írta Fülöp László
“Magnificent events begin on ordinary days”
Október 23.-a ugyanúgy indult mint akármelyik más hétköznap. Andris a hajnalelôtt sötét, álmos óráiban indult munkába a szentendrei patakpartról, s megérkezett két órával késôbb a Fehér úti HÉV állomásra. Ahogy a vonat lassított, a tömött utazókocsi lépcsôjérôl a türelmetlen utasok már ugráltak le a megálló padkájára. Andris perceken belül munkások százai között gyalogolt a távolabb levô gyár felé. A munkanap hétkor kezdôdött.
Még napkelte elôtt volt. A salakos út mentén, a törékenyre hült levegôben sötétzöld parajok zsibbadtan vártak a melegítô napra. Azonban a nap, mint egy elhízott, elkényelmesedett, öregedô agglegény, nem mutatott sok igyekezetet. Lehet, hogy kedvét vette az éj leple alatt eluralkodott hideg, vagy nem volt elég ereje, hogy ráküldje sugarait a korai szmogra, minden reggel egy kicsit tovább odázta a felkelést. De már világosan látszott ahogy a gyárak kéményeibôl szürke füst tolongott az ég felé, majd egyre ritkább és terebélyesebb lett a szürke oszlop, s végül ártalmatlannak álcázva magát, átlátszóan beleoszlott az csípôs reggeli légbe. Hirtelen az jutott Andris eszébe, hogy a füsttel gépek mellé glédába állított munkások rejtett gondolatai illannak ki a munkahelyekrôl. A pesti gyárak ugyancsak mûködtek, s ô is az egyik agyon-regulázott munka-helyre igyekezett. Oldalra pillantott, a komoly arccal mellette gyalogló munkásokra.
– Szép új világba igyekezünk – mormogta. Aztán felnézett. A világos égen nem volt egy felhô sem. Ma is felmelegszik, s napos, enyhe, ôszi nap lesz. De jó lenne valahol kint tölteni…
– A Kôhegyen…- ugrott vele otthoni tájra a gondolat, s már látta a napos sziklákat.
– Andris, te tí-í-í-szta hülye vagy – intette le magát azon nyomban volt orosz nyelvtanárja csaknem szállóigévé lett mondásával. S míg a lármás salakot gépiesen taposták lábai, kedvét felvillanyozta a vidám tanár emléke. Jó lenne kikerülni ma innen, gondolta, bár erre nem volt sok eshetôség. Finommechanikai mûszerész inasokat nem nagyon küldtek a gyárból sehová, ezt jól tudta ô is.
A gyár sziluettje egyenletes ütemben közeledett. A háttérbôl már kiemelkedett a magas téglakerítés amely a gyár telkét körülvette. Mögötte a szürke épületek álmosan pislogtatták vörös ablak-szemeiket a sötétséget komótosan váltó reggelre. Ott álltak, szögletesre meredve, – a magas téglafal, szöges dróttal a tetején, foglyul ejtette ôket. A bejáratnak, s a sarkoknak komor hangsúlyt adtak a tégla-ôrtornyok. Az ôrtornyokat ôrök, az ôröket fegyverek díszítették. Andris minden reggeli bemenetelt a gyomrán érezett. Nem a munka miatt, vagy a munkástársai miatt. A bezártság nyomasztó érzését regisztrálta.
A gyárban
Munkás-munkás után sorakozott át a keskeny személybejárón. Ahogy átmentek a kiskapun némelyiket leállították, s megmotozták. A motozás irritálta Andrist: miért motozzák öket? Mit hoznának be? Valami veszélyeset? Valami kárt okozót? Nem emlékezett, hogy valaha is mondták volna nekik mi az amit nem lett volna szabad behozni. A kapuôrök minden esetre éberek voltak, a biztonsági intézkedések szigoruak. Talán éppen, mert a gyár egyik terméke radar volt. Állítólag, nagykapacitású radar. A gyárnak az a része ahol a radarokat állították össze el volt kerítve. Az elkerített területre a munkások is csak külön engedéllyel léphettek be.
A falon belül a gyár valamivel barátságosabb volt, bár az adminisztrációs épület kényelmetlenül központi helyet foglalt el. El kellett menni mellette munkába menet, s újra, amikor kifelé, a kapuhoz igyekeztek. Andris nem szerette ezt az épületet. Ebben az épületben volt a párt iroda, a személyzeti osztály, a távoli fônökök, az elszámolók, mind, akik – ahogy Andris hitte, – kontrollálhatták a munkával kapcsolatos életét. Valahogy fentrôl, mint madzagon lógó marionetteket a bábus.
A pavillon ahol Andris dolgozott, volt a szürke puritánság megtestesítôje. Nagy doboz, amelyrôl visszaverôdött az emberi melegség. A lépcsôt szürke betonból öntötték, s úgy is hagyták. A padlók szintén betonból voltak, sima sötétszürkére festve; az öltözô helyiség világosabb szürkék keveréke, s mindezt betetôzte, hogy szürke fémekkel dolgoztak. A folyosókon a világítás a rossz és a gyenge között váltakozott: ennyi fényben más szín is szürkének tünt. A faliújság adta az épület egyetlen szinfoltját, mindenféle vörös papír övezte, lobogni akaró hullámokkal keretezte politikai vezetôk nagyított képeit. Andris émelyítônek találta a “kirakatot”, s utálni kezdte a giccsesen felhalmozott, amúgy szép piros színt. Idövel immunizálódott érzelmileg és értelmileg is. De a piros szinnek már nem tudott örülni.
Andris mindig megkönnyebbült, mikor a mûhelybe lépett. A nagy helység éppoly puritán volt mint az épület többi része, de tágas; az ablakok nagyok, és a többihez képest az egész helység fénnyel volt teli. Mindenkinek megvolt a helye a munkapadnál, vagy az asztaloknál, attól függôen mi volt a munkája. Akik az elektromos motorokat szerelték össze, vagy a mechanikai részeket, azok hosszú asztaloknál ültek. Andris az ô társaságukat szerette leginkább, mert az asztalnál sok mindent megbeszéltek amíg dolgoztak. Egyszer apja mondta, hogy a mûszerészek a munkások elitjéhez tartoztak, s igaza volt, legalábbis ha ezt a csoportot vette példaként. Az emberek okosak voltak és érdeklôdôk. Munkaszünetben a Népszava mellett valaki elôhúzott egy Irodalmi Ujságot vagy Hétfôi Hirlapot és elolvasták, megvitatták cikkeiket. A munkások már gyakorlattal, s könnyen keresztülláttak a Párt politikáján és a politikusok frázisain.
