Legelőször is, tisztán és világosan elmondom jó előre, hogy ez csakis az én magánvéleményem. A Csibi Lórándé és senki másé. Ahogy pedig a közmondás mondja: Akinek nem inge, ne vegye magára.
Amikor elvállaltam a rádióprogram folytatását, egy nagyon határozott elképzeléssel és lendülettel vágtam neki. Nem érdekeltek a feleségem ellenérvei, hogy többet nem lesz egy szabad vasárnapunk sem, hogy az egész életünk a rádió körül fog forogni és még gáncsolni is fognak ott ahol érnek. Elhanyagoltunk mindenkit a környezetünkbe, a régi barátainkat, a saját gyermekeinket, még a saját magánéletünket is, annak érdekében, hogy minden vasárnapra igényes, 21. századi színvonalas műsort készíthessünk.
Akik figyelemmel kísérték az elmúlt másfél évet, azoknak van fogalmuk a munkásságunkról, az elért eredményeinkről, nem fogom ezt most felsorolni, nem ez a célom. A célom most az, hogy fölrázzam ebből az érdektelenségből, ebből a letargiából a clevelandi magyarokat. Kivétel természetesen azon pár száz ember, akik mindenhol ott vannak. De ennél sokkal többen vagyunk. Sok száz clevelandi magyar otthon, a tv előtt, a számítógépek képernyői előtt éli meg a magyarságát. Likeolnak mindent, mindenről van hangos véleményük, de ahol egy magyar rendezvény van, oda el nem jönnének.” Oda menjen az, aki magyarkodni akar!” – mondják ők. Ugye milyen ismerősek ezek a mondatok, amik a hátunk mögött, csak úgy ránk záporoznak? Mert ha valahol, ahol valami magyar esemény szerveződik, legyen az filmvetítés, irodalmi est, könyvbemutató, koncert oda mindig ugyanazok az emberek jönnek el, kisebb-nagyobb kivétellel. Természetesen megértem én, hogy nem lehetünk ott minden rendezvényen, én sem vagyok ott, ez egyszerűen lehetetlen. De hogy egy ilyen koncertre, mint ez a péntek esti Kormorán koncert, csak ennyin jelentek meg, ez szégyen! Ki merem jelenteni, hogy a tisztelt vendégsereg jelentős hányada egy katarzist élt át. Ezt honnan tudom? Csak körbe kellett néznem, amikor a Hazám, hazám című dalt elénekelte Vadkerti Imre, hogy az emberek állva, könnyes szemekkel, hevesen dobogó szívvel hosszú percekig állva tapsoltak. Ilyet én még nem éltem át itt Clevelandbe, és a koncert után mindenki a három művész kezét szorongatta, gratulált nekik.
Ezek a sorok igazából nem most fogalmazódtak meg bennem. Rég rágódom én ezen, hogy hogy adjam tudtukra azoknak az itteni magyar embereknek, akik sehova sem akarnak eljönni, semmiféle magyar rendezvényen nem akarnak részt venni, de ugyanakkor azt mondják fűnek-fának, hogy itt nem történik semmi, vagy ha történik is oda nem érdemes menni, mert ott úgysem tanulsz semmit, semmi nem érték, minden csak bowli, fölösleges időtöltés, inkább facebookoznak, vagy csak úgy ülnek a házba. Vagy elmennek másfele, mindegy hova, csak éppen az akkor megrendezendő magyar eseményre nem.
Elhihetik nekem, ezzel a mentalitással, pár évtized és akkor mindannyian siránkozhatunk, hogy nincsenek már magyarok – most én még nem siránkozok, mert tudom, hogy vannak még itt magyarok. Pár évtized múlva, ha így megy ez tovább, akkor majd verhetjük a mellünket, hogy mi magyarok vagyunk, de nem lesz egy magyar rendezvény sem, egy koncert sem, semmi sem lesz, rádióadás sem lesz, mert nem lesz akinek. Nem látjuk az igényt és az a néhány lelkes, tettre kész ember, akinek még van ereje, összeköttetése, lehetősége, hogy valami értékeset átadjunk az utánunk következő generációnak, annak is elfogy az ereje és a lelkesedése. Mert mit adhatunk át, ha nem ezt a drága, szép, ízes anyanyelvünket, a népdalainkat, a népi táncunkat, könyveinket, a történelmünket. Mindezek a magyar életünk, neveltetésünk, műveltségünk elengedhetetlen velejárói. Ettől vagyunk és hívhatjuk magunkat magyaroknak.
