként jönni hozzájuk. Magyarok nem nagyon járnak abba az együttesbe rendszeresen, de ha valamilyen nagyobb esemény van – például táncház évente egyszer-kétszer – el szoktunk menni az iskolával. Nem mondom, hogy óriási az érdeklődés iránta, legutóbb kb. öt gyerek jött el. Az a helyzet, hogy itt is mindenbe nagyon belezavart a Covid-járvány. Utána még két évig nem történt szinte semmi, és később is nagyon nehezen folytatódott a közösségi élet…
Ami az egyházakat illeti, itt nem nagyon járnak templomba az emberek. Még lelkigyakorlat sincs. A japánok shinto, illetve buddhista vallásúak, nagyon kevés a keresztény. Vannak keresztény templomok, még református templom is van, de egyetlen családot tudok, akik rendszeres járnak. A cserkészethez is túl kicsik vagyunk, nem tudnánk fenntartani. Szeretnék egy cserkész-szerű kiránduló kört, de egyelőre még nem sikerült megvalósítani. Van egy hölgy, aki Berlinből jött vissza ide, japán a férje – az övé az említett 18 éves gyerek, aki már egyetemre jár – vele beszéltünk erről, mesélt a berlini magyar cserkészetről. Én nagyon támogatom, de mivel egyikünk sem cserkész, és más sincs, az ötletelés egyelőre félbemaradt. Viszont szoktam pikniket is szervezni, egy nagy parkban összetalálkozunk évente kétszer, családosan, ahova már mindenki jöhet, nem csak az iskolások. Kötetlen beszélgetős, batyus buli, szép idő, cseresznyevirágzás, magyarul beszélgetünk, jól érezzük magunkat, és mindenki hoz valami magyarosat.
Emellett van minden hónap első szombatján magyar klub. Nem én kezdtem, de amikor visszatértünk, egyre jobban belevetettem magam, és azóta sokkal többen vagyunk, mint korábban. Sinai Gáspár barátom a ‘90-es évek végén jött Japánba, ő a lelke. Többen kezdték el még annak idején, de ő az egyetlen, aki azóta is itt él. Egy étteremben tartottuk sokáig, most egy másik nyilvános helyszínen. Volt, amikor ketten-hárman, ma már akár húszan is összejövünk, és elbeszélgetünk három órán át. Jó a társaság, sokféle érdeklődésű emberrel. Lehetne valamilyen előadást vagy versről, könyvről szóló beszélgetést is tartani, de ahhoz kellene egy külön helyiség, ami csak a miénk. Nagy vágyam, hogy legyen itt is egy Magyar Ház. Ott lehetne a magyar iskola, a magyar klub, egy könyvtár, főzőtanfolyam, bármilyen előadás, magyar dísztárgyak, képek, stb.
A fővároson kívül is van magyar közösségi élet?
Nem tudok róla. Iskolát egyedül én alapítottam, amit egyébként online is elindítottam, néhányan jelentkeztek is. Ezek a hétköznapi, virtuális, tulajdonképpen magánórák azokért jöttek létre, akik a földrajzi távolságok miatt nem tudnak iskolába járni, de szeretnének magyarul tanulni. Itt viszont elég könnyű a lemorzsolódás. Csoportos órákat terveztem, de nem nagyon jött össze annyi gyerek, hogy csoportokat alakítsak. Volt három fiú, azonos korosztályból, de most már egy sem jár. Két kislányt tanítok online, már négy éve, heti egyszer egy órában. Képzeld, a kicsi csak négy éves volt, amikor elkezdtük, és most már ír, olvas magyarul.
Amerikában mindez jellemzően önkéntes munka. Japánban hogy van ez?
Eleve úgy kezdtem, és a ma is úgy gondolom, hogy a szülők csak akkor veszik komolyan, ha valamennyit fizetnek érte. Nyilván nem kérek sokat, igyekszem, hogy ne legyen elérhetetlen. Itt nincsenek háború utáni vagy ‘56-os politikai menekültek, egy teljesen más közeg, az itt élő magyarok jellemzően gazdasági kivándorlók, én pedig egy szolgáltatást nyújtok nekik, amivel sok a munka.
Már említetted, hogy a japán egy kevésbé befogadó nemzet. Még miben más a magyarhoz képest és milyen hatással vannak egymásra, például miben mások a japánban élő magyar gyerekek?
