Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Elizabeth (Liz) harmadik generációs amerikai magyar, aki az ohiói Youngstownban nőtt fel, Nebraskában tanult és alapított családot, 2006 óta pedig az indianai Evansville-ben lakik. Bár nem beszél folyékonyan magyarul, érti a nyelvet, és magát magyarnak tartja. Négy gyermekének és három unokájának nemcsak továbbadja a magyar örökségét, hanem édesanyja nyomdokain haladva – aki özvegyként nevelte fel őt és három bátyját – továbbviszi és bővíti édesanyja 1988-ban indított vállalkozását. Különböző projektjei révén másoknak is segít rátalálni magyar gyökereikre, nyelv- és főzőtanfolyamokon, népművészeten, podcastokon és az Expo-n keresztül, amelyet legközelebb 2025. augusztus 25–29. között rendez meg.
Mesélj röviden családod érkezéséről az Egyesült Államokba!
Három nagyszülőm és néhány dédszülőm Magyarországon született. Egyesek közülük Pennsylvaniába vándoroltak ki, egy McAdoo nevű apró bányászfaluba. Anyai nagymamám ott született az 1890-es évek végén, majd Clevelandbe költözött. Anyukám, Elizabeth A. Szabo, az ottani Buckeye Roadon nőtt fel, az akkoriban még nagyon erős helyi magyar közösség tagjaként. Apukám Cleveland nyugati részén született, majd családjával Youngstownba költözött, ott járt középiskolába, édesapja pedig ott indította el családi vállalkozásukat 1937-ben. Szüleim anyukám unokatestvére révén ismerték meg egymást, majd összeházasodtak és Youngstownban éltek – én is ott születtem és nőttem fel.
Csak az apai nagymamámat ismertem, mert a többi nagyszülőm vagy még a születésem előtt, vagy kiskoromban meghalt. Ő szinte soha nem beszélt angolul, pedig négyévesen került az Egyesült Államokba. A Szabó és fia temetkezési vállalkozást nagyapám alapította, később apukám és nagybátyám segített neki. Apukám sokat olvasott fel templomokban, így szinte mindenkit ismert a helyi magyar közösségben. Végül az unokatestvéreim vették át az üzletet. Nemrég mentek nyugdíjba, így a vállalkozás ma már nem működik, de sokáig szolgálta főként a magyar közösséget: számtalan magyar nyelvű, illetve ökumenikus temetést tartottak. A XX. században Youngstownban egy elég erős magyar közösség élt: legalább öt különböző felekezetű magyar templom és egy magyar ház is működött ott, és rendszeresen szerveztek magyar eseményeket.
Milyen mértékben éltek magyar életet a szüleid és ti?
Szüleim otthon magyarul beszéltek, az iskolában tanultak meg angolul, de tőlünk nem várták el, hogy folyékonyan beszéljünk magyarul – részben azért sem, mert könnyebb volt időnként úgy beszélgetniük, hogy gyerekeik nem értik őket. De például sosem állt szándékukban visszaköltözni Magyarországra. Természetesen mi is ismertünk magyar dalokat, az asztali áldást és a köszönéseket, mint például „Jó reggelt”. Ahogy az lenni szokott, a legidősebb gyermek hallja és beszéli a legtöbb magyar szót – az én két idősebb bátyám biztosan többet hallott, mint én. Ettől függetlenül a magyarság nagyon fontos része volt az életünknek. Kisgyerekként például részt vettem a Szent István templom magyar néptánccsoportjában. Nem voltunk katolikusok, de így is befogadtak minket. A magyar bevándorlási hullámok – különösen az 1956-os menekültek érkezése – nyomán minden magyar templomi közösség nagyon erős volt, és eléggé zárt is. Az évek múlásával azonban nyitottak mások felé is. Szerintem ez egy egészségesebb szemlélet, mint a korábbi zártság, ami gyakran inkább versengést, mintsem együttműködést eredményezett… Sok magyar ma sem az együttműködési készségéről híres…
Amikor megkérdezték tőlem: „Mikor fogsz megtanulni magyarul?” vagy: „Mi baj volt az anyukáddal, hogy nem tanított meg magyarul?”, azt válaszoltam: „Térjünk erre vissza száz év múlva…” A családom több mint száz éve él Magyarországon kívül, nem magyar környezetben – szerintem az is csoda, hogy egyáltalán tudok bármit is magyarul… És nemcsak én, hanem még az unokáim is ismernek néhány szót, kifejezést és ételt. Engem „Anyunak” hívnak – ahogy a gyerekeim is –, mert „Nagyi” az anyukám volt. Nem bánom, és nagyon kedvesnek találom, amikor meghallanak valamit magyarul, és azt mondják: „Anyu, ez a te nyelved.” Valóban az. Mindig is magyarnak tartottam magam, még ha nem is beszélem jól a nyelvet. Emlékszem, gyerekként, amikor megkérdezték, mi a nemzetiségem, mindig azt válaszoltam: természetesen magyar vagyok. Nem beszéltünk folyékonyan, de a népművészet, a zene, a történetek, a népmesék és annyi minden más körülöttünk magyar volt… Már hogyne lennénk magyarok?!…
Említetted a magyar templomokat és a néptánccsoportot. Mi a helyzet hétvégi iskolával vagy a cserkészettel (ahol még tanulhattál magyarul)?
