(A modellpélda) Trump váratlanul, hihetetlen előnnyel győzött. Miért? Hogyan volt ez lehetséges? Kérdések, voltaképp feleslegesek. Mert ott volt a modellpélda, az előzmény – az angolok őrült döntése. „A Brexitet a hülyék nyerték meg – írta pár hónapja Bernard-Henri Lévy francia filozófus a Le Monde-ban. – Ez a Fritz Lang Metropolisában megjelenített tömeg győzelme. Meg a hajótörőké, a balos bunkóké, a részeg szkinhedeké, az írástudatlan hőbörgőké, a bikanyakú neonacionalistáké… A Brexit örök időkre a tudatlanság győzelmének példája lesz a tudás fölött. Az emberi állatságé az emberi szellem fölött. A pitiánerségé a nagyság fölött.” S ugyanez a korlátoltság győz a szellem felett a Front National nyomulása, a holland xenofóbia, a dán nacionalizmus esetében is. És a Trump-győzelemben is leginkább ez a modell érvényesült: a bunkók világuralma kezd kiteljesedni.
A bunkó, vagy illedelmesebb fogalommal a „korlátozott kóddal” gondolkozó, szűkagyú többség Brexit- és Trump-szerű ügyekben csúcsosodik ki, de ez a habitus a köznapokban már régóta terjed és adja a populizmus tartalékcsapatát. A bunkóság nem a tetkónál kezdődik, hanem ott, hogy ha megadod az elsőbbséget egy terhes nőnek, a mögötted jövő sofőr leordítja a fejed: „Ne az én kontómra udvariaskodj!” Utcán egy külföldi érdeklődik az ott ácsorgó két férfitól: „Sprechen Sie Deutsch?, Do you speak…?” Semmi. „Te – mondja a két ácsorgó egyike –, meg kéne már tanulni egy pár nyelvet.” „Miért, ez a fazon hat nyelven beszélt, aztán mire ment vele?” Ócska példák, de jeleznek valamit. Mondjuk azt, hogy nálunk a lakosság 25 százaléka funkcionális analfabéta – a multicégek sem tudják őket betanítani, mert mondjuk nem értik a magyar nyelvű használati utasítást.
Akkor is aknamező ez a jelenség, ha a bunkóság jól rétegzett: van középosztálybeli, sőt értelmiségi része is. (Wutbürgereknek nevezik németül azokat, akik a politikai szférában csak dühöngenek, nem gondolkoznak, és mindent el akarnak gányolni, pedig esetleg diplomájuk is van.) Nem folytatom, mert ez csak a felszín. Új történelmi korszakba léptünk, amelyben a populizmus viszi a zászlót. És ez a populizmus a bunkókra támaszkodva terjed (s benne a szélsőjobb narratívája megy előre győzelmesen). Ami egykor a vox populi – a demokratikus politizálás figyelembe veendő mozzanata – volt, az mára szétesett. Lett helyette a tömeges, műveletlen-iskolázatlan, minden egyszerűsítő szlogent, gyűlöletbeszédet „benyelő” réteg, benne egy valamiért lecsúszóban lévő középosztály-darabka, amely dühét népszavazásokon, tömeggyűléseken tudja kiélni. Meg az értelmes, hosszú távban gondolkozó politikusok megbuktatásában.
(A világ egyszerű, csak a tojásfejűek ködösítenek) A szűkagyúak legveszedelmesebb tulajdonsága, hogy hisznek az igazság egyszerűségében. „Minden komplex problémának van egy egyszerű, érthető és hamis megoldása” – mondta egykor H. L. Meinecken, a szatíraíró. Az egyszerűsítés vonzó, mert az is érti, aki nem elég iskolázott, és van benne annyi gyúanyag, hogy fellelkesítse „ellenségei” ellen a szűkagyú közösséget. Van ellenségkép és van összetartó erő: nem kell okosnak lenni – a tojásfejűek hozták ránk a bajt. Szerelmesek az egyszerű jelszavakba, de azt sem érzékelik, hogy a háborúk itt vannak a küszöbön. Hát persze hogy jobb azt ordítozni, hogy „Minden politika csalás” meg hogy „Atomot nekik!”