Különösen okosnak tartotta mesterét, Szabót. A mesternek rangján túl is különös státusa volt a munkások között, bár ritkán parancsolt és inkább figyelmes volt mások iránt. Amit viszont tett vagy mondott, azt igen határozottan tette. Szabót komolyan vette mindenki. Igaz, ô idôsebb és tapasztaltabb is volt mint legtöbb, talán ô volt a legöregebb a brigádban. Andris szerint lehetett … bizony már negyvenen felül is. Tapasztalt szeme észrevette a legkisebb egyenetlenséget is a munkadarabon, s Andris hitte, hogy vörös szemöldöke alatt ülô, szúrós, zöldes szemével keresztüllátott rajtuk. A munkában keményen hajtott. Nem sok pihenést engedett a nyolc óra alatt. És megkövetelte a pontosságot. Andrist újra és újra visszaküldte a munkapadhoz amíg végre helyes méretre reszelte a darabot. A többiek nevettek Andrison, s néha a mester is elmosolyodott. De egy nap, mikor látta mennyire bántotta a fiút, hogy újra kellett dolgoznia a darabot, utánaszólt:
– Na, gyerek! Nem csinálod te rosszul. Mi sem csináltuk jobban amikor elkezdtük. – Amit megenyhült szívvel Andris vígasztalásnak vett, mert akkorra már meg volt gyôzôdve, hogy két balkézzel lett megáldva. Aztán amint a betanulási idôszak néhány hónapja elmúlt, Andris kezdett bepasszolni a brigádba.
Még a mûvezetô is, ki tekintélyét és a csoporttól távolságát is tartotta, technikai dolgokban kikérte a mester véleményét. Politikai dolgokban önmagát tartotta a hivatalos vélemény megtestesítöjének. Sztálin és Rákosi tanítványa volt, mondta hetente többször is. S míg a hivatalos propaganda a nép nagy tanítóinak titulálta ôket, az ilyen tömjénezésnek nem sok hitele volt.
– Csakugyan az volt? – kérdezte Andris az egyik ilyen kinyilatkoztatás után a mestertôl.
– Nem hiszem. De sosem lehet tudni milyen kapcsolatai vannak. Azt hiszem semmi egyéb, mint egy szerencsétlen, félelemmel telt ürge. Egy német koncentrációs lágerbôl szabadult, s most biztosítani akarja, hogy ne kerüljön egy hasonlóba. De azért vigyázz, amikor itt van … – figyelmeztette.
Ebben az évben szokatlan eseményeknek voltak tanui. Nemrég Rajkot, a volt kommunista belügyminisztert “rehabilitálták”, akit néhány évvel azelôtt árulás vádjával bûnösnek találtak és kivégeztek. Vajjon Rajk mit szólna most, ha életre is hozhatnák? Talán akkor nem is rehabilitálták volna. A “népi demokrácia árulóját” ahogy akkor megbélyegezték, most ceremóniával újratemették, s özvegye még gyilkosainak megbüntetését is javasolta. Ez nagy szó volt. Rajk korábbi vádlói között volt Rákosi, a mûvezetô egyik “nagy tanítója” is.
– A tanitvány még bajba is kerülhet azért amit úgy megtanult, – mondta kaján humorral az egyik segéd amikor a mûvezetô nem volt a közelben. S bár az ügy meglepô és izgalmas fordulatot vett, Rajkra nem vesztegetett sok szimpátiát a brigád.
– Egyik nagy kommunista kutyát kinyírtak a többiek, biztos sok embert kínyírt ô is amíg fenn volt. – mondta valaki az asztalnál.
– Megkapta amit megérdemelt, – egyezett vele egy másik vállat vonva.
– Nem ô szervezte meg az ÁVO-t? – kérdezte egy harmadik.
– S ha akkor “csalhatatlan bizonyítékok” alapján halálra itélték és most megtudtuk, hogy ártatlan volt: ez mit jelent? Talán azt, hogy a mi csalhatatlan vezetôink között vannak akik nem is olyan csalhatatlanok? – valaki óvatosan fogalmazta meg a gondolatot, amely ott bujkált mindnyájuk fejében.
– Persze aszonták be is vallott mindent,- fûzte tovább egy másik. – Lehet épp azok a hóhérok verték ki belöle, akiket ô hozott a belügybe. – A fel-felbugyogó mondatok mögött ott rejtôzött a félô ember óvatos haragja. A félelemé, hogy bármelyikük odakerülhetett volna, s megkínozva, vallomást tett volna bármirôl, mint sokan, akikrôl suttogva hallottak.
Az egyik segéd azért elment a temetésre, hogy majd jelentse mi ment végbe ott. Hány “nagy vezetônk” volt ott, s hányan “gyakoroltak önkritikát”? És hogyan anélkül, hogy önmagukat is belerántsák a megbüntetendôk közé. Mindnyájan szerették volna látni hogyan adják elô tekergô szótáncukat, a mester azonban csak egy segédnek szerzett kilépôt, mert a temetést napközben tartották, és a munkát nem lehetett csak úgy elhanyagolni.
De ma nem ilyen nap volt. Nem történt semmi ami nem a munkához tartozott volna. Azaz, legalábbis ebédutánig nem. Andris épp egy ökölnyi méretû elektromos motoron bütykölt, amikor az egyik mûszerészsegéd berontott a mûhelybe:
– Most jöttem az adminisztrációról … – lihegett, mert rohant a lépcsôkön is. Aztán, talán az izgalomtól is, levegôt kapkodva, kipirulva, kissé meghalkítva hangját, mondta, hogy diákok tüntetnek a városban a poznani lengyel munkások mellett.
– Na és? – bökte közbe az egyik, s visszafordult a munkapadhoz. – S’akkor mi van? – Igaza volt. A legtöbb tüntetés nem volt más mint közhazugság, hogy félrevezessék a naivakat. Ebbôl mindenkinek elege volt. Bár valami rémlett, hogy a Poznanban zavargások voltak.
– Nem értitek? Ezt nem ôk szervezték. Ezt az egyetemisták csinálják! Ez egy spontán felvonulás!
– Na és? Mi? – a lengyelek…? – ja, rendes bagázs… de mi a fenét tudunk itt tenni? Ôk még csak nem is hallanának róla, ha mi is kimennénk tüntetni értük – szóltak többen és visszafordultak a munkapadhoz.
– De ez nem minden! – kapkodta vissza a szót a hírhozó. – Itt nemcsak errôl van szó! Valaki kitûzött egy új “Tizenkét Pontot” az adminisztrációs épület faliújságjára. És abban az elsô pont, hogy az oroszok menjenek haza!
Most már mindenki felé fordult – hitetlenkedve. Egy pillanat alatt leállt a munka.
– Megbolondultál, vagy folyékonyat ebédeltél?
– Megôrült, – és mindenki egyszerre beszélt; mint megzavart méhkasról a méhek, röpködtek a kérdések, mondatok a levegôbe. A terem zúgott a sok egyszerre-beszédtôl.
– Ma piát adnak az adminisztrációnál nem utasításokat. Hé, valaki ugorjon le nehogy kimaradjunk! – hangoskodott az egyik okos franci.
De már minden szem a segéden volt. A mûszerész arca sugárzott, a szemei ragyogtak az izgalomtól, mint ki örömteli hírt hoz.
