PARADOX MÓDON MOST SCHULZ AZ, AKITŐL A NÉMETEK VÁLTOZÁST VÁRHATNAK
Nagyot fordult a világ Angela Merkel körül. Németország néhány éve még jó kapcsolatokat ápolt Moszkvával, Ankarával, Washingtonnal és Brüsszellel. Az orosz viszonyt az EU amerikai nyomásra hozott gazdasági szankciói és az azokra adott orosz ellenszankciók rontották meg. A korlátozások eredménye még ugyanúgy várat magára, mint egy nyílt vita azok értelméről és hasznáról. A német gazdaság persze oroszországi gyárépítésekkel ki tudja kerülni a szankciókat, ám egyre több német gazdasági vezető ráncolja a homlokát Berlin önsorsrontó politikája láttán. A német kormány a washingtoni héják nyomására újabban már az Északi Áramlat 2 vezetékről is lemondana, így csökkentve Németország és az EU függését az orosz gáztól (és növelve azt az Európán kívüli szállítók irányába).
Ankarával a török belpolitikába való beavatkozás rontotta meg a viszonyt. Az örményekkel szemben száz éve elkövetett népirtás parlamenti határozatban való elítélése ugyanúgy rossz pont Ankara szemében, mint számos puccsista politikai menekültként való befogadása. Szinte az EU–Törökország-migránsegyezmény maradt az utolsó kapocs, ami a két ország kormányát összeköti. A Recep Tayyip Erdogan által vágyott vízummentességet az EU továbbra is a török terrorellenes törvények módosításához kötné, és csak feltételekkel, azaz visszavonható módon adná meg. A törökök migránsügyi jóindulatát Brüsszel évenként eurómilliárdokkal jutalmazza, ami stabil és kiszámítható alap ugyan, ám továbbra is zsarolható helyzetben tartja az EU-t.
A német elit a brexithez hasonlóan elképzelhetetlennek tartotta Donald Trump elnökké választását. 2016 második felében így szakadt meg Berlin angolszász kapcsolatrendszere. A britek távozásával megcsappant a szabadkereskedelem unión belüli támogatóinak száma. Ráadásul a német gazdaság súlya is megnőtt, amit az adósságválságban vergődő olaszok és a politikai bizonytalansággal, gazdasági nehézségekkel küzdő franciák sem tudnak ellensúlyozni. Berlint annyira váratlanul érte Trump megválasztása, hogy nem ismertek senkit az új elnök csapatából. Minden kártyájukat Clintonné győzelmére tették, nem készültek alternatív forgatókönyvekkel.
Pedig nem ártott volna komolyan venni a Trump-csapat korábbi nyilatkozatait, amelyekben Kína és Mexikó mellett immáron Németország (és az általa dominált EU) is gazdasági ellenfélnek számít. Trumpék a legsúlyosabb váddal illetik ezen országokat, nevezetesen azzal, hogy manipulálják valutájukat, ezzel szerezve előnyt exportjuk számára. Az új amerikai kormány a világ többi részének kárára szanálná az USA 20 ezer milliárd dolláros államadósságát, amihez Trumpék még jó néhány milliárdot hozzácsapnának.
Ez persze nem új, legutóbb Richard Nixon elnök próbálkozott a dollár masszív leértékelésével és védővámokkal, de Ronald Reagan elnök is amerikai gyárépítéshez kötötte a japán autómárkák piacra lépését. A hidegháború idején a japánok, németek és franciák jobban féltek a szovjet fenyegetéstől, mint az amerikaiak protekcionista intézkedéseitől. Kérdés, most mit fognak szólni ahhoz, hogy Washington a világszinten optimalizált gyártási láncokat politikai szóval akarja felülírni, hogy egy új merkantilista politika jegyében amit lehet, ismét az USA-ban gyártsanak.