Youngstownban nem volt sem magyar hétvégi iskola, sem magyar cserkészet. Néhány ismerősöm Clevelandbe járt cserkészetre, de ők olyan családban nőttek fel, ahol mindkét szülő jelen volt, és születésüktől fogva magyarul beszéltek – ellentétben velünk… Ettől függetlenül működött egy nagy magyar ifjúsági tábor a pennsylvaniai Ligonierben, a Bethlehem Otthonban. Édesapánk sajnos 1970-ben meghalt, de három évvel később anyukánk elvitt minket Magyarországra egy félévre, hogy ő ott tanulmányozhassa a Kodály-módszert. Előtte, felkészülésképpen beíratott minket egy ottalvós nyári táborba néhány hétre, ahol magyarul tanultunk és népművészettel foglalkoztunk – nagyszerű élmény volt. Aztán elutaztunk Magyarországra, ahol ő tanult. Amikor befejezte, még Erdélybe is ellátogattunk négy-öt napra – ami szintén egy fantasztikus, de nem veszélytelen kalandnak bizonyult. A ’70-es években a magyarok, főleg amerikai útlevéllel, nem voltak túl szívesen látott vendégek a kommunista Romániában… Még most is nehezen hiszem el, hogy mindezt véghez vitte velünk. Én nyolcéves voltam, öcsém öt, bátyáim pedig 12 és 16 évesek…
Édesanyádnak nagyon bátornak kellett lennie egy ilyen kalandhoz… Miért akarta megtanulni a Kodály-módszert? Zenetanár volt?
Emlékeim szerint akkoriban az etnomuzikológiai mesterképzésén dolgozott, és végül nem kezdett el tanítani, miután megszerezte a diplomát. Tartott itt-ott kisebb tanfolyamokat a módszerről, de szerintem elsősorban azt próbálta kitalálni, hogyan tudná egyedül eltartani a gyermekeit, és ehhez legalább egy mesterfokozatra volt szüksége. Végül annak a Nemzetközi Intézetnek lett az ügyvezető igazgatója, amely bevándorlóknak segített új életet kezdeni az Egyesült Államokban: jogosítványt szerezni, lakást találni, munkát keresni stb. Szüleim mindketten éveken át segítették a menekülteket, és nagyon aktívan támogatták a magyar menekültek ügyet az ‘50-es, ’60-as években. Mivel mindketten folyékonyan beszéltek magyarul, könnyen tudtak segíteni az újonnan érkezőknek. Apám még a New Jersey-i Camp Kilmerbe is elment, hogy onnan magyar menekülteket hozzon Youngstownba. Ez még a születésem előtt történt, de tudom, hogy többen is nálunk laktak ideiglenesen, akikkel szüleink évekig tartották a kapcsolatot azután is, hogy elköltöztek tőlünk. És még a nyolcvanas években is érkeztek menekültek – az intézet ugyanis nemcsak magyar vagy erdélyi menekültekkel foglalkozott, hanem a világ minden tájáról, például Vietnamból, Lengyelországból, stb. érkezőkkel is.
Milyen emlékeid vannak az első magyarországi és erdélyi látogatásról?
Csak szórványos emlékeim vannak, sőt, néha csak az illatokat érzem. Például emlékszem a szén illatára. Nem sok helyen érzem ezt az illatot, de amikor mégis, azonnal eszembe jut a magyarországi látogatásunk… Először a pesti oldalon béreltünk lakást, de a házigazda ellopta a cuccainkat – biztosan úgy gondolta, hogy az „amerikai” anyámnak gazdagnak kell lennie, ha már egy ilyen külföldi utazásba fogott, de valójában egyáltalán nem volt az. Új helyre kellett költöznünk, ekkor a budai oldalon találtunk lakást. Emlékszem az első Mikulásra Magyarországon. A zacskós tej is nagyon érdekesnek tűnt. Nem tudtam folyékonyan magyarul, ezért nehezen tudtam kommunikálni a korosztályommal. Az iskolában jól ment a matek és a rajz, de egyébként nem sok sikerélményem volt – de biztos vagyok benne, hogy anyám úgy gondolta: az ottlét élménye sokkal inkább számít, mint az esetleges nyelvi akadályok.