– Higyjétek el, saját szememmel láttam a vitát a gyár párttitkára és egy másik fôkomcsi között. A fônök le akarta vetetni a tizenkét pontot a faliújságról, amit valaki a személyzetibôl tûzött oda. És képzeljétek, – a párttitkár jóváhagyta! A fönök kiabált, hogy a párttitkár fônökéhez fog fordulni. Amíg ôk kiabáltak, én elolvastam a papírt. Esküszöm az volt ráírva, hogy az oroszok menjenek haza, s még olyanok is, hogy “végre legyünk igazán függetlenek” meg “egyenlôek a nemzetek között”, meg követelték, hozzák nyilvánosságra mit csinálnak az oroszok a magyar urániummal, meg ilyesmi…
Hihetetlen, de hinni kellett! Nem sok kétség fért ahhoz, hogy az igazat mondja. Ha nem, akkor neki kellett volna adni a Cannes-i Fesztivál férfiszerep alakítási nagydíját. És különben is miért hozta volna fel a Tizenkét Pontot? Annak komoly, szent hagyományai vannak, szabadság, egyenlôség, emberi jogok, az nem tartozott a mûhelyi viccek közé. De nem értették, hogyan mehetett ilyenbe bele a párttitkár. Nem jól értette a segéd? Itt valami ôrült félreértés van. Vagy csak itt a gyárban? Nem, nem – hát odakint a diákok tüntetnek.
Andrist is elfogta az izgalom:“Valami történik ‘odakint’. Csak nem ülök itt és várom a híreket, míg a világ beindul, s újra forogni kezd! S talán, végre elôrefelé …”
Szabóhoz fordult:
– Mester, legyen szives engedjen ki, hadd nézzem meg mi van a városban, – s izgalmában egyik lábáról a másikra állt, mikor látta a mester habozik. – Muszáj mennem, – mondta.
Az alaposan megnézte a fiút.
– Jól van, – mondta egy kis fontolgatás után, – és holnap jelented pontosan mi történt odakint, vagy legközelebb más megy. Érted?
Andris már húzta le a munkakabátját míg a mester írt és adta az utasításait, hogy hová küldi a papírral és miért. Ahogy a papír meglett Andris már futott, nem tudta kivárni, hogy befejezze.
– És vigyázz magadra! Nekem te ne masírozz! Hallod?! – kiabált utána.
– Igen. Pe-e-ersze, – ezt már az ajtón túlról kiabálta vissza Andris, amint repült a szekrénye felé. Kicsit aggasztotta, hogy olyan ceremóniátlanul hagyta ott a mestert. Elvégre már “öregebb” volt, s megérdemelt volna egy kicsivel több tiszteletet. “Majd holnap megmagyarázom” – gondolta.
* * *
A gyárudvaron alig tudott oly nemtörödömséggel menni, mint az olyan, akit a városba küldtek valami feladatot elintézni. Egy másik épületbôl magas, vékony srác sétált ki a sápadt napfénybe. Andris ismerte az inasiskolából.
– Szevasz Imre. Hová? – kérdezte, ahogy mellé ért.
– A városba.
– Hová “a városba”?
– Nem hallottad még? Közelebb hajolt, s hunyorgott: – Tüntetések vannak a városban.
– Én is oda megyek. Menjünk együtt, de váljunk itt el, hogy a kapunál ne gyanítsák. Majd odakint találkozunk. Van kilépésid?
Imre válaszul mosolygott, Andrisra kacsintott, s elôre engedte.
Kivül, a salakos úton, a kaputól biztos távolban, Andris megvárta. Onnan már együtt futottak az állomásig.
A keletrôl berobogó HÉV két óra után, tömve volt emberekkel. Annyira, hogy fürtökben lógtak a lépcsôkön. Valahogy a fiúk is felkapaszkodtak az egyik lépcsöre, s egy fürt részévé váltak. Andris az egyik kezével az ajtókorlátba, másikkal valakinek a vállába kapaszkodott. A tömeg nem csökkent a Keleti-ig, ahol a vonal vége volt. A téren ember mindenütt, beszélgettek kis csoportokban, leginkább a diákokról.
– Hol vannak a diákok?
– Azt mondják, a belvárosban. Más csoportok meg a lengyel követség elé mentek. – mondta valaki. S hol van a lengyel követség? Az emberek nem tudták. Ki törödött ilyennel eddig?
– Akkor menjünk a belvárosba. A villamosok álltak a Rákóczi úton, vagy csak lépésben haladtak.
– Szaladjunk át a trolihoz. A troli útja talán akadálytalanabb, s mellékút. Futtában kilihegett mondatokból értették meg egymást. Hely persze nem volt a trolin sem. Még az ajtónyíláson lógó emberi fürthöz sem csatlakozhattak, lábfejük már nem fért el a lépcsön. A hátsó ütközôre álltak, s ujjhegyükkel kapaszkodtak az ablak keretbe. Szerencséjükre a troli lassan indult, lassan haladt, – de gyorsabban mint a gyalogosok és a belváros felé.
Kis kanyarok után, egy téren látták az elsô nagyobb embercsoportot. Egy embert hallgattak, aki a csoport közepén beszélt. A két fiú gyakorlott sasszéval lépett le a troliról, s a tömeghez csatlakoztak. Az ember hangosan olvasta a 12 Pontot. Ekkor hallották elôször a közös kívánságokat amelyeket eddig nem mert senki hangosan kimondani. Ellágyító muzsikaként itta be fülük az olvasó kiabáló hangját. Andrisnak hangosan vert a szive, a torkáig dobogott a hang. “Akár én is írhattam volna olyan egyszerû és kézenfekvô ez a 12 Pont” – gondolta. Mások is igy érezhettek, mert sok volt a helyeslô hang: “Ez az!”, “Errôl van szó!” Némelyek csak maguknak beszéltek, mások hangosan. Imre érzéseit nem volt nehéz az arcáról olvasni.
A diákokkal
A második olvasás végét már nem tudták kivárni, otthagyták a hallgató embercsoportot, rohantak a belváros felé. Türelmetlenségükben nem tudtak gyalogolni, futni kellett. A Nagykörútnál visszaváltottak a Rákóczi útra, s felugrottak az egyik mozgó villamosra. A járdák tömve emberekkel, legtöbbje a belváros felé gyalogolt. “Mi van itt? Ma senkisem dolgozik?” Ekkor az EMKE-nél vagy két nyitott, fiatalokkal telt teherautó fordult rá az útra, a villamos mellé, nagy DISZ jelek festve az oldalukra. Andris arca savanyú grimaszba húzódott:
– Ezek meg kinek kellenek?
Az új Komszomol. A jövô kommunista generáció. Ô is belépett a gimnázium utolsó évében, hogy az egyetemi felvételének ez ne legyen akadálya, s napokon belül kirúgták a csoportból, amikor apját egy este elvitték. Pedig apja letartóztatása akkor még nem is volt hír Szentendrén. A DISz vezetô valahonnan mégis tudta. De ezeken a teherautókon a fiatal emberek lelkes arccal jelszavakat kiabáltak, s nyomtatott papirokat, röpcédulákat dobáltak az emberek közé.
