Antal-Ferencz Ildikó újságíró három évet töltött családjával az Egyesült Államokban, ahol az amerikai magyar közösségek mindennapjait nemcsak átélte, hanem meg is örökítette. Bár elsősorban családanyaként érkezett, újságírói hivatását sem hagyta hátra: több mint száz interjúból született meg a Magyarnak lenni Amerikában című könyvsorozat, amely dokumentál, példát ad, és hidat épít a diaszpóra és az anyaország között. Írásaiban életmeséken keresztül mutatja be, hogyan lehet megőrizni a magyarságot a tengerentúlon, és miként határozzák meg a hétköznapi döntések a magyar jövőt. Írásai a Bocskai Rádió gondozásában jelentek meg, három magyar és két angol nyelvű kötet formájában.
„Elsősorban családanyaként éltem meg a diaszpóra mindennapjait. Gyermekeim ministráltak, cserkészkedtek, hétvégi magyar iskolába jártak és néptáncot tanultak. Azonnal bekapcsolódtunk a közösségi életbe, így nemcsak írtam róla, hanem mi magunk is részévé váltunk” – mesélte a könyvsorozat szerzője. A könyvekben szereplő – alapos és időigényes munkával összegyűjtött – történetek példát, ihletet és megerősítést adhatnak az amerikai magyaroknak és az anyaországiaknak egyaránt emberségből és nemzettudatból. Ildikó tapasztalatai szerint a diaszpórában élő magyar közösségek jövője nem magától értetődő, hanem az itt élőkön múlik: „Az interjúimból azt látom és saját tapasztalatom alapján is azt mondhatom, hogy van, mire alapozni, amire büszkék lehetünk és amit tovább lehet vinni.”
Az újságíró elmondta, hogy amikor elindult az amerikai magyarokról szóló cikksorozata, nem volt előzetes ismerete a helyi közösségekről. Bár férje húsz évvel korábban élt egy évet egyetemistaként New Yorkban, és így volt némi tudásuk az amerikai életről, viszont neki saját élményei nem voltak. Sőt, egy korábbi New York-i látogatás után inkább megerősödött benne az érzés, hogy nem szeretne ott élni: túl zajosnak, túl nagynak, túl zsúfoltnak érezte a várost. Emiatt sokáig halogatták a kiköltözést, amely végül a férje munkája miatt vált elkerülhetetlenné.
Az Antal család első kapcsolódási pontjai a közösségekhez a templom, cserkészet, hétvégi magyar iskola és a néptánc révén alakultak ki. Minden teljesen új volt számukra: nemcsak a közösségi életet, hanem a hétköznapi működés dinamikáját is meg kellett tanulni. Ez sokszor nem volt könnyű, hiszen a „magyar falu effektus” egyszerre jelentett erős összetartást és olykor kizáró, befelé forduló szemléletet, amihez nem mindig tudott könnyen kapcsolódni, alkalmazkodni. Ennek ellenére hálás minden tapasztalatért, mert sokat tanult ezekből a helyzetekből, és mára sokkal inkább érti, hogyan működnek az amerikai magyar közösségek. A három év után úgy látja, nem végleg költöznek haza, hanem kétlaki élet vár rájuk, hiszen a férje munkája és az idősebb fia is erősen kötődik az Egyesült Államokhoz.
Ildikó hangsúlyozta, írásai nem tudományos kutatások, hanem inkább életmesék, amelyek az interjúalanyok saját szemszögéből mutatják be a történelmi eseményeket és a közösségi tapasztalatokat. Bár sok pozitív történettel találkozott, a beszélgetésekben rendre előkerültek a nehézségek és a konfliktusok is. Utóbbi esetek azt mutatták számára, hogy az önkéntes közösségi munkának is természetes velejárói az emberi gyarlóságok, sérelmek. Újságíróként sokszor keresnie kellett a megfelelő hangnemet, amellyel pozitív, de nem idealizált, hanem valós és őszinte képet ad a közösségi nehézségekről.
Úgy érzi, mindegyik beszélgetésből komoly tanulságok vonhatók le, ezért nem is tudja vagy akarja megmondani, melyik a kedvence. Mindegyik interjú személyes élettörténet és közösségi életút is egyben, és rávilágít arra, hogy a diaszpóra magyarsága a mindennapi tudatos döntéseken múlik: magyarul beszélnek-e otthon, beíratják-e a gyereket hétvégi magyar iskolába, cserkészetbe, néptáncra, vasárnap templomba mennek-e, vagy inkább amerikai programokra, stb. Ezek a kis, mégis fontos döntések határozzák meg, hogy fennmarad-e a magyarság a családon és a közösségen, vagyis a diaszpórán belül. Úgy látja, a magyar identitás megőrzéséhez elengedhetetlen a nyelv, a kultúra, a hagyományok megélése és továbbadása: „A magyarságnak (a diaszpórában) négy lába van: a templom, a iskola, a cserkészet és a néptánc. Az első három természetesen jött, még otthonról, de például néptánc előadásokra otthon messze nem jártam annyit, mint itt.”