Néhány ismerősünk pénzt küldött anyámon keresztül a családjuknak Erdélybe. Amikor a román határhoz értünk, anyámnál mindig volt annyi készpénz, amivel lefizette a határőröket… A bátyám arra is emlékszik, hogy azt kérte tőlünk: kezdjünk el veszekedni, kiabáljunk és üssük egymást, nagy jelenetet rendezve, hogy eltereljük a figyelmet, és mielőbb átngedjenek minket a határon. Persze bármikor tudtunk veszekedni spontán módon is, de anyám kifejezett kérése izgalmasnak tűnt… Több dologra is jól emlékszem, amelyekből kiderül mennyire városi gyerek vagyok. Egyszer beleköptem a kútba, mert fogalmam sem volt arról, hogy a vidékiek egész élete az onnan származó vízre épül… Imádtam a csirkéket, nagyon szerettem utánuk szaladgálni. De amikor eltűnt a kedvenc csirkém, mert azt kaptuk vacsorára, alig tudtam enni… Egyszer pedig, amikor szőlőt szedtünk, azt hiszem Magyarországon, elment az étvágyam, mert a szőlőszemeken madárürülék volt, ami a helyiek számára természetes volt, nekem nem, és azt hitték, azért nem vagyok éhes, mert túl sok szőlőt ettem…
Mit tanultál? Hogyan jutottál el a mostani foglalkozásodhoz?
Biológia és fogalmazás szakos alapképzésem mellett két mesterdiplomám: az egyik családszolgálatból, a másik üzletvezetés. Szerintem a tanulás fontos, de nem érdekelnek a titulusok; ezek vezettek oda, aki ma vagyok. Amikor anyukám 1988-ban elindította a vállalkozását, az volt a célja, hogy segítse az embereket a magyar örökség továbbadásában a gyerekeik számára. Rájött ugyanis, hogy gyerekei nem magyarokkal házasodtak, így az unokái legfeljebb csak félig lesznek magyarok, ezért mindegyikünket bevont a vállalkozásába…
Mivel foglalkozott?
A Magyar Marketing magyar termékeket árult még az internet előtti időkben, ezért mindenféle magyar fesztiválokra és vásárokra jártunk, valamint kisebb egyházi rendezvényekre is. Az első árucikke egy „Hi, I’m Hungarian” (Szia, magyar vagyok) feliratú póló volt. A következő a pirospaprika lett. Később mindenféle dolgot árult: ételt, például magyar tésztát, kolbászt, magyar nyelvű könyveket, kézműves termékeket, stb. Néhány árut Magyarországról hozott, másokat az USA-ban szerzett be, például kávésbögréket, porcelánt, kötényeket, hímzéseket, és más, általunk tervezett tárgyakat is. Akkoriban voltak olyan import cégek, akikkel együtt tudott működni. Valaki például porcelánt importált, ő pedig az importőrtől megvásárolta, majd továbbértékesítette. Amikor Magyarországra ment, mindig hozott magával pár dolgot eladásra.
Anyám sokféleképpen kapcsolódott az egész amerikai magyar közösséghez, és nemcsak üzleti célok vezérelték, mindig célja volt az is, hogy a magyar embereket összekösse. Dolgozott például a William Penn Association nevű szervezetnél is. Sok projektben együttműködött Molnár Ágoston professzorral, a New Brunswick-i American Hungarian Foundation (Magyar Múzeum) igazgatójával. Amíg utóbbi felesége élt, nagyon jó barátságban voltak vele is. Dolgozott a youngstowni katolikus magyar kiadóval is egy angolra fordított karácsonyi énekeskönyvön. Az éneklés egyébként nagyon jó módja a helyes kiejtés tanulásának, még úgy is, ha nem teljesen értjük a szöveget. Én is több olyan magyar dalt tudok, amit nem mind értek szó szerint. Amikor anyám meghalt, egyik testvéremnek sem volt szándékában átvenni az üzletet, de anyám ismerősei, üzletfelei azt mondták nekem: „Valakinek folytatnia kell, szükségünk van rád.” Így végül én vettem át. A magyar nyelvtudásom nem túl jó; megértem a magyar rendeléseket, de angolul válaszolok. Nem tudok úgy beszélgetni az ügyfelekkel, mint anyám, és tudom, hogy ezért sokan hiányolják őt, de örülök, hogy segíthetek. 2009 óta működtetjük és mind nagyon sokat tanultunk belőle!
Ki az a „mi”, kikkel dolgozol együtt?
