Sokan azt várnák, hogy az év eleje lendületet hoz. Tiszta lapot, új terveket, új energiát. A valóság viszont gyakran egészen más: belső fáradtság, motiválatlanság, egyfajta csendes letargia. És ilyenkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, velünk van a baj. Pedig sokszor nem az új év nehéz – hanem az, ahogyan bánunk magunkkal.
Év elején elhatározzuk, hogy kevesebbet stresszelünk, többet mozgunk, jobban figyelünk magunkra. Arról azonban ritkán beszélünk, hogy a hétköznapokban hányszor fordulunk el saját szükségleteinktől. Nem nagy drámákban, hanem apró döntésekben.
Amikor ebéd helyett tovább dolgozunk.
Amikor lemondjuk azt az egy órát, ami rólunk szólna.
Amikor igent mondunk, miközben belül pontosan tudjuk, hogy nemet kellene.
Ezek a helyzetek ismerősek. Rövid távon kényelmesek. Hosszú távon viszont megbontják a belső biztonságunkat.
A pszichológiai kutatások szerint az önbizalom nem abból épül fel, hogy mit mondunk magunknak, hanem abból, hogy mennyire számíthatunk saját magunkra. Ha rendszeresen figyelmen kívül hagyjuk a testi, érzelmi vagy mentális határainkat, az idegrendszerünk egy dolgot tanul meg: magunkra nem igazán számíthatunk. Ez az állapot később kiégésként, szorongásként vagy állandó feszültségként jelenik meg.
De hogyan lehet ebből kilépni?
Az első lépés az önmegfigyelés.
Érdemes elkezdeni észrevenni azokat a pillanatokat, amikor felülírjuk a saját szükségleteinket. Amikor tudjuk, hogy pihenni kellene, mégis tovább hajtjuk magunkat. A változás mindig az észrevétellel indul.
A második kérdés: mi elől menekülünk?
Sokszor nem azért hagyjuk el magunkat, mert nem tudjuk, mire lenne szükségünk, hanem mert félünk attól, amit az önmagunkról való gondoskodás felszínre hozna. Egy konfliktust. Egy kellemetlen érzést. Vagy azt a felismerést, hogy változtatni kell.
A harmadik lépés: megengedni a rossz érzéseket.
Egy határ kijelölése, egy őszinte beszélgetés gyakran szorongással jár. Mégis: a pillanatnyi kellemetlenség hosszú távon biztonságot teremt. Nem ellenünk dolgozik, hanem értünk.
A negyedik: összhangba hozni a belsőt a külsővel.
Amikor kívül mást mutatunk, mint amit belül érzünk, idővel elfáradunk. Az öntámogatás egyik legfontosabb lépése, hogy a belső valóságunk lassan megjelenjen a kommunikációnkban is.
Természetes vágyunk, hogy valaki megmentsen minket. De a legfontosabb kérdést végső soron nekünk kell feltennünk magunknak: biztos jó ez így nekem? És minden egyes nap, apró döntésekben tanulhatjuk meg újra, hogyan legyünk szövetségben önmagunkkal.
