A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezőn járnak, A virágban hadd gyönyörködjenek. Legyek a kendő, mely könnyet töröl, […]
Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós, Az emberiségnek elhányt rongyain Komor betűkkel, mint a téli éj, Leírva áll a rettentő tanulság: “Hogy míg nyomorra milliók születnek, Néhány ezernek jutna üdv a földön, Ha istenésszel, angyal érzelemmel Használni tudnák éltök napjait.” Miért e lom? hogy mint juh a gyepen Legeljünk rajta? s léha tudománytól Zabáltan […]
Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden fűszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, […]
József Attila: Óda 1 Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz – idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Nézem a hegyek sörényét – homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád […]
Kik csak az uccán járnak-kelnek szépséget rajta nem igen lelnek, kiváncsi szemmel rá nem tapadnak: csak egy karika, szürke karika, ólomkarika, vén templomablak. Rácsa rozsdás, kerete málló, emitt moh lepi, amott pókháló, – sütheti napfény, sötét örökre, mint világtalan, bús világtalan, agg világtalan húnyt szeme-gödre. De ki belép a tág, iromba, boltozatos, hűvös templomba s […]
Pici vagyok, nem beszél a szám, De szemem üzen: vigyázz rám! Vigyázz rám apa, engem félts, Szavak nélkül is kell, hogy érts! Ölelj meg, ha sírok, ringass! Karjaiddal óvón csitítgass! Hatalmas minden, a zajok nagyok, Egyedül félek, még kicsi vagyok. Lassan nyílik a világra kis szemem, Fejecskémben ébred gyermek– értelem. Taníts engem, hogyan kell élni, […]
Ez az élet egy tivornya: Inni kell, ha rád jön sorja, Az örömbül, búbánatból, Karcos borbul, kéj-zamatból. Inni hosszut és körömre, Kedvet búra, bút örömre; Sok megissza vad-őszintén: Egy-kettő vigyázva, mint én. Kivel egykor én mulattam, Többnyire már pad alatt van: Én, ki a mámort kerűltem, Helyt maradék, hol leűltem. De, ha végignézek romján: Oly […]
Szomorúságom gyász palástját Lelkem vállaira övezvén: Fölfeszíttetem most magamat Elárult nemzetem keresztjén. Minden csapás testemre szálljon, Minden szög véres szívem fúrja, Haljak meg minden nap leszálltán, Támadjak minden reggel újra. Nem éltem át minden tusáját, Nem adtam érte minden órám, Magam kedvére dalolgattam Az ő halálos dáridóján. Mintha leszakadt ága volnék A fejszére megítélt […]
Veszekedtem a kisfiammal, mint törpével egy óriás: – Lóci ne kalapáld a bútort! Lóci, hova mégy, mit csinálsz? Jössz le rögtön a gázresóról? Ide az ollót! Nem szabad! Rettenetes, megint ledobta az erkélyről a mozsarat! Hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; lépcsőnek használta a könyves polcokat egész délután, a kaktusz bimbait lenyírta és felboncolta […]
AZ ÉN MIATYÁNKOM Mikor a szíved már csordultig tele, Mikor nem csönget rád soha senkise, Mikor sötét felhő borul életedre, Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe: Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele! Nézz fel a magasba – reményteljesen, S fohászkodj: MI ATYÁNK! KI VAGY A MENNYEKBEN… Mikor a magányod ijesztően rád szakad, […]
Köszönöm Istenem az édesanyámat! Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel. Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel. Áldott teste, lelke csak érettem fárad. Köszönöm, Istenem az édesanyámat. Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve. Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban – itt e földön senki sem […]
Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyüléptü béke! Szólnék most ujra, merre vagy? hová tüntél e télből, mely rólad papol s acélt fen szívek ellen, – ellened! A szőllőszemben alszik így a bor ahogy te most mibennünk rejtezel. Pattanj ki hát! egy régesrégi […]
Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam, Gyalog bizon’… Legfölebb ha omnibuszon. Láttam sok kevély fogatot, Fényes tengelyt, cifra bakot: S egy a lelkem! Soha meg se’ irigyeltem. Nem törõdtem bennülõvel, Hetyke úrral, cifra nõvel: Hogy’ áll orra Az út szélin baktatóra. Ha egy úri lócsiszárral Találkoztam s bevert sárral: Nem pöröltem, – Félreálltam, […]
Úgy írom néked, kisfiam, e verset, míg életemnek asszú fája korhad, minden nap egy sort, lassan és szelíden, hogy nemesítsen a rímes gyakorlat. Halkabbra vált már a szívem verése, a vérem néha pezsgett, de lehűlten, s ha futni kellett volna a futókkal, egy utcapadra csüggeteg leültem. Egy képet akarok tenéked adni, olyant, mely nékem kiskoromba […]
