Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Szülőföldemen, az erdélyi Háromszéken jártam családommal az őszi iskolai szünetben, és ott az Amerikában (New Jersey államban) töltött elmúlt három év alatt írt Magyarnak lenni Amerikában című interjúkötet-sorozatomról három könyvbemutatót is tartottam. Bár az eseményeket én kezdeményeztem a sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai és baróti városi könyvtáraknál, izgatottan vártam, vajon mennyire érdekli az ottani hallgatóságot az észak-amerikai diaszpórában élők története és mai sorsa. Kellemes meglepetést okozott az élénk érdeklődés és az értő kérdések.
Az első könyvbemutatóra a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban került sor, ahol annak idején iskolásként magam is gyakran megfordultam. Jó harminc éve viszont nem egyáltalán jártam az épületben, így az aznap délelőtt helyszíni szemlén kissé megilletődve álltam a ún. Kék Terem ajtajában, és azon gondolkodtam, vajon este meg fog-e telni a hatalmasnak tűnő üres terem. És azon is eltöprengtem, vajon a diaszpóra-téma iránti lelkesedésem és az Amerika szerte tartott kb. 50 könyvbemutatón szerzett rutinom elég lesz-e ahhoz, hogy megfelelő érdeklődést keltsek fel az onnan 9000 kilométerre élő erdélyi (háromszéki) magyarokban is?
A terem estére ugyan nem telt meg teljesen, de sokan eljöttek, köztük sok régi iskolatárs, illetve azok otthon élő szülei, kedves ismerősök, valamint a téma és a könyvtár programjai iránt érdeklődő ismeretlenek – önmagában már ez is nagy megtiszteltetést és örömet jelentett számomra. Szonda Szabolcs könyvtárigazgató kérésére először magamról beszéltem – hogyan éltem meg annak idején az Erdélyből Magyarországra kerülés okozta kultúrsokkot, az egyetem elvégzése után miért maradtam Budapesten, hogyan alapítottunk az ott megismert férjemmel családot, amivel az egyetemi évek alatt dédelgetett hazaköltözési terveim szétfoszlottak ugyan, viszont azóta otthon érzem magam mindkét országban. Majd arról kérdezett, miként kerültem családommal Amerikában és hogyan lettünk New Jersey államba 2022 nyári érkezésünk óta aktív szereplői a helyi (Passaic/Garfield, New Brunswick és New York) magyar közösségeknek, miért látogattunk el rendszeresen más keleti parti, illetve távolabbi tagállamok és a szövetségi főváros magyar eseményeire is, vagyis hogyan éltük az aktív magyar diaszpóra életet.
Elmondtam, hogy bár annak idején anyaként és feleségként mentem Amerikába, miért kezdtem el ott is újságíróként dolgozni, hogyan született meg az első, az akkori passaic-i magyar plébánossal készült interjúm, ami számomra egy olyan, addig ismeretlen magyar világra adott rálátást, ami a közben lassan gyűlő saját tapasztalataimmal együtt szakmailag is egyre érdekesebb, alaposan feltérképezendő, sajátos és tanulságos világnak tűnt számomra. Elárultam azt is, hogyan készült el az elsőt követő több mint száz interjú és kb. ugyanannyi riport, beszámoló és körkérdés az észak-amerikai, közösségben aktív szerepet vállaló magyarok életéről, családi és közösségi szokásaikról és szervezeteikről. Kifejtettem, hogy ezekben a diaszpóra életút-interjúkban nem elsősorban kalandos egyéni sorsokat szerettem volna bemutatni, hanem rajtuk keresztül a közösségek életét, illetve az egyéni aktivitás jellegzetes ösztönzőit: ki miért vállalja, hogy fizetett munkája és családja mellett rengeteg időt tölt önkéntes munkában a helyi (esetenként a nagyobb, diaszpóra szintű) magyar közösségek megmaradásáért. Ez ma is komoly időáldozatot kíván, hiszen mára eltűntek azok a régi magyar negyedek, ahol a korábban kivándorolt magyar akár angol nyelvtudás nélkül is elboldogultak: manapság több órányi utazást is igényelhet az, ha valaki hétvégén a gyermekeit a legközelebbi hétvégi magyar iskolába, cserkészetre, néptáncra, illetve templomba elvigye vagy egyéb magyar közösségi eseményeken vegyen részt. Bár az anyaországgal és az ott élő rokonokkal, ismerősökkel való kapcsolattartás ma összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint az 1989-90-es rendszerváltozás előtt volt, de számos olyan új kihívás létezik, ami miatt ma sem könnyű magyarnak lenni Amerikában. Újságíróként az is érdekelt, hogy az egyes magyar családok, közösségek és szervezetek milyen hasonló nehézségekkel küzdenek (a demográfiai, politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, stb. változások, az alapító nemzedék korosztályának kiöregedéséből fakadó szükségszerű nemzedékváltás, az önkéntes munka és a személyes kapcsolatok átértékelődése, a fiatalok bevonása, a vegyes nyelvi házasságok növekvő aránya, stb.), és azokat hogyan próbálják orvosolni (például különböző ösztöndíjakkal, önkéntes munkát díjazó díjakkal, fiatalok megszólításával a magyar nyelvtudást nem feltétlenül igénylő feladatokra; egyének, nemzedékek és közösségek közötti szorosabb együttműködéssel).