A legfontosabb tanulság számára a diaszpóra-létben az együttműködés szükségessége, bármennyire elcsépeltnek is hangozhat. Ez azonban, a mindennapokban bizony sokszor nem könnyű, hiszen sokszor saját szempontjainkat, érdekeinket, egónkat kell háttérbe szorítani a közösség érdekében. Mindezt az idő is nagyon sürgeti, hiszen tudjuk jól: az asszimiláció megállíthatatlan, legfeljebb lassítható – ezért nem szabad elfelejteni: nem egymás versenytársai vagyunk, hanem maga az idő a közös versenytársunk. Az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy a generációk közötti staféta-átadás sem egyszerű. Ildikó szerint a siker kulcsa, hogy az idősek valódi segítőként támogassák az új generációt, a fiatalok pedig alázattal és tisztelettel hagyatkozzanak az elődök tapasztalataira, ami szintén elcsépeltnek hangozhat, azonban, a mindennapokban ez sem könnyű.
A közösségek működésében nagy felfedezés volt számára az Amerikában élő magyarok pozitív, megoldásközpontú szemlélete, amely üdítő különbségként hat a Magyarországról érkezők számára. Ez a hozzáállás különösen az itt született generációkra jellemző, akik amerikai könnyedséggel és kedvességgel járulnak hozzá a közösségi élethez. Hasonlóan fontos felismerés volt számára a hagyományokhoz való erős ragaszkodás: a családi ünnepek, a gasztronómia és a nemzeti ünnepek Amerikában gyakran fontosabbak és meghatóbbak, mint az anyaországban. A március 15-i és október 23-i megemlékezések például szűkebb körben, de sokkal mélyebb átéléssel zajlanak, hiszen a résztvevők között gyakran élő tanúi és azok leszármazottai is vannak az 1956-os eseményeknek.
Az önkéntes közösségi részvétel is markánsan eltér az otthoni gyakorlattól: Amerikában eleve sokkal elterjedtebb az önkéntesség kultúrája, és a diaszpórában élő magyarok többsége tudja, hogy hozzá kell tennie valamit ahhoz, hogy a helyi közössége fennmaradjon. Ez lehet egyházi szolgálat, cserkészet, oktatás, rádiózás vagy bármilyen más tevékenység – a lényeg, hogy az egyén a tehetségét a közösség szolgálatába állítsa.
Az újságíró ugyanakkor rámutatott arra is, hogy a virágzó népi kultúra mellett más kulturális formák – mint például a színház – hiányoznak neki az amerikai közegből. A New York-i Liszt Intézet programjai csak részben tudták pótolni ezt az űrt. A hiányérzetet saját kezdeményezésekkel próbálta csökkenteni, például filmklubot szervezett. Éppen ezért nagy élmény volt számára nyaranta a Reménység-tavi ITT-OTT találkozó, ősszel pedig a clevelandi Magyar Kongresszus, amely másfajta magyar kulturális és tudományos inspirációt nyújtott számára.
Antal-Ferencz Ildikó cikkei magyarországi lapokban megjelentek, bemutatva, hogy az amerikai magyar közösségek nem múltidéző szigetek, hanem mai napig élő szerveződések: „Szerettem volna, ha odahaza is látják: itt olyan emberek élnek, amelyek sorsából, történeteiből, munkásságából, közösségépítéséből mi is rengeteget tanulhatunk.”
Visszatekintve Ildikó úgy érzi, az amerikai évek egyfajta tükörként szolgáltak: megmutatták, mennyire törékeny, de egyben mennyire erős is lehet a magyarság a diaszpórában. „Azt tanultam meg, hogy mindenki hozzá tud tenni valamit: egy mosolyt, egy önkéntes program megszervezését, egy gyerek beíratását az iskolába, cserkészetre, néptáncra, stb. Ezek egyenként apróságoknak tűnnek, de ebből áll össze a közösség.” A jövő tehát nem elvont fogalom, hanem a mindennapok felelőssége.
A jövőbeli céljai között szerepel a távolabbi, például dél-amerikai és ausztráliai, vagy akár európai magyarsággal való kapcsolatok kiépítése, valamint olyan második és harmadik generációs magyarokkal való interjúk készítése, akik nem elsősorban a nyelv révén élik meg és adják tovább magyarságukat. Tervei szerint ezeknek a beszélgetések a fő fókusza nem a nyelvhasználatra, hanem a magyarság megélésére és továbbadására, valamint a közösségi aktivitásra irányulna. Végül Ildikó nem titkolt célja, hogy írásainak földrajzi lefedettségét is bővítse: jelenleg 23 államban készültek interjúk, és lehetőleg szeretné elérni mind az 50-et.
Zárszóként hangsúlyozta: a közösségi élet és az egyéni történetek megörökítése egyfajta élő, folyamatos közösségi párbeszéd. Ez a munka híd a diaszpóra helyi közösségei, szervezetei és a különböző generációi között. Akik szívesen megosztanák saját élettörténetüket, vagy szeretnék megrendelni a Magyarnak lenni Amerikában című könyvsorozatot, akár magyar, akár angol nyelven, forduljanak bizalommal a kiadóhoz vagy a szerzőhöz: studio@bocskairadio.org, ildikoantalferencz@gmail.com.
Dorgay Zsófia
Ha tetszett ez a riport, esemény összefoglaló, kérjük, támogassa a Bocskai Rádiót működtető Magyar Média Alapítványt. Számítunk az önök nagylelkűségére! Évi 52 dollár, azaz heti 1 dollár sokat jelent a külhoni magyar média működésében!