– Mit akarnak ezek? – kezdte megint gyanakodva. Hogy ne itéljen mindjárt, visszafojtotta feltörô ellenséges érzéseit. A villamosról is elkapott egy papírt, s amint a papírra nézett megváltozott a hangja, a hozzáállása. – Te, ezek támogatják az egyetemistákat! Azt írják, szolidaritást vállalnak az egyetemistákkal! Te, ezek velünk vannak!
Hát felfordult a világ! De most egyelôre jó irányba fordul.
A Rákóczi út elején már nem tudták elviselni a villamoskerekek tehertôl nyekergô, lassú gurulását. Leugrottak, s futólépésben igyekeztek le a Kossuth Lajos utcán. Ide-oda siklottak míg lassabban haladó embercsoportokat elôztek. A járda egyre tömöttebb lett emberekkel, s ahogy haladtak a Duna felé ugy szorultak ki egyre inkább az úttestre. Jármûvek itt már nem is jártak. Remélték a bölcsész egyetemnél rábukkannak a tüntetô egyetemistákra.
– Nemrég a Petôfi térre mentek – mondta valaki az utcán, amikor a diákok után kérdezôsködtek. Legalább jó uton voltak. A Petôfi-szobros Március 15 tér már csak egy rövid ugrás az egyetemtôl, a Duna felé.
Végre, lihegve megérkeztek a Március 15 térre. A tér emberrel teli, szerencsére nem tömötten. Keresztül siklottak az embertömegen egészen az útig. A legtöbb ember megállt a téren, a két fiú kilépett az útra, s visszanéztek a szoborra.
Ott állt, a szabadság bajnoka magasan, kinyújtott karral az ég és Duna felé mintha mondani készült volna valamit. – Mégse szól semmit – mondta Andris csúfolkodva és a két fiú könnyen összenevetett. De akkor egészen gyengén meghallottak egy dalt a Rakpartról. Ahogy a dal közeledett, elôször a dallamát ismerték fel, majd a szövegét is megértették a régi toborzó nótának. Az eddig keresett diákok meneteltek feléjük, ôk énekeltek:
Kossuth Lajos azt üzente
elfogyott a regimentje.
Ha még egyszer azt üzeni,
mindnyájunknak el kell menni,
Éljen a magyar szabadság!
Éljen a haza!
Lehettek talán kétszázan, rendben, szabályos nyolcas sorokban meneteltek, s az ének szállt róluk, igézô hangok, mindenfelôl fejek fordultak a rakpart felé. Ahogy eléjük értek Andris Imréhez fordult:
– Menjünk velük!
– Bolond vagy? Nem vagyunk mi egyetemisták!
– De éppúgy érzünk mint ôk. Nem? Gyerünk! – és lelépett újra a járdáról. Imre habozott. – Hé Imre! Mégis üzen! – Andris a szoborra mutatott, s úgy érezte, hogy Petôfi nem a Dunára mutatott, hanem a tüntetô diákok felé. S mindketten üzentek. Kossuth dallal, Petôfi utat mutatva.
S mintha a mi bizonytalanságukra akartak volna választ adni, a diákok tagoltan, ütemesen kiáltani kezdték:
– Aki magyar velünk tart! Aki magyar velünk tart!
Ôk voltak az elsôk akik a diákok mögé beálltak. Andrisnak egy pillanatig még eszébevillant a mester intése, de akkor már az utolsó sorokban menetelô diákok szeretettel rázták a kezüket, megölelték ôket. Az emberek, mint akiket elszabadítottak, léptek le a járdáról, s fordultak be a menetelôk után. Érdekes volt látni, hogy mint állt a növekvô tömeg szabályos sorokba a diákok példájára. S a dal felzengett újra, hívón a tömeg fölé terjedt:
“Ha még egyszer azt üzeni,
mindnyájunknak el kell menni,
Éljen a magyar szabadság!
Éljen a haza!
Összenéztek, Imre arca is sugárzott amint túlkiabálta a zajt, a dalt: – Igazad van! Ez az üzenet! – megölelték egymást s túláradó lelkesedéssel harsogták a refraint. Igy meneteltek a rakparton, a Duna mentén, szabadságdalokat énekelve, egyenlôségrôl szólamokat kiabálva. A tömeg melynek részévé váltak, meg-megállva haladt elôre a Parlament felé. Az egyik megállásnál Andris megkérte Imrét, aki kettôjük közül a magasabb volt, emelje fel, hogy láthassa mennyien vannak. Imre térdeinél fogva magasra emelte Andrist, az visszanézett, de már alig látta a tömeg végét, még mindíg sorakoztak fel az emberek. Micsoda látvány! Elôre is, hátrafelé is nôtt a tömeg.
Már jócskát haladtak, amikor az egyik megállónál, disszonáns hangok is keveredtek az buzogó lelkesedésbe. A mögöttük levô sorokban többen elkezdték kiabálni, hogy “Akasszuk fel Rákosit! Akasszuk fel Rákosit!” Andris megperdült, mintha áram ütötte volna meg. “Most fogják kirángatni a tömegbôl a szerencsétlen ôrülteket, s soha senki nem fogja ôket többé látni.” Az ÁVO ravasz ügynökei, akik, – ebben egész biztos volt, – itt rejtôzködnek soraikban, vagy legalább is a járdán állnak, most azonnal elviszik. De senki nem vitt senkit. A fôkiabáló, körülnézett, s látván a fiúk megrôkönyödött arcát, most teljesen Andris felé fordult:
– Mit bámulsz? Kiáltsd te is!
Andris egész fiatal életében a fejvesztés büntetése ellen volt, de ilyen vérengzôk, mint Rákosi, Gerô meg Farkas esetében perceken belül megalkudott volna az elveivel. Itt mégsem tudta magát rávenni, hogy a szabadság akarásának ezt a nagyszerû megnyilvánulását a bosszúra való felhívással rontsa meg.
– Most nem errôl van szó – válaszolta. Meg ilyenekre nem érdemes most ezt a szép idôt vesztegetni. Imrével már kezdtek összehangolódni. Ránézett, Imre sem kezdte el a kiabálást, csendes fintorral tagadóan rázta fejét. Körülöttük az emberek sem csatlakoztak a vad szólamhoz, így az lassan elhalt.
Amikor a hídhoz értek újra lelassultak, mert egy még nagyobb tömeg jött át a hídon. Zászlókat is hoztak, lengették elôl. Az egyik diák bekiabálta:
– A Bem szobortól jönnek.
Imre már egészen hozzászokott, hogy magasra emelje Andrist, hogy jelenthesse az egész, növekvô emberi megmozdulást. Itt is felemelte. “Ez még talán nagyobb menet mint a miénk!” – jelentette Andris. Az emberek tömege betöltötte az hidat, rátekeredett az útra, s a sorok vége elveszett a középkori, budai utcikákban. Amint közel értek, hatalmas, örömteli rivalgás töltötte meg a levegôt. A Bem-tériek, lobogókkal, átvették a vezetést, s az elsôk után Andrisék csoportja is beindult. A sorok összekuszálódtak, az embertömeg egybevegyült.