Én és a férjem. A gyerekeink is sokat segítettek. Azt mondtuk: dolgozzunk rajta együtt három évig, és nézzük meg, akarjuk-e folytatni. 2012-ben terveztünk egy családi utat Magyarországra, amit eredetileg anyámmal szerettünk volna megtenni, de ő már beteg volt, és nem érezte magát elég erősnek az utazáshoz. Felajánlottuk a gyerekeinknek, hogy kereshetnek pénzt a repülőjegyükre, ha segítenek a fesztiválokon, rendeléseket vesznek fel telefonon és csomagolják a termékeket. Mindenki támogatta az utazás ötletét és segített a vállalkozásban.
Egy évvel korábban, 2011-ben kiderült, olyan rokonok élnek Magyarországon, akikről nem is tudtunk. Megkerestek minket, és mivel voltak fényképeik a mi családunkról, nekünk pedig az övékről, rájöttünk, hogy rokonok vagyunk. Az is nagyon izgalmas történet, ahogy megtaláltak minket: nagymamámnak olyan első unokatestvérei éltek Tiszakeszin, akiket soha nem ismert, de évekig leveleztek egymással. A rokonok megtalálták nagymamám és dédanyám 1957 körülről származó leveleit, sőt, egyes tárgyakat is megőriztek azokból a csomagokból, amiket küldtek nekik. Leveleiben nagymamám megemlítette három fiát – így sikerült kapcsolatba lépniük velünk. 2012-ben találkoztunk. Bár mi nem beszéltünk jól magyarul, voltak közöttük angolul beszélők is, és szótárt is használtunk. Viszonylag könnyű beszélgetni a családfáról, nevekről és dátumokról folyékony nyelvtudás nélkül is. A családom nagyon megszerette Magyarországot. Gyerekként is már sok magyar élményben volt részük, ismerték a magyar néptáncot, felismerték a nyelvet, néhány szót is tudtak, de leginkább az érintette meg őket, hogy rokonaink élnek Magyarországon.
Hogyan ismerkedtél meg a férjeddel? Miért költöztetek Indiana államba?
Donnal akkor ismerkedtem meg, amikor Nebraska államban jártam főiskolára. Azért jelentkeztem oda, mert volt ott egy kisváros, kb. 6000 lakossal, ami nagyon emlékeztetett arra a New York állambeli Chautauqua-ra – ami egy kis, zárt közösség, ahová az ember zenéért, balettért és más művészetekért jár. Minden testvérem Youngstownban járt egyetemre, én voltam az egyetlen, aki elmentem onnan. Miután összeházasodtunk, 15 évig ott éltünk. Amikor megismerkedtünk, ő már általános iskolai tanárként dolgozott. Az első gyermekünk Youngstownban született, a másik három Nebraskában. Jelenleg 29 és 37 év közöttiek, s eddig három unokánk született. Azért költöztünk a Dél-Nyugat Indianabeli Evansville-be 2006-ban, mert férjem ott kapott munkát. Azóta többnyire itt élünk. Néhány évig New Yorkban is laktunk, de miután az a munka befejeződött, visszaköltöztünk. Anyám halála után áthoztuk az üzletet is – akkorra már főként online rendeléseket teljesítettünk, kivéve a fesztiválokat.
Mit tartottál meg a Magyar Marketingből, és mit változtattál rajta?
Én is árulok magyar ételeket, bögréket, kötényeket stb., ahogy anyám tette. Neki rengeteg magyar nyelvű könyve volt, nekem viszont csak nagyon kevés, mert a jelenlegi vásárlóközönségünk között kevés a magyar olvasó. És tudok olyanokról is, akiknek több száz magyar könyve van otthon, de nem tudják, mit kezdjenek velük, mert nem olvasnak magyarul… Ez itt általános probléma.
Miután anyám elhunyt, mi továbbra is eljártunk az összes nagy magyar fesztiválra, mint például New Brunswick-i (NJ), a phoenixi (AZ), a sarasotai (FL), a bostoni (MA), a chicagói (IL), a clevelandi (OH) fesztiválokra, de ezek mindegyike rengeteg vezetést jelentett Indiana-ból. Idővel egyre nehezebb lett számunkra, mert ilyenkor mindig vinnünk kellett valamit magunkkal, hiszen senki sem ismer meg, hacsak nem állok egy olyan sátor alatt, amin szerepel a Magyar Marketing vagy később a Hungarian Store felirat. Amikor kitört a világjárvány, abbahagytuk a fesztiválozást, azóta főként online működünk. Számomra még mindig a legizgalmasabb az emberekkel való találkozás; olyankor az sem számít, eladok-e valamit, annyira élvezem, hogy jelen lehetek és beszélgethetek – az üzletnek ezt a részét nagyon hiányolom…
Mesélj az online tanfolyamokról, amiket kínáltok!
