Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz még,
szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat
kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén
néha a kíntól,
többször a béna dühtől, megalázott.
Elhagytak szellemeid.
Újra a fű közt,
a gazban, az aljban.
Mint évszázadokon át a behúzott
vállú parasztok közt. A ne szólj szám,
nem fáj fejem aggjai közt.
A nádkúpban remegő lányok közt, mialatt
átrobogott a tatár.
A szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak
néma ajak-mozgás mímelte a szót,
mert hangot sem tűr a török,
mert arcba csap ostor -:
most mutatod meg,
most igazán – nekem is, mire vagy jó,
most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek
kőharapó erejét.
Összemosolygás nyelve; a titkon
össze-világló könnyek nyelve;
a hűség nyelve; a föl nem adott hit
tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja;
szabadság (percnyi szabadság, kortynyi szabadság,
foglár háta mögötti szabadság) nyelve;
tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka,
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska nyelve;
csomaghordók, alkalmi favágók,
mert gyárba se jó, szakmára sem alkalmas
(mert nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve;
az ifjú főnök előtt habogó veterán nyelve;
a rendőrőrsön azonnal fölpofozott gyanúsított
mélyebbről fakadó tanúság-tétele, mint Lutheré;
kassai zúgárus, bukaresti cselédlány,
bejruti prostituált szüle-hívó nyelve;
köpések-mosta, dühpírja-törölte orcájú fiaid közül egy,
íme: szólni tudó más nyelveken is, hű európaiként
mondandói miatt figyelemre,
bólintásra becsült más népek előtt is:
nem léphet föl oly ünnepi polcra,
nem kaphat koszorút oly ragyogót,
amelyet, szaporán lesietve ne hozzád vinne,
ne lábad elé tenne,
mosollyal bírva mosolyra vonagló ajkad,
fölnevelő édesanyám.
