191 éve, 1823. január 22.-én írta le Kölcsey Ferenc Himnuszunk szövegét szatmárcsekei magányában. Erkel Ferenc jó húsz esztendővel később zenésítette meg.
A tudós irodalomtörténészek azonban nem túl gyakran emlegetik, hogy valójában miért is más ez, mint sok európai ország himnusza.
A mi Himnuszunk nem éltet királyt, uralkodót, nem himnusza még a honszerző Árpádnak sem, az ország építő IV. Bélának úgyszintén nem, de még a diadalt diadalra halmozó Mátyást sem dicsőíti. A mi Himnuszunk az évszázadokon át szorongatott, kétségbeesett nép IMÁDSÁGA a mi megtartó Istenünkhöz. Tehát, ez egy KÖZBENJÁRÓ IMÁDSÁG: Isten áldd meg a magyart!
Amíg nem volt Kölcsey Himnusza, addig is volt a magyarságnak összetartó, kollektív imádsága, a nép ajkán őrzött énekekkel. Nem minden időszakban, nem mindig azonos belső erővel, hiszen pl. az elmúlt század diktatúrái / 1919-re gondolok és az 55 évig tartó magyar bolsevizmusra / tűzzel-vassal irtottak mindent, ami nem a parancsszó ideológiája szerint született. De mondom: voltak a nép ajkán őrzött énekek, pl. a Boldogasszony Anyánk, a Csíksomlyói Szűz Mária (A székelyek régi nemzeti imádsága), később a Székely Himnusz / ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk /, a reformátusok 90-ik zsoltára: “Te benned bíztuk eleitől fogva”, vagy az evangélikusok “Erős vár a mi Istenünk” kezdetű Luther éneke.
Tehát mindig az Isten segítségét, áldását kértük harcaink elcsüggedésünk, elnyomatásaink nehéz éveiben, vagy balsors tépte évtizedeink alatt.
Ilyen Himnuszt tehát egyetlen európai nép sem mondhat magáénak, mint amilyet nekünk hagyott örökül a 33 éves Kölcsey, a szatmárcsekei szoba csendjében. A Nemzeti Múzeumban őrzött kéziratban csak egy-egy parányi javítás látható, tehát szinte ömlött a tolla alól e felséges 64 sor.
Sajnos mindmáig nem védi az Alkotmány nemzeti imádságunkat, pedig rátört a sorokra maga Rákosi is az 5o-es évek elején mondván: az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép Himnusza, vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdődjön. Alattomos terve céljából magához kérette Kodály Zoltánt azzal a felszólítással, hogy írjon másikat, a szocializmushoz illőt. Kodály rövid választ adott az élet és halál diktátorának. Ezt mondta: Jó a régi. Kodály a fejével játszott ebben a percben, de akkor Ő már Kodály Zoltán volt, a magyar zenekultúra és művelődés világszerte megkérdőjelezhetetlen tekintélye.
Rákosi nem nyugodott. Illyés Gyulát is magához intette, aki akkor a költészet, a haladó magyar gondolkodás legnagyobb vezéreként volt számon tartva itthon is, külhonban is, különösen Franciaországban. Írjon egy új Himnusz szöveget, mondta Rákosi, majd keresünk hozzá zeneszerzőt. A felszólításra Illyés ennyit válaszolt csupán: meg van az már írva.
Miért fontos ma, hogy a hamar árvaságra jutó, betegségekkel küzdő, Kölcsey mit hagyott ránk e nemzeti imában?
Azért fontos, mert a Himnusz megírásának napját január 22.-ét 1989 óta a Magyar Kultúra Napjának mondjuk ugyan – ám a magyar művészetek, a kultúra a szemünk előtt silányul el vagy hever romokban.
Ez az állapot kiállásra, kitartásra, s ha kell kiáltásra kell, hogy kényszerítsen minden jóérzésű, gondolkodó embert, a magyar értelmiséget pedig kötelezően.
Mert látható módon megszűnt a tudás, a kultúra, az ifjúság oktatása és az Istenhit közötti sok évszázados, megbonthatatlan egység. Ez, amit mondok nem vallási, és még kevésbé templomi kérdés. Mert ott, ahol az iskolaügy, tehát a jövő nemzedékének oktatása, nevelése csak tantervi, tantermi feladat vagy egyszerűen csak munka vagy pénzkérdés – ott ezt az első számú nemzeti feladatot – elárulták!
OTT, ahol nem a magyar nyelv és történelem a legfontosabb tárgy, ott a jövő sírját ássák a nemzetoktatást eláruló politikusok.
OTT, ahol iskolákat zárnak be, vagy síneket szednek fel politikai parancsra – mindegy, hogy milyen indokkal – ott, azokon a helyeken temetők lesznek. Ha hagyjuk.
OTT, ahol oly módon bomlik fel rend, hogy tanárverést látunk a képernyőn, ott, a kisebbség törvénytelensége tobzódik a többség felett egy – állítólagos jogállamban. Olyan kisebbségé, amely a Kárpát-medencében az elmúlt 6 évszázad alatt nemhogy egy templomot vagy iskolát, de még egy önsegélyező alapítványt sem tudott létrehozni magának, legjobb szándékú vezetőinek erőfeszítésével sem.
OTT, ahol a tovább tanuló gyerek miatt a családoktól elvesznek és nem adnak nekik, ott szellemi tolvajok járkálnak közöttünk és a társadalom legfontosabb sejtje a család ellen intéznek, előre megfontolt aljas támadást.
OTT, ahol az emelkedő árak ellenére – lassan SEM tud szaporodni a családi könyvtár – csak és kizárólag a CD-k és DVD-k – ott már a globalizmus ütött tanyát. És úgy lesz, miként a globalisták szeretnék: lassan elvész a Pál utcai fiúk, a Robinson, Fekete István Tüskevára, Vörösmarty, Petőfi, Kölcsey, Arany költészete, Jókai száz meg száz felejthetetlen hőse. Ott apránként le lehet majd tagadni Móricz Zsigmondot, s hogy egyáltalán élt Gyóni Géza, Nagy László, Illyés Gyula, Sütő András, Német László vagy Kányádi Sándor.
OTT, ahol az orvost, a rendőrt, a papot az éppen uralkodó hatalom nem fizeti meg kellő megbecsülés mellett ott a nemzetet a tekintélynélküliség barbár útjára akarják lökni.
És cselédsorba a 21.-ik században.
Wass Albert írja: “aki bántja a magyart, Téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Mert bármelyik magyar vesztesége – a Te veszteséged is.”
Mert, ha nem így tesszük, úgy némaságunkkal és bénaságunkkal hitelessé tesszük valamennyi, galád mozdulatukat.
A Magyar Kultúra Napján, csodálatos nemzeti közbenjáró imádságunk születésének évfordulóján tehát szomorúsággal kell megállapítanunk, hogy:
Magyarország bajban van!
S legelőször azért, mert ez a 93 ezer négyzetkilométeres ország az egyetlen a világon, amely saját országával van körülvéve.
Magyarországot – viharos, ám gyönyörű történelmével, máig példát adó kultúrájával, évszázadok óta a mai napig csodált művészetével – a jövő magyar generációjának kell átadnunk.
Mert Magyarországot, a mi Hazánkat, csupán megőrzésre kaptuk elődeinktől.
Magyarországot tehát meg kell menteni!
Kölcsey szavaival kérjük ezt, Himnuszunk utolsó versszakával:
Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának,
Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt.