Magyar nyelv és főzőtanfolyamokat kezdtünk indítani. Egyes magyar családok számára, főleg az ’56-osok vagy az újabb érkezők esetében a magyar konyha, mint örökség továbbadása gyakran nem volt fontos, de a harmadik vagy negyedik generáció számára az lett. Ugyanez a helyzet a magyar nyelvvel is. Van egy hölgy nem messze tőlünk Kentucky-ban, Dugantsi Tünde, aki csodálatos mézeskalácsokat készít. A COVID alatt havi rendszerességgel tartottunk közös tanfolyamokat, mert egyikünk sem tudta megszokott dolgait végezni. Évente legalább hat főzőtanfolyamot tartunk azóta is. Egyszer, még a járvány idején, a résztvevők a disznózsír készítését szerették volna megtanulni. Tünde nagyon meglepődött, de végül azt mondta: „Rendben, megtanítalak titeket, mert én nem szeretem az üzletekben kapható zsírt.” Sok étel receptje egyszerűnek tűnik, de az Egyesült Államokban nem mindig könnyű megtalálni a megfelelő alapanyagokat, például bizonyos fűszereket, túrót vagy csirkelábat és egyesek tartanak attól, hogy elrontják. Jó, ha van egy barátságos környezet, ahol megtanulhatják elkészíteni azt is, amit egyesek egyszerű ételnek tartanak. Ezért még mindig tartunk magyar főzőtanfolyamokat évi kb. 6 alkalommal.
Nyelvtanfolyamaink elsősorban felnőtteknek szólnak, de van pár középiskolás résztvevőnk is. Magán-, félmagán- és kiscsoportos órákat kínálunk. Legalább 16 rendszeres, heti foglalkozásunk van, egyenként 4-7 fővel, tehát évente legalább 100 résztvevővel. Általában egy teljes őszi és egy tavaszi szemesztert és egy rövid nyárit tartunk, így tanulóink évente kb. 40 héten át találkoznak. Az egész Egyesült Államokból jönnek, még Kanadából is, de főleg az északkeleti régióból, ahol a magyar amerikai közösség koncentrálódik. Számomra a legnagyobb kihívás az, hogy mindegyik órán ott szeretnék lenni, de nem mindig vagyok rá képes… Tartottunk néprajzi kézműves foglalkozásokat egy Angliában élő hölggyel, aki négy héten keresztül tanított minket a kalocsai hímzésről és annak történetéről. Szép Tímea Pennsylvaniából, Ligonier közeléből tanít nekünk tojásfestést. Ő Erdélyből származik, és a tojásdíszítést egy toledói magyartól tanulta. És folyamatosan keressük az új lehetőségeket.
Mi a helyzet a vállalkozás más, új részeivel?
A magyar életmód (Hungarian Living) weboldalt és a magyarországi túrákat (Magyar Living Tours) azért hoztuk létre, mert szeretnénk különböző lehetőségeket nyújtani az emberek számára, hogy kapcsolatba kerüljenek örökségükkel. Egy ingyenes weboldallal indultunk, amit forrásnak szántunk: magyar eseményeket és receptet tartalmaz, valamint ott fut a podcastunk is. Minden olyan magyar eseményt meghirdetünk, amiről értesülök – az egyetlen feltétel, hogy angol nyelvű legyen, mert nem akarom, hogy bárki butának érezze magát azért, mert nem tud magyarul. A weboldalon van egy kreatív rész is, ahol az emberek szabadon kifejezhetik magukat magyar örökségükkel kapcsolatban. Például valaki a konyhaszekrényét, egy szegletkövet sőt még a ventilátor lapátokat is magyar motívumokkal festette ki, amit lenyűgözőnek találtam. Autentikus népművészet? Nem, de ez is egy mód arra, hogy kreatív módon tisztelegjünk magyar örökségünk előtt. Szívesen megosztjuk ezeket, sőt akár magát a folyamatot is, hogy az emberek elkezdjenek másképp gondolkodni örökségük megosztásáról – ami nem fog mindig minden családban ugyanúgy történni. Tehát a weboldal egy kis ízelítő arról, amit csinálunk, főként arra ösztönözve másokat, hogy ők is kezdjenek el foglalkozni ezzel, mert rengeteg lehetőség van, még akkor is, ha valaki egyáltalán nem beszél magyarul. Ha számodra fontos a családod magyar öröksége, de mégsem teszel érte, akkor ki fogja megtenni helyetted? Csak rajtad múlik. Lehet, hogy te vagy az egyetlen személy a családban, akit érdekel, ezért fontos életben tartani a családod belül.
Mi van akkor, ha valakit érdekel, de nem tudja, hogyan kezdjen hozzá?