– A Parlamenthez! – hangzott a jelszó.
Lehetett látni amint a nap nagy sárga fényességgel a láthatár aljáról utánuknézett ahogy az egyesült tömeg befordult a pesti belváros keskeny utcáiba. Ilyet ô sem látott mostanában és sajnálhatta, hogy a fenti rend értelmében nem nézhette tovább a lenti rendcsinálás merész módját.
A távolság a Parlamentig nem volt nagy, mégis órákba került míg odaértek. Néha megálltak, egy-egy kis utca közepén; miért, nem tudták, de azért hangjuktól zengtek a keskeny utcák. Igy toporogva, lépésenként haladva, lassan teljesen besötétedett.
Az egyik ilyen kis utcában látták meg elôször a felkelés zászlaját. Emberek álltak lakások ablakaiban, a házak balkonjain, s integettek a menetelôknek. Kendôkkel, csupasz kezeikkel, zászlókkal. Egyszercsak egy nô, aki zászlót lengetett az egyik balkonról, ollót vett elô, s kivágta a szovjetet-utánzó, a kommunisták által a magyarokra erôszakolt emblémát a zászló közepébôl. S lengette a megtisztult, lyukas, háromszínü zászlót a fejek felett. Mint a feltöredezô kéreg pergett a lelkekrôl az évek óta lerakódott félelem. A tömeg hatalmas rivalgással fogadta a bátor gesztust.
A Parlamentnél
Az utcákban gomolygó vonulatok minden irányból a tér felé haladtak. Lassan Andrisék is megérkeztek a Parlament teréhez.
A tér már telve volt mozgó emberi tömegekkel, de ezt a menetoszlopot nem lehetett megállítani. Az oszlop lassan, de biztosan, mintha egy egység lenne, nyomult elôre, rézsútosan a Parlament fôbejárata felé. Az elôl lévôket nyomták a hátulról jövôk, elôre kellett menni, akartak, vagy nem, amíg olyan 30-40 méterre lehettek a fôbejárattól. Akkor a nyomás alábbhagyott, a már helybenlevô tömeg is ellenállt, s megálltak. A diák vezetôk közül többen elôrefurakodtak, felmentek a Parlament lépcsôin a bejárat-hoz, de a félvilágításban már nem lehetett látni, hogy ott mi történt. A tömeg betöltötte a teret, csoportok jelszavakat kiabáltak, dalokat énekeltek, emberek ültek a szobrokon, vagy azok talapzatán, emberek ültek a sárga villamosokban, melyek ott álltak a tér kerületén szabályosan a sineken, s emberek ültek a tetejükön is, mert leeresztették az áramszedôket. A jelszavak változóak és sokszor szellemesek voltak. Az embereket nyilván irritálta a sok vörös csillag, s különösen amelyik a parlament gótikus csúcsának a tetején ült, mert többször felhangzott a szólam: “Oltsák el a csillagot! Fogyasztja az áramot!” De általában Nagy Imrét követelték és az oroszok hazamenetelét.
Miután megállapodtak egy helyen, barátkoztak a közvetlen mellettük állókkal. Andris és Imre még mindíg egymás mellett voltak, s barátsággal egymáshoz tartozónak érezték magukat. Körülöttük állt egy fiatal kapitány, egy helyes leány, középiskolás diákok, s minden korban lévö civilek. Mind barátkozó hangulatban. Úgy beszélgettek egymással mintha mindíg ismerték volna egymást. A kapitány cigarettát vett elö, és mosolygós arccal körbekínálta Majd egyetemisták jöttek, nagy gombolyag nemzeti színû szalagot vágtak apró darabokra, s osztogatták. Az egyik kedvesen odafordult a közelben álló fiatal kislányhoz, aki akkor kezdhette a középiskolát:
– Kislány, magának még nincsen kokárdája.
Ezzel a kabátjára tûzött egy frissen vágott szalag-darabot, s máris továbblépett. A kislány arca belepirult az örömbe, vagy az egyetemista meleg hangjába. Imre újfent felemelte Andrist, a tér telve volt emberekkel, itt-ott egyenruhások is, néhol megkülönböztethetô csoportok.
Ekkor már igazán örültek, hogy elôl álltak.
Innen csaknem mindent lehetett látni ami elôl történt, s lehetett érteni a beszédeket, a költeményeket is amelyeket a bejárat északi oldalán levô elsôemeleti balkonról mondtak el. Nehány kisebb üdvözlô beszéd és jelentés után Sinkovits Imre fiatal szinész lépett ki a balkonra. Világosan ki lehetett venni ismerôs magas homlokát és simára hátrafésült haját, és elkezdte szavalni a “Talpra Magyar”-t. Ahogyan szavalt, az emberek hitték Petôfi is büszke lett volna erre az ismétlésre. Talán az új tüntetôkre is. S a tömeg, mint egykor, egy emberként esküdött a refrainnnel:
“…A magyarok istenére
esküszünk, esküszünk,
rabok tovább nem leszünk!”
Egész biztos ezekben a percekben nem lehetett volna visszavonulásra birni a tömeget. Legalábbis vérontás nélkül nem. Senki nem akart elmenni, mint a szovjetek rabja, s az emberek meg voltak gyôzôdve, itt valami rendkívüli engedmény kell szülessen. A kommunista vezetôk is kell, hogy lássák itt a nép akarata lett kinyilvánítva. Itt nem lappangott a burzsoázia, itt mindenki, a nép menetelt. Hol is voltak most az ország vezetôi?
A beszédeket a tömeg nem mindíg fogadta egyöntetû lelkesedéssel. Amikor Veres Péter, író és volt miniszter, lépett a balkonra, honnan az emberek reményeinek adtak hangot azok akik valahogy a Parlamenten belülre kerültek, és amint bejelentették ki fog szólni, a tömeg ritmusos szólamban hallatta érzelmeit: “Nem kell Veres! Nem kell Veres!” Az emberek nem felejtették el, hogy “vállvetve haladt” még korábban – legalábbis a nyilvánosság elött – a Rákosi vezette klikkel. S bár a szólamot mindenki kétféleképpen értette, Andris késôbb hallotta olyantól aki állítólag belül volt, a végeredményben jószándékú és magyarérzésû író betántorodott az erkélyrôl, arcát tenyerébe temetve megrendülve ismételgette: “Mit vétettem én a magyar népnek…” Talán rádöbbent, hogy egy idôbeni barátaival nem egyezett az a nép akit ô szeretett.
A beszédekre irányuló figyelmet egyre-másra történô jelenségek szakították meg. Egyszerre minden fény kihunyt a Parlament terén, s környezô épületekben is. Elhült moraj rebbent fel a tömegbôl. Úgy látszott a hatóságok mégis csak ott voltak körülöttük, és most megelégelték a hallottakat. Mintegy válaszként egy középiskolás diák elkiáltotta magát:
– Világítsunk az orosz könyvekkel! – s egy percen belül égtek a fejek fölé emelt orosz tankönyvek, újságok.