A japánok nagyon mások, mint a magyarok; nagyon más az egymáshoz való viszonyulásuk, sokkal türelmesebbek, lassabbak. Japán kiszámítható, nyugodt ország, sokkal kiegyensúlyozottabbak az emberek. Például a hétköznapokban nem nagyon foglalkoznak politikával. Elmennek szavazni, de különösebben nem érinti meg őket, így a mindennapokba, a családba vagy a munkába, egyáltalán nem kúszik be a politika. Szerintem ez hatalmas különbség, különösen most.
A gyerekek kevesebbet bántják egymást. Nyilván van itt is bullying, de sokkal kevesebb. Az iskolákban szembetűnő módon nem téma, hogy kinek mennyi pénze van, milyen ruhát hord, stb. Az állami iskolákban egyenruha van, de a nemzetközi iskolában, ahova az én gyerekeim más diplomata gyerekekkel együtt járnak, akár rendkívül gazdag szülők gyermekeivel is, ott sincsen ilyen megkülönböztetés, ami egyértelműen a japán közeg pozitív hatása.
Hatodik osztályig egyáltalán nem vihetnek be telefont az iskolákba. Utána sem feltétlenül van okostelefonjuk, és a felsőbb osztályokban sem használhatják, ha beviszik, ki kell kapcsolniuk és nem vehetik elő a szünetekben sem. A nemzetközi suliba járó gyerekeim végig laptopon dolgoznak, nincsenek tankönyveik vagy füzeteik, de ők sem vehetik elő az iskolában a mobiltelefont. Amikor ideköltöztünk, ötödik-hatodikosok voltak, előző nyáron már volt telefonjuk, és itt is megengedtük, azért, hogy ha bármi van, fel tudjanak hívni, de mondták, hogy nem lehet és nem is kell, mert úgyis közel lakunk az iskolához. Itt ugyanis lakóhely szerinti körzeti iskolába járnak a gyerekek, rendkívül komoly indok kell ahhoz, hogy ettől eltérjenek, például a szülő munkahelye. Ez az első hat osztályra vonatkozik, a későbbiekben már a felvételi szerinti suliba kerülnek. Ez a szabály szerintem nagyon jó, mert mindenki közel lakik, nincs tumultus, és a gyerekek egyedül, önállóan és gyalog járnak iskolába már első osztálytól.
Ezek szerint elég biztonságos ma ehhez Japán? A szülők addig hazaérnek?
Természetesen itt is bármi előfordulhat, de nagyon kevés az atrocitás. Van itt egy iskolavigyázó rendszer: nyugdíjasok önkéntes munkában kiállnak az útkereszteződésekbe, reggelente és délutánonként, egy feltűnő mellénnyel és egy kis bottal terelgetik a gyerekeket. Az iskolában minden osztályt egyszerre indítanak el, a gyerekek megvárják egymást a kapuban, és miután elköszönnek, csoportosan indulnak hazafele. Tehát nem egyedül kószálnak, hanem az év elején meghatározott útvonalon, arról nem térhetnek le. Erre azért is van szükség, mert ez biztonságot nyújt az itteni gyakori földrengések esetére is.
A szülők addigra hazaérnek; nagyon sok anya nem vagy csak néhány órában dolgozik, az apák dolgoznak hosszabban. És ezzel a rendszerrel nemcsak nagyobb önállóságra nevelik őket, hanem egymásra is jobban odafigyelnek. Az iskolában és a munkahelyeken is a csoport áll a fókuszban: milyen a helyzetem, mit tudok hozzátenni a csapatmunkához. A japán nagyon csapatban gondolkodó nemzet, és ezt látom az itteni magyar gyerekeken is: könnyű velük csapatban dolgozni, nyugodtabbak, kevés a fészkelődő, zizegő gyermek. Lehetséges, de nem biztos, hogy ez összefügg a korlátozott telefonhasználattal, alapvetően sokkal lassabbak a japánok. S bár nem nagyon használnak okostelefont, viszont van számos más biztonsági megoldás, például kisgyerekek által is használható, két gombos telefon (anya meg apa), illetve vészjelző gomb az iskolástáskán, ami nagyon hangosan tud vijjogni, ha megnyomják. Ez egy ilyen társadalom: előre gondolkodnak és felkészülnek, nem várják meg, amíg bekövetkezik a baj.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek az Nagyváthy Viktoria archívumából származnak.