Pontosan ezért tartunk családtörténet-írásműhelyeket (Family History Writing Workshop) Bakos Rékával. Az Egyesült Államokban kb. 1,3 millió embernek van magyar háttere, de sokan nem tudják, mit kezdjenek a családi örökségükkel. A közösségi médiás magyar genealógiai csoportunkban valaki csak azért tud megoldani valamit, mert beszéli a nyelvet, ami új szemszöget nyithat meg számára a családfája megértésében. Másrészt, a nyelvtanulás természetesen fontos, ugyanakkor nehéz is, ezért sok más dolgot is kipróbálunk. A családfakutatás az egyik ilyen nézőpont, a családtörténet megírása egy másik. Valamelyest mi is foglalkoztunk már ezzel, mielőtt találkoztam Rékával tavaly Budapesten, de tudtam, hogy egyedül nem tudom csinálni, ezért megkértem őt, fontolja meg egy képzés indítását, ami végigvezeti az embereket ezen a folyamaton. Egy négy alkalmas online kurzus lett belőle. Ráadásul, mivel Réka Magyarországon él és nagy az időzóna-különbség köztünk, úgy döntöttünk, előre felvett formában is elérhetővé tesszük ezt a tanfolyamot a weboldalon.
Igyekszem minél több emberrel együttműködni, hisz senki sem ért mindenhez. Például a magyar cserkészek biztosan sok mindent tudnak, amit én és az ismerőseim is szeretnénk, de a nyelvi akadályok miatt nem tudok kapcsolódni hozzájuk, így másokat kell találnom, akikkel kapcsolatba léphetek. Szerencsére folyamatosan találkozom új emberekkel, akik szívesen megosztják tudásukat angolul is. Ez engem megerősít abban, hogy jó úton járok, ugyanis végtelensok ilyen ember létezik. Ez a vállalkozás tehát nem a termékek eladásáról szól – azt csak azért tesszük, mert meg is kell élni valamiből –, viszont rengeteg tanulási lehetőséget kínálunk azoknak, akik többet szeretnének megtudni örökségükről.
Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag a bolt finanszírozza a többi projektet?
Igen, például a Magyar Örökség Expo-t is, ami egy újabb lehetőség az emberek számára, hogy megismerjék egymás munkáját. Olykor az előadók később tanfolyamokat is tartanak nekünk, mint például az említett Tímea, aki nagyon szeret tojásokat díszíteni és szívesen megosztja a tudását másokkal. Sajnos néhányan túl üzletiesen gondolkodnak, ami nekem már jelent örömet. Amikor valaki szenvedéllyel teszi a dolgát, és meg is mutatja másoknak, amit tud, az mindenki számára öröm. A lelkesedés átsugárzik a közönségre. Egyes „diákjaink” annyira kötődnek a tanárainkhoz, hogy néhány nyelvcsoportunk már öt éve együtt van. Évekig terveztük az Expo elindítását, végül tavaly februárban szerveztük meg az első alkalmat. Idén márciusban volt a második, a következőre pedig augusztus 25-29. között kerül sor. Valószínűleg a jövőben nem tartunk évente kétszer, mert nagyon sok energiát igényel. Mivel túráinkra általában májusban kerül sor, valószínűleg októberre fogjuk időzíteni az Expót.
Beszéljünk akkor először a túrákról. Kik érdeklődnek irántuk, és hová viszitek azokat, akik csatlakoznak?
2015 óta dolgozom egy túravezető partnerrel Magyarországon. Tordai Andrea egy fantasztikus partner, ismeri az ország minden zeg-zugát. Együtt tervezzük meg a túrákat: én hozom az ötletet, hová menjünk, ő pedig megvalósítja azokat. Általában ő is velünk tart, pedig ő vezeti a céget, és más idegenvezetőkkel is dolgozik. Évente legfeljebb három túrát szervezünk, általában kettőt. Minden alkalommal kell legyen benne népművészet, népzene vagy néptánc, valamint egy várlátogatás – egy valódi vár, nem csak kastély –, és az egész nem lehet túl „turistás”. Szeretünk valódi emberekkel találkozni, kapcsolatot teremteni a helyiekkel. Egyszer, amikor elfogyott a pálinkánk, a túravezető partnerem felhívta édesanyját, akinek meghívta az egész csoportot az ő édesanyja, tehát a nagymama házába egy-egy italra. Mindenki nagyon meghatódott ettől a vendégszeretettől, izgatottan figyelték a magyar vidéki életet testközelből, és megrendülten gondoltak elődeikre, akik valószínűleg hasonló körülmények között éltek, hasonló tájakon. A Kárpát-medence magyarlakta, de Magyarország határain kívül eső részeire is ellátogatunk, hogy az emberek jobban megértsék a trianoni diktátum következményeit is. Jártunk már Vajdaságban (Szerbiában), Felvidéken (Szlovákiában), Horvátországban. Ezeket a magyarlakta vidékeket a határ mentén látogatjuk, de Erdélyben (Romániában) mélyebbre is eljutunk.