– Lehet, hogy barátunk sem volt jeles az orosz nyelvbôl – nevetett valaki.
– Na ezeknek is lesz mit magyarázni holnap az iskolában – mondta egy másik mellettük. Megértô mosoly az arcokon. A téren lobogtak a fáklyák.
– Az is lehet ám, hogy az orosz nyelvtanár is köztük van, – adta a szót egy harmadik.
Akárhogy is volt, a könyvek, újságok nem tarthattak sokáig. De nem várt segítség újból akadt. A Parlament déli oldaláról, a Dunapart felôl lassan, lépésrôl-lépésre közeledett egy nyitott teherautó rajta katonákkal. Azt hitték most ki lesz próbálva a kitartásuk, mert a katonákat azért küldték, hogy szétzavarják az egybegyülteket. De a kiskatonák kiabálták, hogy majd ôk helyreállítják a tér megvilágítását. Munkához láttak és rövidesen újra kigyulladtak a tér fényei. Nem lehetett tudni honnan kerültek ide, de több “Isten áldja meg ezeket a fiúkat” hangzott el. Míg dolgoztak, a felvonulás egyik géniusza, kiváló stratégiai érzékkel elkiáltotta magát:
– Velünk van a hadsereg!
S a tömeg biztonságában megerôsítve utána kiáltotta:
– Velünk van a hadsereg! Velünk van a hadsereg!
Soha jobbkor. Az emberek kezdtek nyugtalankodni, a hosszú várakozás miatt is, és sokakat aggaszthatott a tér elsötétítésével bizonyított felsôbb hatalmi kontroll is. Ez a jelszó nemcsak a tömeget nyugtatta, hanem a katonákban is felébreszthette az együvétartozás érzését.
Még Nagy Imrét követelték. Hitték Ô hangot adna annak amit az emberek szeretnének. Mivel nem jött többen már arról beszéltek, talán lefogták a hatóságok, azért nem tudott idejönni. De ha a hadsereg is velünk van… Igéretek hangzottak az erkélyrôl, hát maradtak.
Máskor meg fiatalokkal megrakott teherautó hajtott lépésben a tömegbe, s kiabálták:
– Lövik az embereket a Rádiónál! Lônek ránk a Rádiónál!
Kik? Hát nyilván a hatóságok. De ezt… persze ezt nem lehet hinni. Talán ezeket azért küldték, hogy széthúzzák a tömeget, s a követeléseknek ne legyen elég nyomatéka… “Maradjunk, s hangosan követeljük Nagy Imrét! Ne engedjünk, ne oszoljunk!”
Mikor egy kisebb csoport elindult a lassan curikkoló teherautó után, még Andrisék kiabáltak utánuk:
– Ne menjetek! Most ide kellünk!
Végre kilenc óra felé kocsik érkeztek a Parlament elé és röviddel késöbb Nagy Imre szólalt meg az erkélyrôl:
– Elvtársak!
Csalódott zúgás, majd visszadörögte a tömeg:
– Nincs elvtárs! Csak polgártárs!
– Polgártársak! Magyar testvéreim! – kezte újra Nagy Imre.
Elégedett moraj. Ez már más! Most már mindenki ráfigyelt. Nagy Imre köszönte a belé helyezett bizalmat, s elmondta, a vezetôség bizonyosan figyelembe fogja venni a nép kinyilvánított akaratát. De, hogy minden jól menjen, hogy ne legyenek túlkapások, s mert nem akarta, hogy magyar testvérei közül bárki is megsérüljön, kérte mindenki menjen haza.
Megközelíti-e a vezetôség realitás-érzéke azt amiben Nagy Imre bízott? A tömeg alig akart oszlani. De itt már nem sok tennivaló akadt. Az utolsó órában egy lány, Molly, csatlakozott Andrisékhoz. Kézenfogva indultak, beszélgetô csoportokat kerülgetve a Kiskörút felé, amikor nevét megtudták, s a Móricz Zsigmond Körtérnél lakik. “No, lesz mit mesélni holnap a gyárban” – gondolta Andris.
Vajjon csakugyan történt valami a Rádiónál?
A tér sarkán csoportba verôdött izgatott emberekhez álltak le. A csoport közepén egy fiú és egy leány hangos izgalommal beszéltek a Rádiónál történtekrôl. Igen, lôtték az embereket, bele a tömegbe, amely a 12 Pont beolvasását követelte. Ugyan már. Ez nem lehet. Hát ki ez a kettô, honnan jöttek? Azt mondták a Rádiótól – szólt vissza az egyik ember. Imre nagyon komolyan fodult Andrishoz:
– Én ismerem ezt a lányt, egyetemista. Te, ez nem hazudik.
– Akkor mire várunk? A Rádióhoz!
A fiúk és Molly is, mások is futni kezdtek a Kiskörút felé. Az Amerikai Követség oldala mellett futottak el, csillogó kocsik mellett, s bár az épület sötét volt, nem tudták elhinni, hogy odabent aludtak.
Andris egyenletes, gyors tempót vett fel. A gimnáziumban középtáv futó volt. Érezte ilyen iramban el tud futni a Rádióig is. De ez a kettô…
– Imre, Molly, hogy megy, birjátok?
– Miattam ne aggódj – válaszolta Imre lihegés nélkül. Molly is meglepôen jól futott.
A Kiskörúton is futottak emberek a múzeum felé. Egyszerre vagány teherautós állt eléjük:
– Hová? A Rádióhoz? Elviszlek benneteket. Azzal lenyitotta a teherkocsija hátsó ajtaját. A tehertérre oly gyorsan ugráltak fel emberek, hogy míg Andris Mollyt segítette fel, a teherautó megtelt és ô majdnem lemaradt. Imre húzta fel, amint a jármü már gurulni kezdett.
A Rádiónál
Az Astoria sarkán alig jutott túl a teherautó. Itt már álltak a villamosok és buszok, emberek kavarogtak közöttük. Lövéseket nem lehetett hallani. Lehet, hogy nem is lôttek… De azért egymás kezét fogva mentek elôre a Bródy Sándor utcához, hogy a Rádióhoz jussanak. Az utca zsúfolva emberekkel. Ilyen tömegen keresztül nem lehet a Rádió épületéhez jutni. Andris gyorsan irányt váltott a Múzeum fôbejáratához. Ott alig voltak emberek, csak néhány tucat, akik mint ôk, a kerten át akartak a Rádióhoz közel jutni, és látni mi igaz az izgalmas hírekbôl. A kavicsos kerti úton már futva a Múzeum mögé kerültek, a Múzeumkert hátsó vaskerítéséhez. A hátsó kapu nyitva, lefutottak a lépcsôn, s már az utcán álltak, vagy hetven ember közepette, amikor a Rádió szembeni kertjében, a rácsos kerítés mögött, bokrok mögül kibukkanva, tányérsapkás guggoló alakokat láttak meg, fegyverrel kezükben. Az ÁVH-s katonák. Mögöttük, egész hátul egy revolverrel hadonászó alak, talán tiszt. Mi ez? Csak nem akarnak igazán lôni? Az emberek hangosan háborogtak: “Ezek is magyarok, csak nem fognak ránk lôni!?” Tôlük balra, ahol a Rádió udvarnak vége volt, ferde ékalakban az épület védelmébe húzódva állt a tömeg. Azon túl az emberek elállták az egész utcát. Talán mégis lôttek már? Elkezdtek kiabálni a fegyveresekre, hogy “magyarok vagytok ti is”, “csak nem lôttök a népre”, amikor az elsô sortûzet ellôtték az emberek feje fölé.
