RÁKÓCZI ÉS MIKES*
Mikor Rákóczi viszontagságos élete a száműzetése végső helyén, Rodostóban 1735 április 8-ikán meghalt, az ottani törökök, noha jól ismerték, s holttestét láthatták, nem hitték el halálát, hanem azt híresztelték, hogy titkon elment s helyette más valakit öltöztettek föl. A néphit mindig költött ilyes legendát, valahányszor egy-egy tüneményes hős, valamely nemzet szabadságbajnoka, vesztett ügyének áldozataképen elhunyt. A kelták Artus királya, a francziák Charlemagneja, a germánok Barbarossája nem halt meg, hanem elbujdosott, rejtőzik valahol és vissza fog térni, hogy nemzetét felszabadítsa. Rákóczit is mindig visszavárta a néphit. S íme a néphit beteljesedett és Rákóczi visszajött. Diadalmi ünnepet tartott és vezérei kíséretében bevonult az ősi földre.
De kísérete erősen megcsappant. Azok közül, kik elkísérték száműzetésébe, a nagynevű történeti szereplőknek is csak két-három legfőbbje tért vele vissza. Hol vannak a többiek, azok mind, a kik tőle megválni nem tudtak, s a szeretetnek, mesés ragaszkodásnak oly megható lelkesedésével követték, hogy vele szenvedjenek, s vele haljanak? Hol vannak “Nemesi Társaság”-ának daliás vitézei, hű szolgái? És a fényes Nap utolsó bolygója, Mikes Kelemen? Ki tudja merre! Keleten és nyugaton, Lengyel, Franczia és Törökországban, az idő vasfoga porrá morzsolta Őket és csak emléküket hagyta meg örök példa gyanánt az utódoknak.
Mikes csontjai ott porlanak valahol Rodostó táján, elvegyülve a török földdel és örmény kalmárok ruhafoszlányaival. Épen ő, kit a legerősebb kötelékek fűzték urához, ki karjaival fogta föl a lehanyatló főt, mikor lelkét kilehelte.
A Rákóczi-szeretetnek legrokonszenvesebb alakja, de legnagyobb mártírja is kétségkívül Mikes Kelemen.
Százával bujdostak ki a nagy fejedelemmel tőle megválni nem tudó hívei, megosztván vele balsorsot és a száműzetés minden keservét, s ha Mikes, Thaly szerint “csak egyike vala a leghívebbeknek”, s a nemeslelkű “áldozatra kész ifjaknak egész serege ép oly vakszeretettel ragaszkodott dicső urához”: mégis az ő ragaszkodása nyilatkozott meg a legmeghatóbban, és az ő hűsége lett a legtragikusabbá, mert tőle kívánta a legnagyobb áldozatot.
Ő nem volt szabadsághős, nem is lelkesítették ilyenféle eszmék, s nem küzdött ideális czélokért; a forradalmat jámbor lelke egyenesen kárhoztatta s a nemzeti harczokban részt nem vett. Nem volt katona, s a szatmári békekötésben biztosított amnesztia révén hazamehetett, nyugalomra hajló lelke vágyait követve, Zágonban letelepedvén, családot alapíthatott volna. Később Erdélyben bizonyára jelentékeny szerepre is emelkedik, mint a rokonai, kik többnyire főispánok lettek. De ő minderről lemondott, s nem törődvén saját személye érdekeivel, jövőjével, anyjának aggodalmával, hűségesen kitartott ura mellett ennek végső leheletéig. S midőn őt elvesztette, elhibázott életét megreperálni már nem lehetett. Azok közé tartozott, kiket maga Rákóczi nevelt; nem csoda, ha ennek a nagy jellemnek hatalma ellenállhatlanul és örökre magához bilincselte. Egész családja külömben Rákóczi híve volt, apja is Thököly iránti hűségének esett áldozatul. Nagybátyja pedig, gróf Mikes Mihály, a székelyek akkori kapitánya, jelentékeny szerepet vitt Rákóczinak erdélyi fejedelemmé választásában és 1707-ben a marosvásárhelyi síkon történt ünnepies beiktatásán is jelen volt. És az elárvult Kelemen, kinek neveltetéséről ő gondoskodott, bizonyára általa is jutott a fejedelem udvarába.
Mikes 17 éves korában Rákóczi nemes apródjává lőn, kicsiny csillaga annak a mosolygó égnek, mely csakhamar elborult s lehullatta meteorjait.
Rákóczi akkor hatalma s dicsősége tetőpontján állott; mint Erdély fejedelme és Magyarország szövetséges rendjeinek vezérlő fejedelme, fényes tehetsége s nemes tulajdonságai által nemcsak az egész nemzet osztatlan becsülését és hűségét bírta, hanem a külföld előtt is számottevő politikai tényezőnek ismertetett el. Szerette a pompát, fényes udvart tartott, tudott reprezentálni, lelkesedett minden szép s nemesért, kedvelte s ápolta a művészeteket, irodalmat és tudományt. És szívében a hazaszeretet lobogó tüzével, kiváló jellemével hatott és lebűvölt mindenkit, a ki közelébe jutott. Csoda-e, ha a fogékony lelkű gyermekifjú Mikesnek is bálványa lőn s egyénisége kitörülhetetlenül belevésődött szívébe? A nagy ember egészen lekötötte lelkét és varázsos hatalmától többé szabadulni nem tudott.
