Este van, este van: kiki nyugalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
Udvaron fehérlik szõre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérõdzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is – bogarászni restel –
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körûlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.
Nyitva áll az ajtó; a tüzelõ fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó elõtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszûri a tejet,
Kérõ kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyûl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.
Egy eladó lyány a tûzre venyigét rak:
Õ a legnagyobb s szebb… a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,… s reggel ünnep lészen.
Körûl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgõs héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából idõnként tûzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyû arcukat.
A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tûzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.
Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög… vagy ha nem, hát… kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erõsen káposzta-levéllel.
A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörõdött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredõi elsimulnak szépen;
Gondüzõ pipáját a tûzbe meríti;
Nyájas szavu nõje mosolyra deríti.
Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illõ, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett õ már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”
Jobb izû a falat, ha mindnyájan esznek, –
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.
De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajõ a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is.”
Köszöni a gazda: „Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb –
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.
De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
(1)Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is – szemei könnyben úsznak –
Kikkel más hazába bujdosott… koldusnak.
Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját amíg hazaére.
(2)Az idõsb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet” – rimánkodik szépen.
„Nem mese az gyermek,” – így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tõle… testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendõt vár, nem megy addig férjhez.
Este van, este van… a tûz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, – egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegõ szalmát…
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.
(1851. ápr. 10.)