Ôrültek! Mi szükség itt a lövöldözésre?
Jajgatások, mert akik a Múzeum kerítése mögött maradtak azok kaptak a fejek fölé lôtt, talán csak ijesztésre szánt sortûzbôl. A csoport is meglódult és a tömeghez futott, az épület-nyujtotta menedéket keresve. Kivéve néhányat, akik még mindíg hihetetlennek találták a szükségtelen lövöldözést. A rohanók lelökték ôket, átfutottak rajtuk, néhány futó rálépett a fekvôkre. Andris még fejét tapogatta s morgott micsoda durva figyelmetlenség így fellökni az embert, de mire már mérges lehetett volna megjött a második sortûz. Néhány golyó a Múzeumkert kerítés alatti falat is eltalálta, mállott a vakolat. A fekvôk egyike sem kelt fel a kövezetrôl. Most már nem bánta, hogy olyan ceremóniátlanul fellökték. Laposra nyúlva, lassan mászott a épület védelmében álló tömeg felé, hason csúszva végig a távolságot, melyet két perccel azelôtt még futhatott volna – most azonban testhelyzetben is és szellemi hozzáállásban is számára elônytelenül. (“Úgye kedves Andris, maga mindíg elkésik.” – emlékezett volt osztályfônöke dorgáló hangjára.)
A tömeg elején állók örömmel fogadták, s ô is megkönnyebbült, bár meg volt gyôzôdve, hogy vele amúgy sem történhetett volna baj. Az mindíg másokkal történik. Andris is beállt a tömegbe, kiáltozott az ÁVO-sok felé, hogy nem érdemlik meg a napfényt, mert a saját véreikre lônek.
Röviddel a lövöldözés után a Rádió udvarából füst és könnyfakasztó bombákat kezdtek dobálni az utcára. Bár a tömegbe egy sem esett, a kövezeten szétpukkantak, s a kellemetlen füst szétterült az utcán. Az elôlállók elkezdtek köhögni, voltak akik zsebkendôt tettek szájuk elé. Egy-két élelmes srác elôreugrott, felkapták a kövezeten még sistergô bombákat és visszadobták a Rádió udvarába. A tömeg diadalmas rivalgással üdvözölt minden merész vállalkozást. Különösen az egyik, egy barna lódenkabátos fiú volt vakmerô, egyiket a másik után kapta fel és dobálta vissza. Egyszerre, egy lövés, a barnakabátos a hasához kapott és a kövezetre esett. Andris és mások alacsonyra hajolva kifutottak érte, s óvatos sietséggel behozták a tömegbe. Egy közöttük álló orvos ôrnagy azonnal segítségre jött, és utasításokat adott mit kell csinálni. A fiút a Bródy Sándor utcában levô olasz követségi épületek egyikéhez vitték, amelynek lépcsôjén már hozzájutott az orvos. Többen zörgettek az épület ajtaján, segítségért.
Itt már nem volt mit tenni, Andris kifordult az utcára, át a Múzeum körútra, hogy végre füst nélküli levegôt is szívjon magába. Erre ritkább volt az embertömeg, a levegô is tisztábbnak tûnt. A Kálvin tér felôl lassan néhány teherautó közeledett. A Múzeumkert elôtt megálltak az úttesten, katonatisztek léptek ki a teherautó fülkéjébôl. Az emberek odasereglettek. Hívták jöjjenek segíteni kihajtani az ÁVO-sokat az udvarból. Az egyik, egy hadnagy kissé rôkönyödve nézett:
– Mi ilyenben nem vehetünk részt. Nem azért küldtek ide.
– Akkor adjatok fegyvert nekünk – kiabáltak a vérmesebbek. – Majd mi kihajtjuk ôket onnan.
Közben a ponyvával letakart teherautók hátulját felnyitották. Kiskatonák ültek, szorosan egymás mellett, fegyver mindegyik kezében.
– Gyertek segíteni! Az ÁVO-sok lövik az embereket… a Rádiónál! – A katonák hitetlenül néztek egymásra és a csoportra, mert lövések nem hallatszottak. De az emberek kiáltozásai megingathatták ôket, mert kisült azért lettek kiküldve, hogy szétzavarják az utcai tömeget.
– Mi van itt? Maguk mit akarnak itt? – kérdezte a hadnagy, aki elég impozáns volt, hogy az embergyürübe mert lépni.
– Mi szabadságot akarunk, még nektek is – válaszolt egy középkorú ember hangosan de elég fanyarul. – Itt az történt, hogy a diákok be akartak olvasni egy tizenkét pontból álló követelést a rádióba, elôször beengedték, aztán lefogták ôket. Most meg ezek a vaddisznók lônek az emberekre a Rádió udvarból. Ezek lelônék az apjukat, meg a testvérüket is ha azok eljönnének a szabadságért tüntetni. Most már értitek? Ti is idejöttök, s magyarokra akartok lôni?
– Mi nem akarunk lôni senkire – mondta újra a hadnagy.
– Akkor minek a fegyver? Adjátok nekünk, mi majd kifüstöljük ôket! – kiabálták többen is.
– Nem adhatjuk, de nem is érnének vele semmit – mondta a hadnagy – nincs golyó a fegyverekben.
Ezt senki sem hitte. A hadnagy intett az egyik katonának, aki kinyitotta a fegyver tárját. Valóban üres volt. A katonákban sem bízott a vezetôség.
A hadnagy lecsukta a felhúzott ponyvákat, beszólt a sofförnek és a teherautók lassan kerülgetve, elgurultak az Astoria irányába.
– Legalább nem támadtak meg bennünket – mondta valaki.
– Néhányan asszem maradtak is volna – bizakodott egy másik.
Andris elindult vissza a Rádió épülethez. A Bródy Sándor utcai embertömegen keresztül furakodva, lassan, de visszajutott eredeti helyére. A tömeg most is követelte a diákok szabadon bocsátását, s kígyót-békát kiabált az udvarban még állást foglaló ÁVH-ra. Épp idôben érkezett. Haragos kiáltások, a tömegben lökdöstek egy katonát. Andris ránézett, ahogy közelebb került, látta, hogy csákány-lapát jel volt a lapelljén.
– Ez munkaszolgálatos! – kiáltotta, s egy percre a lökdösôdôk megálltak. – Én is az voltam, ôk velünk vannak! A hirtelenkedôk visszahúzódtak, a fiú kifújta magát, látszott rajta a megkönnyebbülés.
