Hittel, lélekkel írva – Antal-Ferencz Ildikó újságíró amerikai tevékenysége

Nő, feleség és háromgyermekes édesanya, jogi szakokleveles közgazdász, szabadúszó újságíró és blogger – ez a rövid névjegy áll a blogján. Az újságírás nemcsak szakmája, hanem hivatása is. Családjával egy éve él az Egyesült Államokban. Diaszpórából és diaszpóráról ír az anyaországi, főként keresztény sajtó hasábjaira. Emellett az Ígyírokén blogon és a Magyar családok Amerikában Facebook-csoportban rendszeresen megosztja személyes benyomásait és írásait Amerikáról. Ismerjék meg Antal-Ferencz Ildikót!

Brassóban született, de Sepsiszentgyörgyön nőtt fel. Félig vidéki székely, félig városi lány Erdélyből. Ahogy mondani szokás, tizennyolc évesen két bőrönddel indult el Budapestre szerencsét próbálni, de azért egy sikeres felvételire alapozva. Közgazdász végzettséget szerzett és adótanácsadóként helyezkedett el egy multinacionális cégnél, ahol megismerte élete szerelmét, így eldőlt az is, hogy Budapesten marad. Férjével tizenhét éve házasok, három gyermeket nevelnek.

A gyerekekkel otthon töltött idő alatt is rendszeren képezte magát szakmája területén, de amikor a legkisebb három éves lett, szakmát váltott: elkezdte az újságíró iskolát. Szerinte az adótanácsadásban és az újságírásban jóval több a közös, mint azt az ember elsőre gondolná: „Most is emberekkel találkozom, részletesen kikérdezem őket az életükről, majd leírom.” Az újságírói feladatok közülaz interjúkészítést érzi leginkább magáénak, mert nagyon jó érzéssel tölti el, ha valaki megtiszteli azzal, hogy megosztja vele az életét. Pláne akkor jelent ez nagy élményt számára, ha az illető vonakodva állt kötélnek a beszélgetés kezdetén. Először a Mandiner online hírportálnál helyezkedett el, később a Családháló nevű szintén online családi lapnál. A váltások eléggé megviselték, mert jellemző rá, hogy hűséges, kitartó és hatalmas energiabefektetéssel dolgozik, ezért a két váltás után elhatározta: szabadúszó lesz!  Family Magazin, Férfiak Klubja honlap, Képmás Magazin, Nagycsaládosok Országos Egyesületének lapja, Védett Társadalom Alapítvány (VDTA), Bethesda Gyermekkórház, egy.hu – a platformok különbözőek voltak, de Ildikó érdeklődési köre és szemszöge minden írása esetén a család témája körül forgott, és forog ma is. A televíziós műfajt is kipróbálta a PAX Televíziónál életvédelem témában, valamint a VDTA számára is készített videó-beszélgetéseket gyermekvédelem témában. Szerteágazó tevékenységei közül az utóbbiakat le kellett zárnia, amikor 2022. július elsején családjával Amerikába, New Jersey államba költöztek.

Még a covid-járvány alatt indította el ma is aktív blogját, a bezártság alatt ide írta ki magából gondolatait és azokat a témákat is, amelyekhez nem talált felületet: https://igyiroken.hu/, most pedig  ott, valamint az általa létrehozott Magyar családok Amerikában közösségi csoportban osztja meg rendszeresen benyomásait Amerikáról. “A korábbi megbízásaimból csak egy-két újság maradt meg, mint például a Family Magazin, ezért alapvetően újra ki kellett találnom, mivel foglalkozzam, kikről és kiknek írjak. Úgy gondoltam, hogy az első interjúkat illik a közösség vezetőivel készíteni.” Balogh Laci atya passaic-i római katolikus plébános, Kozma Fanni garfieldi csapatparancsnok, Marshall Tamás kerületi cserkészparancsnok, Lendvai Lintner Imre, a KMCSSZ (Külföldi Magyar Cserkészszövetség) vezetője, Kerkay Emese, a passaic-i hétvégi magyar iskola volt igazgatója, Kertész Panni, a Lant és Toll hagyományőrző csoport alapítója nyitották a sort. Ildikó viszonylag hamar “kinőtte” a környéket, így rendszeresen ellátogatott New Brunswickba és New Yorkba is, ahol nem csak életútinterjúkat, hanem eseménybeszámolókat is készített. Clevelandben (Ohio állam) és Fairfielden (Connecticut állam) egy-egy virtuális interjúval kezdte meg az írást, de később élőben is találkozott interjúalanyaival. Szeretne minél több és távolabbi szövetségi államba is “eljutni”, és tervei között szerepel, hogy könyvben is kiadja a megjelent riportokat. Az első Amerikában töltött hónapok alatt elsősorban a Magyar Kurír fogadta írásait, januártól pedig a 777 blog, valamint időnként a Szent István Intézet, a kultura.hu és legújabban a Reformátusok Lapja is.