Ki szívét osztja szét, énekli a Kormorán együttes egyik dalában. Mi is a szívünket osztjuk szét minden vasárnap, és igazából minden magyar rendezvény rendezője a szívet osztja szét. Mindannyiunk szíve-lelke benne van minden egyes magyar műsorunkban és minden egyes magyar rendezvényben.
Kérem, hallják meg a hívó szót kedves clevelandi magyarok, azok főleg, akik úgy érzik, hogy itt nem történik semmi, nem érdemes sehová sem elmenni, találkozni más magyarokkal, új barátságokat kötni, egyszóval összetartani. S ha már az összetartozásról van szó, a héten tartja világszerte a magyarság a Trianoni gyásznapja kapcsán az Összetartozás napját, amely arról szól, hogy legyünk bárhol a világon, minden magyar felelős minden magyarért, mi mindannyian összetartozunk és mi egy vérből valók vagyunk.
Csibi Lóránd
Bizony sok igazság van abban amit írsz, Loránd. A magyar közösségnek az a rétege ami az ötvenes években érkezett ide – dpsek és 56osok – aki az itteni társadalmi élet, a magyar nyelv és kultúra ébrentartásában meghatározó szerepet vállalt, ma már a nyolcvanas éveinket tapossuk, megöregedtünk és elfáradtunk. Gyerekeink, unokáink ma már csak nagyon kis százalékban érzik igényét magyarságuk aktív megélésében. A század végén pontot is tehettünk volna minderre, ha nem fordul a világ megint és nem érkeztetek volna Ti közénk, friss magyar levegővel, csillogó magyar szóval, és egy új lendülettel. A Bocskai rádió és annak az az energikus, eleven és a közösséget összefogó ereje, mint egy hajnali napsugár világít, sugároz ma be bennünket. Hatalmas fába vágtátok fejszéteket, gigantikus munkába, de felbecsülhetetlen értéket teremtettetek, ami a clevelandi magyar közösséget újraélesztette, megmentette az enyészettől. Szeretnéd, hogy ezt el is ismernék, méltatnák is többen, sokkal többen avval, hogy ezekre a nagyszerű rendezvényekre el is mennének, hogy méltánylásukat meg is mutatnák. De nézzük csak – az egykor világhíres Cleveland Orchestra küzd az életéért, látogatottság és anyagiak hiányában. Szépirodalmi, szépművészeti színházak, rendezvények, múzeumok, a tradicionális kultúrát hordozó szellemi termékek mind a huszonegyedik század cyber-világának áldozataként szenvednek. Ebben a világban élünk mi itteni magyarok is ma. Ebben a világban kultúrát a nagyközönségnek, magyar kultúrát egy sokkal kisebb közönségnek felkínálni egy nagyon hálátlan feladat. De egy olyan feladat amit nem lehet, nem szabad feladni. Ennek a munkának értékében hinni kell és csinálni avval a meggyőződéssel ami azt mondja, hogy még akkor is csinálom, ha nem köszönöd meg, ha oda sem bolintasz, mert tudom hogy e nélkül minden elveszik, a magyar lélek végestől kialszik.
Pista bátyád.
Igaz beszéd ! Neked,tisztelt barátom,küldetésed van,a Sors nem hiába sodort el oly messzire,mint ahogy véletlenek sincsenek.Vidd a fáklyát,úgy világíts !! Szavaid kerüljenek meghallgatásra,ehhez kívánok erőt,egészséget,kitartást neked és a hasonlóképpen gondolkodóknak,családtagoknak,barátoknak,ismerősöknek egyaránt !!
Bravo!!!
További jó munkát kivánok!