Ebben a költeményben a virágvasárnapi ünnep fényes illúziója és a hétköznapok rideg valósága találkozik. Az alkony csendjében, a forgalmas nap hamis csillogása után a költő Istenhez szól, miközben a megkopott utcák, elhagyott tárgyak és a halk elmélkedés képei bontakoznak ki. Hallgassuk együtt, milyen érzelmeket ébreszt a virágvasárnap alkonyán megfogalmazott ima.
Istenem.
Az az alkony.
A földbe döngölt örökzöldek.
A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek.
Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva.
Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben.
Istenem.
Ez a piszkos alkony
a hamis csillogású nappal után –
Mert semmi sem volt a híg fényben valódi:
sem a csődület, sem az ujjongás,
sem az integető pálmaágak
sem a fejhangon intonált hozsanna.
Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk.
Nem itt dőlt el a sorsunk.
Istenem.
Alkony van.
Kivérzett eufória.
A tömeg berekedt.
Vedel, zabál:
vacsorál.
a tévé elé ül.
Új üvöltésre készül.
A „feszítsd meg” élvezetesebb.
A kereszthalál érdekesebb.
Istenem.
A nagypéntek a valóság.
Nem csap be engem.
A virágvasárnap illuzióját
engedd elfelednem.