Az egyeneslelkű, naiv, gyermekies Mikes úgylátszik rendkívüli bámulatát nem is tudta elpalástolni, még a köteles tiszteletből sem, s a fejedelemnek ezt észre kellett vennie; de nem hogy a hiúságát bántotta volna, hanem ellenkezőleg, honorálni törekedett az ifjúnak nemes ragaszkodását. Adataink vannak rá, hogy megkülönböztette őt másoktól, kitüntető figyelmében részesítette és gondoskodott a szükségleteiről. Hivatalában gyorsan emelkedett, csakhamar belső apród, majd kamarás és főkamarás lett; a fejedelem oldala mellé vette s mindenüvé magával vitte, a táborokba, ünnepségekre, országgyűlésre ; látott, tapasztalt és hallott, a mi nemcsak ismeretkörét gazdagította s műveltségét gyarapította, jellemét fejlesztette, hanem ura iránti hűségét is mind erősbítette s ragaszkodását mélyítette. Fejedelmi és ritka emberi tulajdonságaival, vallásosságával s erkölcsi életelveivel hatott Rákóczi főképen Mikesre. Ideáljává lett, a kit követni törekedett. És a fejedelem közvetlen közelében, vele mindennapi érintkezésben s az ő személyes szolgálatában, bizonyos bizalmi viszony fejlődött ki közöttük, mely mindinkább erősbült és a rodostói szomorú napokban benső barátsággá vált.
Noha különböző karakterek voltak, senki annyira Rákóczit meg nem értette, nem ismerte s magát úgy hozzáidomítani nem tudta, mint ő. Egyetlenegyszer támadt közöttük félreértés, mikor Mikes megfeledkezvén a fejedelem érzékenységéről, megbántotta őt Rodostóban, de csakhamar belátta hibáját s jóvá tette. A mit azonban Rákóczi ekkor mondott neki, azt mélyen belevéste emlékezetébe és a fejedelem halála után keservesen megemlékezik róla. «Sokszor jut eszemben a szegény urunk jövendölése. Mert egyszer a többi között a vásárlásról való számadást hogy odaadtam volna, egynéhány poltura érő portékán megakad a szeme és kezdi mondani, mintegy nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem kellett volna úgy venni. Én szokásom ellen felindultam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett volna és mondám mint goromba: “ha bennem kételkedik, parancsolja másnak, a ki vásároltasson.” Erre szegény semmit nem felel, csak a kezemben adja a számadást és elfordul tőlem érdemem szerént — én is kimegyek. Másnap semmit sem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon. Még másnap, akkor sem szól semmit is — a már nekem nehéz volt, mert megösmértem ostoba cselekedetemet. Harmadnapján már nem tűrhettem, bemegyek utánna az íróházban, ott eleiben borulok és könyves szemmel csókoltam kezét és kértem bocsánatot.
Erre az a ritka és nagy ember megölel és mondja: “Megbocsátok — sokszor eszedben jutok én neked, ha meghalok, sokszor megemlegetsz engemet, de akkor késő lesz . . . “ Ha akkor sírva hallottam ezeket a szókat, most könyves szemmel jutnak eszemben. Bé is teljesedtek.”
S ennek a derék, egyszerű, nemes jellemű embernek jutott osztályrészül a legkegyetlenebb sors Rákóczi összes hívei közül. A józan, minden erősebb indulattól ment, szenvedély nélküli, munkaszerető, és a családi életért rajongó férfiút örökös tétlenségre és száműzetésre kárhoztatta a végzet, hogy ura iránti ragaszkodása s hűsége fejében egy egész életet áldozzon föl, telve reménynyel, s a legcsekélyebb kilátás nélkül arra, hogy reményei közül csak a legkisebb is teljesüljön. Az ő tragikuma épen abban rejlik, hogy egész lényével jutott ellenkezésbe, mikor hűségének magát föláldozta. Annyira mély és erős volt ez a hűség, hogy az édes anya hívogató szava sem tudta csak egy pillanatra is megingatni.
A fejedelmet elhagynia nem lehetett. Hozzákötötte a lelkét, s megosztott vele minden balsorst és szükséget. Lekötve tartotta őt Rákóczi varázsos egyénisége s ő vakon követte mindenüvé; valóságos árnyékává lett. És követte nem kényszerűségből, mint többé-kevésbbé a fejedelem többi hívei, nem számítás vagy érdekből, hanem a legönzetlenebb szeretetből. “Én, a ki egész életemben bujdostam — írja Törökországi Leveleiben — és végtére tizenhat éves koromban hazámat elhadtam, a bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bujdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta. Másutt meg: “…énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámot elhagyni, hanem, hogy igen szerettem az öreg fejedelmet.”