– Honnan vagy?
– A Kilián laktanyából.
Andrisékat is onnan szerelték le, vagy tíz hónappal elôbb, amikor Magyarország be akart jutni az Egyesült Nemzetek szervezetébe. Állítólag az ENSz kifogásolta, hogy az ország “osztályidegenek”-nek bélyegzetteket tart “rabszolga-munkára”. Azok közé a szerencsés munka-szolgálatosok közé tartoztak, akik leszerelésével a kormány bizonyítani akarta “javuló indulatát”. Andrisék még le sem szereltek, az új rekruták már bevonultak a hatalmas épület másik szárnyába. Beszélni akkor egymással nem lehetett. Most ez a fiú azt mondja bár még dolgozni kellett menni, ôk már kaptak fegyvert és kiképzést. “Nem lehetne azokból a fegyverekbôl ide is hozni?”
– A laktanyában ismerek legalább ötven “muszos”-t, akik eljönnének kifüstölni az ÁVO-sokat – mondta meggyôzôdéssel, s körülöttük az elõbb még haragos emberek biztatták hozza a barátait. Andris vele ment a Múzeum Körútig. Ajánlkozott hogy vele megy fegyverhordónak, de a másik nem akarta.
Néha még hallatszottak lövések a Rádió irányából, bár a Múzeumkert hátsó részébôl a legtöbb ember már kijött. A tömeg haraggal reagált minden csattanó lövés-hangra. Ezek az ôrültek nem is engedik, hogy lecsillapodjanak az emberek. Mikor a muszos fiú rokonszenves alakja eltünt a Kálvin tér irányába, Andris már nem tudta mit reméljen: hogy visszajöjjön fegyverekkel és másokkal, vagy, hogy ne jöjjenek. Érezte nincs joga elvárni, hogy a katona életét kockára tegye azzal, hogy visszajön. Rá, a civil ruhában, senki sem fog emlékezni ebben a hatalmas zûrzavarban. De az egyenruhásokat ha megfogják, a statáriális bíróság bizonyosan halálra itéli ôket. Uramisten, mi lesz itt! De most még percenként változott a helyzet, pedig már éjjel tizenegy is volt.
A Kiskörútra, a Múzeum elé másik csoport érkezett: Rákóczi katonaiskolások, fegyverrel. Fiatal fiúk, sötét egyenruhában, piros szegéllyel, bár nem katonai rendben, de fegyelmezetten. Egyik-másik határozottan rendelkezett. Kérték az embereket jöjjenek ki a Múzeumkertböl, mert ôk ott akarnak állást foglalni. Ôk kitisztítják a Rádió udvarból az ÁVH-t. Micsoda komoly elszántságú fiú-férfiak! Mert ugyan fiatal fiúk voltak, férfiként viselkedtek. Lárma, csindadratta nélkül. Extra fegyverük nem volt, különösebb segítséget nem akartak. Andris és néhányan bementek velük a szobrokon túl, de ott kérték a fegyvertelenek maradjanak hátra.
– Ez nem annak való aki nem ért fegyverekhez – mondták. Ha segítség kell, majd jövünk és kérünk. Az embereket irányítsák el innen, az utcákról is, nem akarjuk, hogy valaki is megsérüljön.
Még hangok hallatszottak a kertbôl, de egyszerre más fegyverek is megszólaltak, ropogó hangon, sûrûbben. Az emberek összenéztek: – Ezek a mieink voltak! Visszalôttek.
A Kilián laktanyás ahogy mondta, egy óra mulva visszatért. Katonákkal, fegyverekkel. Andris és néhány másik épp egy lôporfüstös arcú Rákóczi iskolással beszéltek, aki kijött a körútra friss levegôért. Az arca felderült: jól jött az erôsítés. Kis eligazítás után fegyverrel a kézben a muszosok is bevonultak a kertbe.
Most már a mellékutcákból is ki kellett vonni a tömeget. A lövöldözés erôsödött, a csata komolyra vált, a kert hadszintérré változott. Andrisék többen kérték az embereket, menjenek a Múzeum Körútra, s még ott sem lesz minden biztos. De onnan, ha kell segíthetnek. Vagy lelassíthatnak egy esetleges hátbatámadást.
Ahogy az emberek kezdték érezni a golyók elleni tehetetlenségüket, úgy kezdett széledni a tömeg. Itt már nem tüntetésröl volt szó. Molly és Imre már rég nem voltak Andrissal, nem tudta, hol vesztették el egymást. Éjjel egy óra után még javában állt a harc, a lövöldözés. Lassan Andris is elindult a Kálvin tér felé. Villamosok mûködtek a téren túl. Nem Szentendrére, hanem Kelenföldre igyekezett, nôvéréék lakásához. Ahogy az izgalomtól kifáradva felmászott a villamos lépcsôin az egész nagyszerû nap, s most a harcolók sorsa gomolygott fejében. Jobb lesz-e azáltal, hogy harcolni kezdtek? Hogyan fognak erre reagálni a hatóságok, ki lehet-e majd velük egyezni? S a harcolók – hogyan is harcolhatnának egy egész hadsereg ellen. Igaz, Petôfiék is innen indultak el, de nem ilyen esélytelenségek ellen. Ha csak az ÁVH-t vetik be ellenük, sorsuk meg van pecsételve. Milyen kár ezekért a bátor fiúkért! Ezek mind meg fognak halni. Vagy a harcban, vagy kivégzik ôket. A kommunista rendszer megtorló. Amikor a villamos a hídon robogott, már szeretett volna visszamenni, hogy rávegye ôket, menjenek vissza a laktanyáikba mert a hazának hosszútávon szüksége van bátor emberekre, akik nem szolgálják ki a szovjeteket. Nem hitte, hogy gyáva volt mert eljött, félelmet nem érzett, csak a nagy önfeláldozás hiábavalóságát. Ha lenne valami fegyvere, érezte, nem a villamoson filozofálna, hanem közöttük lenne, segítene, hogy az ÁVH-t onnan kiûzzék, és talán a hatóságokat jobb belátásra bírják. De most mélyen sajnálta az elveszésre itélt életeket. Remélte, hogy vissza tudnak majd onnan vonulni. A villamos peron hûvös ajtókeretéhez dûlt és szerette volna elsírni magát. Igy csak a Gellért hegy sötéten föléhajló szilhuettjét bámulta mint vésztjósló óment.
*
Másnap hajnali ötkor mintha földrengés lenne remegtek az épületek és csikorgott, döngött a Fehérvári út. Szovjet tankoszlopok dübörögtek rajta be a városba. Hogy mernek beavatkozni!? – Uramisten mi lesz itt.- kapkodta magára ruháit. A gyárba? Nem. Vissza a Rádióhoz!
*
Aznap, a felkelôk délelôtt tíz és tizenegy között elfoglalták a Rádió épületcsoportját.
írta Fülöp László
/Október 23/c/6.97