Reklám

Ildikóék családi logisztikájának központjában az áll, hogy három gyermekük magyar közösségbe járhasson. Ez közel sem olyan egyszerű, mint Budapesten volt, hiszen ott a két tizenéves fiú már egyedül jártak iskolába, edzésekre, cserkészetre. Amerikában viszont hétvégente autóba ül az egész család és 20-30 mérföldet utaznak denville-i lakóhelyüktől a montclairi magyar iskoláig, a garfieldi cserkészetig, illetve a passaic-i templomig. Az iskolai sportokat is úgy választották ki, hogy a hétvége fennmaradhasson ezek számára. Hálásak a Gondviselésnek, hogy több magyar közösségre is leltek. 

Viszonylag hamar megtapasztalták ők is, hogy a diaszpórában egy templomi közösség akkor marad fenn, ha a szentmisén misén kívül is vannak alkalmak a hívek számára a találkozásra; pontosabban: ha fontosnak érzik, hogy megteremtsék azokat a maguk számára. A fennmaradás másik záloga, ha a különböző magyar közösségek (templom, cserkészet, magyar iskola) minél szorosabban együttműködnek. Hasonló felismerés volt az is, hogy a cserkészet a diaszpórában jóval túlmutat a természet ismeretén és a jellemnevelésen: Amerikában elsősorban magyarságra való nevelés zajlik a cserkész-foglalkozásokon. Az őrsök nevei, a kirándulások és táborok tematikái mindig a magyarsághoz, a magyar történelemhez és kultúrához kötődnek; a diaszpóra cserkészei temérdek magyar népdalt ismernek, jóval többet mint az otthoniak. “Egy amerikai magyar cserkész akár gazdagabb magyar örökséget tud felmutatni, mint az, akinek ez adott és ezért talán nem is figyel rá.”

Az újságírónő eddig csaknem ötven cikket készített az amerikai magyarokról. Többségük mélyinterjú, így egy év után már elég széles képet kapott az itteni diaszpóráról, annak különböző generációiról. “Sok történet a meneküléssel, kivándorlással kezdődik… Sokszor el is felejtettem, hogy interjúzom: nem bombáztam őket kérdésekkel, csak hallgattam a történeteiket. Úgy éreztem, jó lenne, ha ott lenne egy rádió vagy tévé mögöttem, és fölvennénk mindazt, amit elmondanak, amit éreznek az emberek.”

“Azt látom, hogy Amerikában a magyarság megőrzése küzdelem. Tudatos küzdés és kitartó harc. Nem erőszakkal, hanem tudatossággal és kitartással kell érte küzdeni. És sokkal erősebben, mint otthon. A magyar nyelvért is külön meg kell küzdeni. Azt gondolom, ezeknek a küzdelmeknek a kulcsa a család. Az iskola, a cserkészet és a templom is, de a legelső a család. Ha a szülők beállnak ebbe a küzdelembe, csak akkor van esély arra, hogy gyermekeik a kapott örökséget megtartsák.” A magyar származás adott, de az igazán magyar érzés, a magyar öntudat nem mindenkiben van jelen. Ildikó úgy véli, bármennyire nehéz is, nem szabad ítélkezni azon szülők fölött sem, akiknek nincs elegendő erejük, kitartásuk ehhez, vagy kevésbé tartják fontosnak gyermekük magyar jövőjét. “Azt látom, hogy vannak, akik nagyon tudatosan küzdenek mind a magyarságukért, mind a hitükért. Én elsősorban őrájuk nézek föl nagy tisztelettel, de elfogadom, hogy vannak, akik nem így gondolkodnak. Nagyon szurkolok, hogy mindig legyenek elegen azok, akik küzdenek és elviszik a hátukon a magyar közösségeket.”

A magyar közösségekben sokan megköszönték cikkeit, mert általuk többet tudtak meg egymásról is.“Húsz-harminc-ötven éve itt élünk együtt, de te olyasmiket tudtál meg tőle, amiket nekünk sosem mondott el.” Ildikó több hasonló visszajelzést kapott, illetve többen jelezték neki, hogy ezek az élettörténetek megérdemelnék az állandóbb formájú megjelenést is. Az újságíró ezért nagyon reméli, hogy mielőbb megvalósulhat az interjúkötet, és a benne szereplő amerikai magyarok családjain, barátain és ismerősein kívül a magyarországi olvasók is érdeklődni fognak a könyv iránt, ahogyan a cikkei iránt is teszik. Addig is aktívan folytatja az írást, abban bízva, hogy még sok jó beszélgetésben lesz része és élményeket szerez az olvasóinak, akárhol is élnek a világon.

Dorgay Zsófia