Tájékoztattam a közönséget arról is, hogy a nyelvük, kultúrájuk, hagyományaik és a helyi közösségeik iránt elkötelezett észak-amerikai magyarokról készült interjúk azzal a kifejezett céllal jelentek meg magyarországi újságokban (majd a clevelandi Bocskai Rádió másodközölte őket), hogy az anyaországi, illetve Kárpát-medencei olvasókat megismertessem a diaszpórában élő honfitársak mindennapos küzdelmeivel, a magyarság fennmaradásáért tett tudatos és sokszor önfeláldozó önkéntes munkájával, a követendő példákkal és levonható tanulságokkal, bemutatva az amerikai magyar diaszpóra aktuális keresztmetszetét, megismertetve őket egy megjósolható diaszpóra-jövőképpel.
Elmondtam, hogy az interjúkat könyv, összesen öt kötet formájában is megjelentettem Magyarnak lenni Amerikában I, II és III, illetve Being Hungarian in America I, II címmel, a clevelandi Bocskai Rádió kiadásában. Míg a 2023. decemberében megjelent első magyar nyelvű kötetnél leginkább keleti parti lakóhelyünk vonzáskörzetét térképeztem fel, a 2024. augusztusában megjelent második kötetben már földrajzilag (északi, nyugati és déli irányba is) és szervezetileg is szélesedett az interjúalanyok köre, a 2025. márciusában megjelent harmadik kötetben pedig a korábbiakból kimaradt, szívemnek kedves alanyok mellett olyanok is helyet kaptak, akik révén (személyesen vagy virtuálisan) eljutottam olyan magyarok által kevésbé lakta államokba és vidékekre, mint például Arizona, Dél- és Észak-Karolina vagy éppen Texas.
Bár az összesen 18 tagállamban és Kanadában élő 106 interjúalany személyes élettörténete, neme, kora, szakmája és lakóhelye eltérő, közös bennük, hogy mindannyian az észak-amerikai diaszpóra magyar közösségei iránt elkötelezett magyarok, akik nemcsak a családjukon belül, hanem a helyi hétvégi magyar iskolák, cserkészetek, egyházak, néptánc- és egyéb hagyományőrző csoportokhoz, illetve civil szervezetekhez kapcsolódóan önkéntes munkában ápolják, őrzik és adják tovább a magyar nyelvet, kultúrát és hagyományokat. Az első és a harmadik kötet inkább helyi közösségi tagokra és vezetőkre, a második főleg helyi és diaszpóra szintű szervezetek (pl. Amerikai Magyar Szövetség, Amerikai Magyar Koalíció, Magyar Társaság, KMCSSZ, Amerikai Magyar Iskolák Találkozója, Diaszpóra Tanács stb.) vezetőire koncentrál, de mindhárom kötetben találhatunk a tudomány, a művészet, a média vagy az üzleti világban tevékenykedő magyarokat is, és olvashatunk bennük tiszteletbeli konzulokról, valamint különböző (Kőrösi Csoma Sándor Program, Diaszpóra Felsőoktatási Ösztöndíj, Hungary Foundation, Balassi Intézet, Reconnect Hungary, stb.) ösztöndíjakat igénybe vett fiatalokról. A két angol nyelvű válogatáskötet pedig még szélesebb körben teszi elérhetővé az észak-amerikai diaszpóra ismert és kevésbé ismert meghatározó alakjainak és közösségeinek sajátos történetét.
Elárultam, hogy eddig az Egyesült Államok tagállamainak mintegy felét tudtam „feltérképezni”, új elemként pedig érdeklődési körömbe bekerült a magyarul nem beszélő, de magyar gyökerekkel rendelkező, a magyarságért tenni akaró amerikaiak csoportja is, illetve a Dél-Amerikában és Ausztráliában élő magyarok „felfedezésének” célja is – tennivalóm tehát akad bőven, ezért amíg más, nagyobb feladat meg nem talál, addig folytatom a diaszpóra-interjúkat.