(Az agymosás) Az egyszerű megoldások régóta csábítanak. Akik szappanoperákon nevelkedettek, ezt tanulták („mindig a jók győznek”), komolyabb művészfilm nem él meg sem otthon, sem a világpiacon. Magyar film ha bekerül a plázamozikba, akkor dokumentálható, hogy harminc ember nézte csak, vagyis nem kell, miért fizessenek rá a moziműködtetők. „A közönséghez kell igazodni, ők a tömegfilmeket szeretik.” Hát persze, harminc éve ezt a fajta narratív technikát nyomták a fejükbe, rá lettek szoktatva („vizuális agymosás”), s a tömegeket illetően innen nincs visszaút. Jó, vannak kivételek: a Saul fiát százezren nézték, a Fehér tenyér győzelmesen visszatért. De most az agymosott fejek többségéről, a bunkóság terjedésének „hátországáról” beszélek. A Big Business rájuk épít: klisék, típusfigurák, a lelőtt fazon a sorozat következő részében feltámad. A fejekben, a képi elvárásokban az van, hogy minden egyszerűbb, mint az értelmiségiek mitológiája.
(Okok) A populizmus járványát kutató felmérés – a 2016-os McKinsey-jelentés – egyik alcíme: Szegényebbek, mint a szüleik voltak? Ez a mondat a frusztráció diagnózisa is lehetne, amiből a legrémesebb a középosztály lecsúszása és a rettegés az elszegényedéstől. S a lefelé csúszók nemcsak a saját nyomorukat látják, de Amerika – vagy ha úgy tetszik, Franciaország – hanyatlását és a szegénység gyors terjedését is.
A bunkóság terjedésében a McKinsey-jelentés két okot emel ki. 1.) Egyre többen vannak, akik veszítettek a globalizáció következményeként, és 2.) a nyolcvanas évektől kezdve a fináncszektor túlterjeszkedett, magyarul: elszívta a gazdaság erőforrásait. (A pénzügyi szektorban 15–30 százalékos a megtérülés, az iparban 1–5 százalékos, hát persze hogy nem ruháznak be az iparba.) E harmincéves trend következménye lett a 2008-as válság, amelyből máig csak a pénzvilág támadt fel – a gazdaság nem tért magához. Ez utóbbi diagnózis eddig tabu volt az amerikai közírásban, ma a The Financial Times vezető közgazdásza, Martin Wolf mint a szakadék előtti figyelmeztető táblát fogalmazza meg. Közhely lett, hogy a jónépnek kellett kifizetnie a nagybankok cechét, és jutalmul elmehetett nyomorogni. Nemcsak a feketék fizetnek rá, de a fehérek is csúsznak a felső középből az alsóba. Rettegnek és összehúzzák magukat, a gyerekeik nem járnak egyetemre. E vesztesek adják a szűkagyúak lázadásának utánpótlását.
Van egy harmadik ok is, az oktatás szintjének zuhanása. Az úgynevezett általános műveltség eltűnőben van (jobbára csak a megfizethetetlen magániskolákban szerezhető meg), az üresfejűeket a tömegmédia tölti fel baromságokkal. Mondhatnám: a tudatlanság dívik, ha tudsz valamit, rejtsd el, mert nem divatos, csak kiröhögnek miatta. Amerikában az Ivy Leage csúcsegyetemein túl romlott a felsőoktatás színvonala is, bekerülni drága, és ha bent vagy, keveset kapsz. De ez világjelenség, s eredményét láttuk a Brexit-szavazásban és most a Trump-mánia hihetetlen sebességű terjedésében és győzelmében is.
(Előjöttek) De miért van az, hogy most annyian lettek? Korábban is voltak bunkók, de nem látszottak, illetve nem jutottak szóhoz. Most a net révén politikaformáló szerephez jutottak. A szociális média beszabadította a primitív kommentek tömegét a publikus szférába. A korábban láthatatlan, „néma” szűkagyúság nyílt terepre jutott, és győzelemre áll. A Twitter az egyszerűsítések hatványozója.
