Árva fiú sír az ablak alatt,
Ifi’asszony a szobában múlat.
Anyám, anyám! hideg van itt,
Bocsáss be,
Bocsáss be.”
Megállj, poronty… megyek ki csak,
Megállj te!”
Ifi’asszony gyújt lobogó lángot,
Süti annál a csöröge-fánkot.
“Anyám, anyám! eressz be már,
Ehetném,
Ehetném.”
“Csak ezt is még a föld alá
Tehetném!”
Árva fiú marad a sötétben,
Özvegyasszony kedvese ölében.
“Anyám, anyám! nem tudom én
Mit látok,
Mit látok;
Félek nagyon: ne oltsd el a
Világot!”
Temetőben árva fiú apja
Lepedőjét, szemfödelét kapja.
“Anyám, anyám, az Isten szent
Nevére,
Nevére!
Amott jön az édesapám
Fehérbe.”
Kimene az özvegyasszony éjjel,
Veri fiát a vizes kötéllel,
“Ne bántsd, ne bántsd, gonosz r…!
Az árvát,
Az árvát:
Te ölted meg, te adod meg
Az árát.
Temetőben csendes az én házam,
Jobb neki ott énvelem egy házban;
Oda viszem karon fogva
Magammal,
Magammal:
Ne bánjon így senki az én
Fiammal!”
S ifi’asszony elszalad egy ingben;
Ismeri őt a faluba’ minden:
Körül, körül csatangol a
Temetőn,
Temetőn.
Szegényt, szegényt szánd meg uram
Teremtőm!
(1855 okt.)