A túráink 10–14 naposak, és a résztvevők általában amerikaiak, akiknek vannak magyar felmenőik, de vannak utasaink között olyanok is, akiknek semmi kötődésük nincs Magyarországhoz, csak szeretnek velünk utazni. Azért jönnek, mert lelkesek és tanulni akarnak. Vannak, akik már öt túrán is részt vettek velünk, és sokan legalább kettőn. A csoportlétszám általában 12-15 fő körül mozog. Utasaink életkora 14 és 84 év között van. Kisgyerekeket nem viszünk, tinédzsereket is csak akkor, ha hajlandóak elfogadni olyasmit, amit egyébként unalmasnak találnának. A szülők gyakran hozzák magukkal felnőtt gyerekeiket, testvérek, unokatestvérek is szoktak együtt utazni. Ha van családi kapcsolatuk azokon a területeken, a túra alatt vagy után általában meglátogatják a rokonokat.
Milyenek voltak az eddigi Expók és mire számíthatunk idén?
A Magyar Örökség Expo egy másik lehetőség az emberek számára, hogy magyar témákról tanuljanak. Magyarországon nagyon erős a magyar kultúra oktatása, de az országon kívül az emberek nem feltétlenül tudják, ki az a Petőfi vagy Kodály. Idén 25 előadást tartunk öt munkanap alatt; napi öt előadás érhető el ingyen, 24 órán keresztül. Másnap új előadássorozat válik elérhetővé, tehát nem egyszerre érhető el az összes videó. Ha valaki szeretné, egy jelképes, 47 dolláros díj ellenében hat hónapig hozzáférést vásárolhat előre a videókhoz.
Eddig fantasztikus előadásaink voltak – amikor az emberek lelkesek a munkájuk iránt, szívesen beszélnek róla. Például előadott egy német nő, aki mindent tudott a mangalica disznókról; Tittel Kinga a budapesti mini szobrokról, Bozzay Zina a magyar népzenéről tartott előadást. Most kerültem kapcsolatba néhány citerakészítővel Amerikában – remélem, sikerült őket is meghívnom. Idén lesz előadás a falvédőkről, a magyar állampolgárság megszerzéséről, illetve Fabosi Bettina „Proud and torn” projektjének kulisszatitkairól – ez egy interaktív weboldal és vizuális családtörténet, amiről először egy AHEA (American Hungarian Education Association) konferencián hallottam évekkel ezelőtt és nagy hatással volt rám. Idén Patti McCracken bemutatja „The Angel Makers” című könyvét – ez egy drámai történet, ahol egy magyarországi közösségben az 1920-as években arzént használtak az asszonyok. Megosztja velünk tapasztalatait egy Dél-Afrikában, magyar apa gyermekeként született, USA-ban élő hölgy, és tájékozódhatunk a különböző ösztöndíjprogramokról is. Latkóczy Emese a Kárpát-medencei magyar kisebbségekről fog beszélni, Kiss Gábor az erdélyi unitáriusokról, Fenyvesi Anna az amerikai magyar temetőkről, Kovács Claudia a „Torn From the Flag” című filmjéről. Te pedig az USA-beli személyes tapasztalataidat osztod meg velünk és ismerteted a „Being Hungarian in America” című könyvsorozatodat.
Az előadások mellett lesznek olyan alkalmak is, amikor élőben beszélgethetünk a hagyományok átadásáról, családfakutatásról és más, hasonló témákról. Korábban kb. 1.500 résztvevőnk volt és ez bizonyára nőni fog, ahogy egyre többen megtapasztalják, mennyire hasznos és izgalmas. A rendezvény híre szájról szájra terjed. Ami igazán érdekes, hogy a résztvevők legalább 25 országból csatlakoztak, köztük az Egyesült Államok USA, Kanada, Ausztrália, Dél-Afrika, Magyarország, Románia, Belgium, Németország, Svédország, Portugália, Egyesült Királyság, Új Zéland, Guatemala, Mexikó vagy Brazília.
Még mindig van podcast is az Expo mellett?