Persze tudom, hogy bizonyos szintig jó dolog a Twitter is meg a Facebook is. Obama nyolc éve ezzel nyert, de mára ezt a médiát meglovagolta a szűkagyú többség, a „közösségi médiát” használók tömege itt kap társadalmi nyilvánosságot, a lejárató kampányok itt indulnak. Trump az Instagramon és a Vine-on lovagolt be a jelöltségért. És nemcsak észrevette ezt a lehetőséget, de ragyogóan használta is. Persze azzal a gátlástalan szlogentömeggel együtt, amely magával ragadta a tömeget. Amúgy meg a közösségi média ma már a tahók neveldéje is lett.
(Az életveszély) A hülyék többsége nemcsak a demokráciát veszélyezteti, de meglékeli a harmadik modernizációs hullámot, egyáltalán minden életképes reformot. A szűkagyú többség ugyanis nem veszi észre, hogy a világ a 20/80-as társadalom felé megy (az aktív munkavállalók 20 százaléka elegendő a világ produkciójához – a 80 százalék meg lóghat a szeren). Gondolkodott már valaki azon, hogy e nyolcvan százalék mit fog csinálni, ha nem kell dolgoznia? Ma már vannak javaslatok, hogy alapellátásként ingyen fizetéseket osszanak az éhhalál ellen, de az unalom, a sodródás, a drog, a mentális leépülés ellen az sem segít. Az ember sajnos munkavégző állat – meló nélkül szétcsúszik.
E fenyegető fordulatnak menne elébe néhány kormányzat igyekezete, hogy a jónépet „feljebb tolja” a műveltség, a tudás, a világ megértésének magasabb szintjére. De ilyen – elenyésző hatású – a „katonai-politikai komplexum” visszaszorítása, az elöregedés lelassítása is. Ezek mindegyike azonban szálka a bunkók szemében. („Baromságra ne költsék az én pénzemet.”) Tudom, a milliónyi startup cég beindulása sokat jelent, de ez még kevés. Amerikában a „Tea partyk” feltámadása, a bibliás fundiság, a nőgyűlölet, az abortusz mint központi politikai téma erős eszköz a szűkagyú többség hipnotizálásában. Trump pontosan mérte fel az arányokat, nem hitt a közvélemény-kutatásoknak, tudta, hogy a rejtőzködő választók többen vannak. Amivel azt is mondom, hogy az európai és amerikai média tökéletesen „benézte” a világhelyzetet, vak maradt a populizmus történelmi fordulatának megérkezését illetően.
(Mit lehet tenni?) Semmit. A többség uralkodik. Korábban a „hallgatag többségről” volt szó, melyet a politikai elit (demokratikus eszközökkel) kordában tartott. Ma „hangos többség” vesz körül – a vox populi ellen a nyilvános térben fellépni demokráciát tagadó gesztus lenne. Titokban megfúrni őket szemét manipulációnak számítana. Ráadásul a bunkó többség magát a kormányzó elitet támadja, akárhogy hívják, elitnek vagy establishmentnek, kormánynak vagy Washingtonnak, Brüsszelnek. A képviseleti elv abban a pillanatban szűnik meg, ahogy a bunkó többség eléri az 51 százalékot.
(Már megint túlzásokba esek) Lehet, hogy itt csapom a hisztit, és ez az egész elitista képzelgés, hiszen a bunkószféra is csak puszta része a demokratikus sokféleségnek. De Trump váratlan – villámcsapásként érkezett – győzelme mutatja, hogy e jelenségleírás nem hiszti. Sőt lehet, hogy Trump példája követhető, azaz folytatódik a politikai földrengés: ha Merkel bukik, ha Hollande-ot elsöprik a sztrájkok – akkor a bunkók félelmetes tényezőként igazolják magukat, menetelésük megállíthatatlan. A Brexitet már bőven, Trumpot tán pár hónap múltán lehet felejteni, de a bennük parázsló gyúanyag tovább izzik a következő válságig.
Forrás: 168ora.hu
