Így kell, helyesebben így áldásos befejezni. Lőrincz Tamás tökéletes pályafutása lezárásaként szerzett olimpiai aranyérmet a kötöttfogású birkózás 77 kg-os súlycsoportjában. Tokiói küldetése azonban ezzel még nem ért véget, szerdán ki akarja szurkolni, hogy Viktor öccse is olimpiai bajnok legyen. Egy testvérpár meseszerű története.
Hihetetlen, hihetetlen – Lőrincz Tamás ezt ismételgette. Pedig a bizonyosság, az olimpiai aranyérem ott lógott a nyakában. Aztán több szakaszban felelevenítette, hogyan is jutott el idáig.
A kirgiz fiú nagyon nekem ugrott a meccs elején. Azt gondoltam, ha ezt hat percig végig bírja, akkor nagy gondban leszek. Amikor másfél perc után megintettek, s a parterhelyzetből felálltam, onnantól, úgy érzem, irányítottam a mérkőzést. Persze lehet, hogy nem így volt, de azt mondogattam magamnak, hogy Mahmudov lélekben kicsit feladta a második menetet, ez adott erőt. Valahogy éreztem, hogy megcsinálom.
Ebből az is következik, nem ez volt a legnehezebb meccse az olimpián.
Semmire nem emlékszem az elődöntőből, annyira elöntött a sav az utolsó két percre. A győzelem után viszont tudtam, ezen az olimpián engem már nem verhet meg senki – árulta el.
Arra a felvetésre, hogy ezúttal pályafutása legnagyobb diadalát nem a tőle megszokott virtuóz birkózással érte el, úgy reagált: az elmúlt években sokat fejlődött a taktikai érzéke, amire ebben a korban már szüksége is volt.
– Meg kellett tanulnom, a kevesebb néha több. Az olimpia előtt egy hónappal ráadásul megsérült a bordám, emiatt nem tudtam lent úgy birkózni, ahogy szoktam. Főleg támadásban éreztem ezt, de talán éppen emiatt a lenti védekezésre ezer-kétezer százalékosan koncentráltam, ami az egész olimpián jól ment.
Aztán ő is felidézte azt, amiről Viktor öccse már beszélt, hogy a riói olimpia után már abba akarta hagyni a birkózást, de a testvére nem engedte, hogy így tegyen.
– Rio nem sikerült jól, túl sokat kellett fogynom, de az viselt meg igazán, ami az öcsémmel történt. Ő volt az, aki rugdosott, hogy csináljam tovább, miközben az ő nyakából vették el a bronzot.
Itt, Tokióban is együtt lélegzünk, noha olykor úgy éreztem, ki kell zárnom azt, ami vele történik, mert nem bírok az érzelmeimmel. Hétfőn, amikor visszamentem a faluba, kikapcsoltam a tévét, a telefont, csak feküdtem az ágyamon. Szőke Alex jött át, tudom-e, mi történik a riói visszavágón, Viktor éppen azzal a német Denis Kudlával küzdött, aki ellen elcsalták a meccsét. Az utolsó tíz másodpercet néztem csak a telefonon, de elképesztő erőt adott a győzelme. A döntőm előtt melegítettem, amikor ment az ő elődöntője.
Az én meccsemre kellett fókuszálnom, de közben alig bírtam megállni, hogy ki ne lépjek a paraván mögül és elkezdjek szurkolni neki. A győzelme után azért adtam neki egy puszit.
Aztán ő következett. S célba ért. A testvérpár azonban még nem ért az út végére. Viktor szerdán küzd az aranyért.
Mese, és mégis valóság.