Bár a Kárpát-medencében élő magyarok sorsát nyilvánvalóan más történelmi események befolyásolták, ők ma is a hazájukban élnek, nem vándoroltak el. A kisebbségi lét viszont sok szempontból hasonló örökzöld, illetve újfajta kérdéseket és kihívásokat vet fel, amelyekre megértően reagált a közönség, hiszen maguk is sok hasonló nehézséggel néznek szembe (jelentős demográfiai változások, vegyes nyelvi házasságok, kultúrafogyasztási szokások változása, hívők számának csökkenése, fiatalok passzivitása, stb.), ugyanakkor rácsodálkozással hallgatták azokat a kihívásokat, amelyekkel ők kevésbé szembesülnek, legalábbis Háromszéken (hétvégi magyar iskolák, a cserkészet és a néptánccsoportok, mint kizárólagos ifjúsági szerveződési formák, tömegével bezárt magyar templomok, kiöregedő, utódpótlás nélküli alapító generáció, stb.)
A beszélgetés közben többször idéztem, elsősorban a székelyföldi származású interjúalanyaimmal készített, valamint október vége lévén ‘56-os menekültekkel készült interjúkból. Mindhárom eseményen idéztem továbbá egy részt az „amerikai erdélyi magyar” létről, Jakabffy Zsolt Los Angeles-i lelkésztől, amely mindhárom helyszínen (a sepsiszentgyörgyi állomás mellett a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban, illetve a baróti Gyulai Líviusz Városi Könyvtárban is) nagy népszerűségnek örvendett: „Nagyon sokszor felteszik a kérdést: volt-e honvágyam, nem bántam-e meg. Nagyon sok kedves régi barátot elveszítettem, és ami ennél fontosabb, szüleim idős éveiből elveszítettem sok esztendőt, amit a közelükben tölthettem volna. Isten mégis megadta azt, hogy legalább édesanyám mellett lehettem utolsó napjaiban. Ezt mind bánom. Viszont érteni vélem, hogy miért egy Partiumból, Erdélyből származó lelkészként kerültem ki egy olyan közegbe, amely bizonyos fokig hasonló ahhoz, mint amiből eljöttem: idegen nyelvű, ahol meg kell tartani a magyarságot. Mezőtelkiben, egy vegyes, mára román többségű faluban magyar óvodát működtettünk; igyekeztük megtartani a magyarságot, folytatva elődeink munkáját. Itt ugyanezt végezzük, csak egy sokkal nagyobb, közel Magyarország méretű földrajzi szórtságban próbáljuk átadni mindazt, amit a Jóisten ránk bízott: hit, nyelv, kultúra és nemzettudat. Az elmúlt 20 évben jó pár lelkész elment két-három év után, nem bírták. Ehhez a szolgálathoz kell egyfajta olyan edzettség, amivel felruház bennünket a Jóisten a korábbi élethelyzetekben, és használ bennünket a későbbiekben.”
A beszélgetések hasonló mederben zajlottak az utóbbi két helyszínen is, ahol Tiboldi Bea, a Csíki Anyák Egyesületének elnöke volt a beszélgetőpartnerem, aki többször megemlítette, mennyire tetszik neki, hogy gyakran hangsúlyozom a közösséget és az önkéntes munkát, mint szükségszerű és megkerülhetetlen magyarság-fenntartó eszközt és létformát (a család mellett és azon túl), amelyek szerinte ugyanolyan fontos tényezők a Kárpát-medencében is.
Számos közönségkérdés vonatkozott az erdélyi vonatkozásokra, az általam levont általános tanulságokra, a könyvekkel kapcsolatos jövőbeli terveimre (amelyek közül a legfontosabb és legsürgősebb az interjúk magyarországi újrakiadása és a kötet bemutatása, terveim szerint az amerikai körútjaimhoz hasonlóan számos kárpát-medencei helyszínen), az olyan híresebb amerikai magyarokra, mint Wass Albert vagy ifj. Fekete István, s többen megosztottak saját családi amerikás történeteket, de a legizgalmasabb kérdés „az elveszett magyarokról” szólt. Válaszomban kifejtettem, hogy a Ludányi András és Élető Lajos által 50+ éve életre hívott Magyar Baráti Közösség és az éves ITT-OTT Találkozók lényegi eleme a hazavágyó emigrációs lelkülettel szemben az a diaszpóra-lét volt, amely szerint az Amerikában vagy a világ bármely pontján élő magyar a világmagyarság része, tehát nem veszett el az anyaország vagy a Kárpát-medence magyarsága szempontjából mindaddig, amíg magát magyarnak tekinti és a magyarság fennmaradásáért tevékenyen cselekszik, tehát csak az „veszik el” a magyarság számára, aki magyarságát, gazdag magyar kulturális örökségét nem éli meg értékként, és azt nem igyekszik megőrizni és továbbadni a következő nemzedék számára.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