Elvégre Kína is ezt leste el az elmúlt két évtizedben az amerikaiaktól, akik az első világháború után hasonló módszerekkel vették át az angoloktól a világhatalmi stafétát. Trumpék nem akarják megvárni, míg Kína megelőzi őket, inkább maguk is a merkantilista politika eszközéhez nyúlnak. Berlin ehhez próbál jó képet vágni, miközben már számolják a költségeket. A német export 10 százaléka megy az USA-ba, amit a szankciók vagy az alacsony olajár miatt csak nehezen tudnának máshová eladni. Abba bele sem mernek gondolni, hogy mi lenne, ha az amerikai védővámok miatt a kínai és mexikói termékek a németekkel versenyezve keresnének maguknak új piacot, vagy ha idővel az újraiparosított USA termékei is nagyobb számban jelennének meg a külpiacokon.
Moszkva és Ankara után London és Washington is kiesett Merkel szövetségi rendszeréből. Marad Brüsszel és Párizs – gondolhatnánk. Brüsszel helyett azonban immár Frankfurtban születnek a fontos döntések. A brexit után az EU (a mag-Európa) még jobban az eurózónára zsugorodik. Arra az eurózónára, amelynek csúcsszervében, az Európai Központi Bank tanácsában a Bundesbank elnökét az eurózóna déli tagországai rendre leszavazzák. Ideig-óráig persze Berlin is profitál az alacsony kamatokból, ám az eurózóna déli perifériája a pénznyomtatással drágán megvásárolt időt nem a strukturális reformok végrehajtására fordítja.
Itt érkeztünk el Merkel kancellár idei fő külpolitikai rémálmához: a francia elnökválasztáshoz. Marine Le Pen ugyanis az olasz 5 Csillag Mozgalomhoz hasonlóan nem a neoliberális megszorításokban, hanem az eurózónából való kilépésben és a leértékelt nemzeti valutákhoz (a gazdasági szuverenitáshoz) való visszatérésben látja a gazdasági válság megoldását. Egy sikeres francia és/vagy olasz eurózónából való kilépésről szóló népszavazás az euró mint közös fizetőeszköz után az EU végét is jelentené. Az EU alapját képező német–francia tengely szakadása Berlint is a „Germany first” politika felé lökné, ami a történelem ismeretében nem sok jóval kecsegtet. Alternatívaként persze Berlin adhatna új nyertes–nyertes ajánlatot is az EU-nak, ám ennek semmi jele nem látszik.
Angela Merkel politikája elszigetelte Németországot a nagyhatalmak világában, egyedül a kommunista Kína érvel Berlinhez hasonlóan a szabadkereskedelem mellett. A külpolitika romhalmazán túl Merkel megingathatatlannak tűnő belpolitikai helyzete is megrendült. A Brüsszelből a német politikába visszatérő Martin Schulz személyében Merkel érdemi kihívót kapott. Kettejük kül- és gazdasági politikája alig különbözik, elvégre a Bundestagban és az Európai Parlamentben is régóta nagykoalícióban kormányoz a mérsékelt bal- és jobboldal. Schulz repülőrajtja a hátrányából próbál erényt kovácsolni, így iskolázatlanságában a kisemberekhez való közelségét látja. Brüsszeli évei alatt ráadásul kimaradt a népszerűtlen berlini helyezkedésekből, így kívülről jött emberként ajánlhatja magát.
Schulz legnagyobb dobása a Gerhard Schröder korábbi szociáldemokrata kancellár megszorító politikájának, a népszerűtlen Agenda 2010-nek a kilátásba helyezett revíziója. Felismerve a korszellemet, Schulz többet osztana vissza fentről lentre, ezt németül elosztási igazságosságnak hívják. Merkel jobb híján hivatali bónuszában bízik: David Cameronhoz, Hillary Clintonhoz és Matteo Renzihez hasonlóan azt szajkózza, hogy még soha nem ment ilyen jól a gazdaság, és még soha nem volt ilyen alacsony a munkanélküliség.
Paradox módon most Schulz az, akitől a németek változást várhatnak. Merkellel ugyanis folytatódna az eddigi lecsúszás, a bizonytalanság és a felső egy százaléknak kedvező politika. A szavakban harcias Schulz a gazdagok vagyonadójából fizetné jótéteményeit, aminek persze kicsi az esélye, de legalább magában rejti a változás esélyét. Zárul a kör, Merkel a külpolitika után immáron hazai pályán is szorításba került.
A szerző politológus
Forrás: magyaridok.hu