A podcastokat a járvány alatt kezdtük el, és az volt a célom, hogy elérjük a száz epizódot. Ezeket is arra használom, hogy emlékeztessem és bátorítsam az embereket, hogy fogjanak bele azokban a dolgokba, amiket szeretnének, de nem tudják, hogyan kezdjék el, mint például a családfakutatást, családtörténet írást vagy akár a főzést. Néha interjústílusban készítjük a sorozat darabjait, de vannak epizódok, ahol csak öt percet beszélek, egyedül. Rengeteg embert meg tudnék hívni, de őket inkább az Expo-ra hívom. Szeretem a podcastot, de úgy érzem, az Expo felé vezetett engem. Idén azért folytatni fogom egy korábban elkezdett projektemet. Anyukám magyar népmeséket fordított angolra, és azt tervezte, kiadja könyvben is, de ez nem történt meg. Munkáját megosztjuk másokkal is: mindenki gyerekem vállalta, hogy legalább egy mesét felolvasnak ezekből a fordításokból, tiszteletből nagymamájuk iránt, aminek unokáim is nagyon fognak örülni. Elfelejtettem említeni: legnagyobb kapcsolatteremtési eszközünk a havi hírlevelünk, amelyből bárki tájékozódhat a soron következő Expo-ról, podcast epizódról, túráinkról vagy épp tanfolyamainkról.
A férjed nem magyar. Miért lelkesedik mégis ennyire ezekért a magyar témájú projektekért?
Azt hiszem azért, mert nagyon tisztelte anyukámat, és imádja Magyarországot, illetve Erdélyt. Négy éven át járt online nyelvórákra csupán azért, mert találkozott a rokonainkkal és mert el akarta mélyíteni kapcsolatát a magyar kultúrával. A nagyanyja Hollandiában született, és nagyon fiatalon került ide. Az ő apja is fiatalon meghalt, és a nagynénik gondoskodtak róla, hogy nálunk is legyenek holland tárgyak és ételek – pontosan úgy, ahogy mi is foglalkozunk magyar örökségünkkel. Szóval sok hasonlóság van köztünk. Úgy gondolom, mindig tanulni vágyó ember volt, és számára nagyon érdekes, hogy ennyit tudjon egy másik kultúráról és átélje azt. Jövőre például holland unokatestvéreivel közösen meglátogatjuk azt a holland falut, ahonnan családja származik. Ami pedig az én vállalkozásomat illeti, eleinte nem tudott túl sokat segíteni, mert megvolt a saját munkája, de gyerekeink segítettek, és most, hogy nyugdíjas lett, nagyon sokat támogat engem. Nélküle nem is tudnám ezt mind végezni. Ő foglalkozik a videók és podcastok szerkesztésével. A gyerekeink mostanra kevésbé aktívak. A közös népmesés projekten kívül, a fiam csatlakozni szokott a főzőtanfolyamainkra, ha tud, mert nagyon szeret magyar ételeket főzni, különösen a csirkepaprikást. A barátai mind ismerik a rakott krumplit és a cserkészkolbászt… Ő tulajdonképpen a magyar konyha nagykövete. Karácsonykor, amikor nagyon elfoglalt vagyok, a menyem segít a csomagolásban. Van egy másodunokatestvérem is, aki minden évben segít. De általánosságban elmondható, hogy amióta abbahagytuk a fesztiválozást, minden sokkal könnyebben kezelhető. Unokáim is nagyon jól értik, mit jelent a magyar kultúra, még akkor is, ha csak annyit látnak belőle, mint a gyerekeim annak idején. Ők még nem jártak Magyarországon, de gyerekeim házastársai igen, és mindannyian tudják, milyen az élet ott, és megértik Trianon következményeit is.
Végezetül néhány gondolat az Indiana államban élő magyarokról?
Vannak jónéhányan, még Evansville-ben is, akik magyar gyökerekkel rendelkeznek. Az egyikkel például a postán találkoztam, amikor csomagot adtam fel, ő véletlenül ránézett, meglátta a Magyar Marketing feliratot, és elmondta, hogy magyar. Terre Haute-ban van egy magyar csoport, akiknek ősei az 1900-as évek elején érkeztek. A szomszédos Kentucky állambeli Louisville-ben is elég sok magyar él, akik Magyarországon születtek, illetve jónéhányan rendelkeznek magyarországi ősökkel. Az Indiana állambeli South Bend – Fort Wayne térségében szintén vannak idősebb magyar amerikaiak, akik annak idején a Studebaker gyárban dolgoztak. Manapság, a kevesebb gyári munka miatt és mert a világ megváltozott, kevesebb magyar munkás érkezik errefelé. Magyar diákok és vendégprofesszorok viszont gyakran jönnek a bloomingtoni egyetemre. Nyelvprogramjuk is van, és egy kis helységük, ahol rendszeresen találkoznak, magyarul beszélgetnek, főzőtanfolyamokat tartanak, és piknikeznek. Varga Valéria nagyon aktív ott. Észak-Indianában, Chicagóhoz közelebb, viszont nincs olyan ipari- vagy egyetemi központ, ami magyar bevándorlókat vonzana manapság. De még mindig rengeteg második, harmadik és negyedik generációs magyar él Indiana államban és szerte az Egyesült Államokban, akiket nem ismerünk és szeretnénk kapcsolatot teremteni velük is!
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Elizabeth Szabó Vos archívumából származnak.
