Ennyien nem tévedhetnek. Ez a mondat cikázott a fejemben, míg tartottunk a zarándok menettel Topolyáról Csíksomlyóra, míg nagy léptekkel haladtunk az oltár felé, de amikor a szentmise elkezdődött, körbenéztem és már biztos voltam benne, ennyien nem tévedhetnek.
Még clevelandi kint tartózkodásom alatt szerveztem le utam az évről évre egyre terebélyesedő fogadalmi búcsúra, Erdélybe. Nagyszüleim évek óta visszajáró zarándokok – nagytatám immár tizenkilencedik alkalommal imádkozott a több százezres tömeggel. Szülővárosom, Topolya és Gyergyószentmiklós húszéves együttműködésének köszönhető, hogy városom hívei állandó résztvevői a pünkösdi búcsúnak. Kapva kaptam az alkalmon, hogy idén én is csatlakozzak hozzájuk, Erdélyben ugyan már többször jártam, de e csodaszép eseményről mindezidáig csak képeket láttam és élmények sokaságát hallgattam végig. De ez azaz esemény, melyen ott kell lenni!
Szerda este indulunk autóbuszunkkal Topolyáról, útközben meglátogattuk Böjte Csaba gyermekeit Déván, megcsodáltuk Kolozsvár mellett, Mérán a cifra szobát, újra megnyugtatott Torockó csendje, hogy végül Szovátán keresztül Tusnádfürdőre érkezzünk nagyszüleimmel, ahová gyergyószentmiklósi vendéglátóik költöztek, akikkel húsz éve tart a barátság. Szombaton egy gyors kávé után, még a reggeli ködben indultunk útnak a búcsú helyszínére, ekkor még nem is sejtve az egyik úti célt. Történt ugyanis, hogy Lóri megadta édesanyja telefonszámát, aki Csíkszentléleken él párjával, a búcsú helyszínéhez közel. Felkerestem őket, hiszen Lóriéknál töltött két hónap azt súgta, ezt kell tennem. Bár ismeretlenek voltunk egymásnak, hiszen egy igen gyenge kapcsolat kötött minket össze, mégis nagy öröm volt a találkozás.
Az autót magunk mögött hagyva csatlakoztunk a falu keresztaljához, hogy lassú léptekkel a Kis- és Nagysomlyó-hegy közötti nyeregbe érkezve együtt imádkozzunk a világ minden tájáról érkező, több százezer magyar zarándokkal. Amerre csak szemem ellátott, magyar zászlót lobogtattak, sorra érkeztek Székelyföldről, a csángó vidékekről, Erdélyből, határokon túlról.
A ragyogó napsütésben Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Egyházmegye érseke celebrálta a szabadéri szentmisét. A búcsú meghívott szónoka Oláh Dénes főesperes volt, aki kijelentette: „Az igazi boldogság alapja az Isten szavához való helyes hozzáállás, ez pedig két dolgot feltételez, meghallgatni az igét és életté váltani azt a hétköznapokban.”
A szemem is könnybe lábadt, amikor a végtelennek tűnő élő lánc az emberek sokaságából az ég fele fordult és bátran mondta egyszerre: Hiszek egy Istenben! Mert ennyi ember nem tévedhet!
A szentmise végén megható volt ekkora tömeggel együtt énekelni a magyar – és a székely himnuszt, látni, hogy Közép-Kelet-Európa legnagyobb zarándokútja mennyi magyart képes összehozni, hogy rácáfoljon, a magyarok igenis összetartanak!
Egy kis ideig még ültünk a zöld fűben, hagytuk, hogy végleg bepirosítson minket a júniusi nap, csak hogy még pár percig magunkénak tudhassuk ezt a pár órát. Megfáradtan, de boldogan, feltöltődve érkeztünk haza. Ha nem is tudom nagytatámmal felvenni a versenyt, remélem nem először és utoljára jártam ezen a szent helyen.
Pünkösd ünnepén járjunk nyitott lélekkel a világban, mindennapi munkánkat végezzük a lélek tüzével, és beszéljük a szeretet nyelvét, mely felette áll minden korlátnak. / Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke
