A Kárpát medencében ha nem is a leglátványosabb, de legfontosabb, következményeiben a legtávolabbra ható harc a lelkekért folyik. E harc végkimenetele pedig szoros összefüggésben van a magyarság jövőjével, mi több, létével.
Más szóval: amennyiben a magát korszellemként megjelenítő gátlástalan háttérbeli tudatmanipuláció, mely a fogyasztói idiotizmust, a kozmopolitizmust, az „élj a mának” felelőtlenségét, a politikai és társadalmi individualizmust és legnyersebb egoizmust népszerűsíti, fellazítva, rosszabb esetben felszabdalva a kisközösségek szerves hagyományrendszerét, a vallási, nemzeti és erkölcsi kötődéseket, győzedelmeskedik, akkor magyarságról a szó mai értelmében középtávon nem beszélhetünk. Legfeljebb magyarul beszélő népességről, melyet nem kötnek össze közös történelmi célok, nem köt össze a kultúra, a közös múlt és a közösnek remélt jövő.
E harc egyenlőtlen.
Egyik oldalon ott van a háttérhatalom az összes látható és nem látható intézményével, a titkosszolgálati ellenőrzéssel és támogatással működő fősodratú média (lásd ehhez Udo Ulfkotte tavaly megjelent könyvét a német sajtó kézivezéreltségéről, ami bátran kivetíthető az egész euro-atlanti világra), az egy csapásra beszivárványosodó, egy kisebb ország költségvetését felülmúló büdzsével bíró multinacionális nagyvállalatok s végül, de nem utolsósorban ezen erők „hasznos idiótái”, akik beveszik a maszlagot és tömegesen, őszintén azonosulnak „Je sui Charlie”-típusú manipulációk mondanivalójával.
A másik oldalon állnak a lényeglátók, a normalitás, az élhető emberi környezet, a tudatos közösségi jövőépítés képviselői, akik nem képzelik Istennek az embert, akik felfogják, hogy a mégoly szabad egyén is hagyománykötött lény, vagy ha elvágták hagyományaitól, akkor szánalmas, gyökértelen kultúrzombi. A kultúrzombisodás az, ami ellen e kis csapat harcol, védve évezredes kultúránkat a betolakodóktól, legyenek azok többségiek vagy globalisták.
Az EMI tábor szervezői e gyenge fegyverzetű bennszülöttek közé tartoznak, akik ragaszkodnak ahhoz, ami az övék, s amit az idegenek el akarnak venni tőlük, tőlünk. Az EMI-sek gyakori azonosítása a Jobbikkal valójában nem annak köszönhető, hogy Vona Gábor évről évre előadást tart a táborban a magyar nemzeti sorskérdésekről – volt már itt Kövér László is, aki azért vette a le a kezét a táborról, mert a szervezők nem látják szívesen a Magyar Polgári Párt országos elnökét és korábbi elnökét, azokat a politikusokat, akik RMDSZ-társutas szervezetet csináltak e szépreményű autonomista pártból.
Az azonosítás abból fakad, hogy a Jobbik az a szervezet, mely kompromisszum-mentesen képviseli az EMI-sek világképét, a nemzeti keresztény értékrendet a politika színpadán. Ellentétben az ezer kompromisszumot megkötő Fidesz-szel, mely továbbra is az ellenerőknek osztja számolatlanul a pénzt a kulturális szférában, magyar sorsot bemutató történelmi filmeposzok helyett „közönségfilmeket” finanszíroz (mondhatnánk a holocaust kérdését is, de fogadjuk el, hogy ez csak preventív védekezés az antiszemitizmus vádja ellen, ami nyilván nem hiányzik Orbánéknak), igen puha álláspontot képvisel az Egyesült Államokkal kötendő szabadkereskedelmi egyezmény ügyében, s minden jel szerint nem a nemzeti középosztályra alapozza jövőjét, hanem a saját oligarchiájára. Nyilván a Jobbik is hibázik időnként, belemerevedik az ellenzéki szerepbe és képes olyankor is támadni a kormányt, amikor az nem ad arra okot. De ez mit sem von le abból, hogy a Jobbik az a párt, mely a globalista ideológiai kommandókkal és a nemzet ellenségeivel folytatott harcban kőkemény következetességgel szólalt meg mindenkor.
Akárcsak az EMI, melyet nem véletlenül vádolnak a nemzetellenes firkászok „náci-képzéssel”. Israel Shamir, a palesztinpárti zsidó közíró (nem mellesleg rabbi-unoka) írta, hogy ha valakit nem antiszemitáznak le az amerikai médiában hosszabb ideig, akkor az tartson önvizsgálatot. Valahogy így vagyunk mi is a magyar nemzet szolidaritási kötelékeit, kulturális gyökérzetét módszeresen pusztító balliberális médiával: akit ezek nem náciznak le, nézzen magába, s keresse, hogy mit rontott el.
A Jobbik-nak és az EMI-nek nincs sok oka ilyen típusú önvizsgálatra, de azokat, akik a lényeglátás „túlfeszültségében” az egész Fideszben ellenséget látnak, hadd figyelmeztessük arra, hogy Orbán Viktor is hasonlították már az első 1998 és 2002 közötti kormányzásának idején Hitlerhez.
Kánya Imre
