Újabb ősz váltja fel a búcsú nélkül suhanó nyarat,
Egyre sötétebbé váló estje nem ringat fellegén madarat.
Csak a csend marad… tücskök muzsikálása emlék csupán,
Nincsen egekig érő nappal, nincsen hinta, mezítláb, nincsen nyár.
Napsugár égető perzselése már nyomot sem hagy maga után,
Az ember nap nap után újra meg újra avarszőnyegen botorkál.
És hullik és hullik a lomb, díszeitől búcsúzik a táj,
Az ember sem szól. A természet rendje csak belül fáj.
Lobbanó szenvedélyek kihunytak mind – őrzi őket a Balaton…
s én, ahogy októberről-októberre folyton: szemem lecsukom.
Hosszú álom a jövő: köd, esőkabát, meleg pléd, zivatar,
Hát legyen—már nem állok ellen annak, mit a Sors akar.
Látod? Gesztenyeszín hajam lassan felváltja a mindenütt Ősz…
Így múlik a fiatalság, akár a nyár: már csak néhány mozdulatban időz.
S mire felocsúdik az ember, hogy mindez oly villanó, mint a pillanat:
Öleli elsírt bánatait a mindent Értő Alkonyat.
