Ült egyedül, árván a kis ligetben,
Arcán rezzenéstelen csendben.
Ült és egyre nagyokat hallgatott,
Pont úgy tett, ahogy a nagyok.
Szakadt cipőjét nézegette,
Fűzőjét harmadszorra fűzte.
Aztán zajtalan morgott valamit,
De a szél nyelte el kis szavait.
Odaléptem hozzá szelíden:
“Mi lelt téged drága kincsem?”
Apró szembogara könnyes lett,
Tenyerembe simítottam a cseppet.
“– Azt mondta az apu négyre jön értem,
Öt óra és nem ért ide mégsem.
Anyu mondta, hiába várok mint mindig-
Nem érdeklem őt egy szemernyit.
Így nem megyek haza, ne lássa anyám,
Hogy megint hiába vártam rá.
Kicsit még ülök, üldögélek,
S majd estére hazaérek.
Csendesen átölelem anyukát,
Elmesélem, milyen jó volt látni a papát.
Mert, ha tudná, megint becsapott,
Csitítani nem tudnám a búsúlót.”
Megfogtam a kisfiú árva kezét,
Megsimogattam kócos kis fejét.
Vettem neki egy nagy gombóc fagyit,
Fütyörészve sétáltunk alkonyatig.
Majd hazakísértem, ő boldogan megölelt,
Rám mosolygott, s búcsúzón integetett.
Lám, mégsem várt hiába a kis legény,
Örök barátokká így lettünk ő meg én.