S tűrte néma megadással, férfias erővel és vallásos béketűréssel a sorsát. Honvágya erőt-erőt vesz rajta, de mindannyiszor legyőzi, a legtöbbször kedves humorba fojtva keservét. Különösen moldvai útján, mikor a porta Jassyba küldte, csak nagynehezen tudta leküzdeni fájdalmát. Akkor már két Rákóczit temetett volt el Törökországban és az ő hűsége és szomorú bujdosása már csak az öreg fejedelem emlékének szólt.
Negyvennégy évi bujdosása alatt folyton érezte a hontalanság bánatát, a sóvárgó hazaszeretet keserű gyötrelmét. Ez jellemének egyik legerősebb vonása, valósággal tragikus heroizmusa az ő hűségének, s azért annyira megható. Míg Rákóczi élt, addig csak elviselte. Fiatalabb is volt, világfelfogása optimisztikusabb, s minden idejét a fejedelemnek szentelte. Odaadó hű őre, gondviselője s ápolója, a ki vezeti a házát s mindenüvé elkíséri gazdáját, látogatásaira, vadászataira, a savanyúvízre, és éber szemmel ügyel az egészségére. A legnagyobb tisztelettel s szeretettel veszi körül urát, az meg folyton maga mellett tartja őt, s nem is nélkülözheti. Mindenféléről elbeszélgetnek, és együtt nevetnek az ő káposztalé-orvosságán, a Bercsényiné babonaságain, a Kajdacsiné újévi köszöntésén stb. Nem úr és szolga közötti viszony van közöttük, hanem az egymásra utalt két jó barát benső, meleg szeretete. Bármily nehezére esik is, naponta félhatkor fölkel, hogy jelen legyen, mikor a fejedelem öltözik és vigyázzon a cselédekre. S ezt a világért el nem mulasztja. Minden gondolata s ideje az uráé, figyelemmel kíséri minden lépését A Törökországi Levelek első felében úgyszólván kizárólag vele foglalkozik. Pontosan beszámol minden tettéről, feljegyezvén a legapróbb és legjelentéktelenebb dolgokat is. “Egy holnaptól fogvást a mi urunk mindenkor roszúl volt és a lábaira nem állhatott a köszvény miatt. Erre azt mondhatja kéd, hogy az én ujjaim nem voltak köszvényesek és írhattam volna; én pedig azt felelem erre, hogy mind a szívem, mind az elmém köszvényben feküdtek”. Másutt: “Leginkább az urunkon búsulunk, a kin harmadnapi hideg vagyon… A mi szegény urunkon nem annyira a hideg már, mint a nagy erőtlenség vagyon, és reméljük, hogy az Isten meggyógyítja.”
Nemes részvéttel emlékezik meg a fejedelemasszony haláláról “a ki Parisban 18. Februárban halt meg 43 esztendős korában. A való, hogy a fejedelem szívesen bánja, de már egy nagy bútól megmenekedett, mert a fejedelemasszony állapotján mindenkor kelletett búsulni.”
Élénk érdeklődéssel írja le kedves ura foglalatosságait, a mint folyton dolgozik, ír, olvas, vagy esztergájában fúr, farag “és az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgácscsal, hogy maga is neveti magát. És úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét. Őtet minden csudálja, ő pedig neveti az olyat, a ki azon panaszolkodik, hogy elunja magát.”
Nemes önérzettel mondja el, hogy még soha semmit nem kért a fejedelemtől; az ő hivatása csak az, hogy híven szolgálja őt, s a többit hagyja az Istenre; mert “egy erdélyi nemes ember nem az adómért szolgál,” ahhoz nem illik, hogy kérjen, inkább szükséget szenved. És erősen megrója Forgáchot, hogy elhagyta őket: “Nekem úgy tetszik, hogy illendőbb lett volna a többivel itt szenvedni.”
Különösen ura egészsége fölött őrködik aggódó gonddal. S midőn Rákóczi élete vége felé elbetegesedik, úgyszólván minden szívdobbanásáról ad számot. Rögtön észreveszi rajta az elváltozást, s azontúl nincs egy nyugodt percze. Látja, hogy folyton apad, arcza elsárgult, s állandóan a hideg gyötri. ‘Édes néném, kérjük az Istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert, a kit az ellenségi is nagynak tartanak.” Élet-ereje rohamosan fogyott, a betegség már teljes mértekben erőt vett rajta, de ő bámulatos energiával viselte baját, s erkölcsi ereje el nem hagyta. “Abban a gyengeségében is esztergájában dolgozott”. Mindenki csodálta benne, hogy halála órájáig “a háznál való rendben semmit el nem mulasztott.”
“Mindennap a szokott órában felöltözött, ebédelt és lefeküdt. Noha alig volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egészséges korában.”
Végre már annyira elgyengült, hogy többé föl nem kelhetett. Meggyónt és áldozott, s nagypénteken “három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék — miután úgy holt meg, mint egy gyermek … Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Az Isten vigasztaljon meg minket.”
Rákóczi halála oly csapás volt reá nézve, melynek fájdalmát többé meg nem gyógyította semmi; mely örökre égő sebeket vágott érzékeny lelkén és megváltoztatta egész kedélyvilágát. Többé nem az a vígkedélyű, tréfálkodó, néha pajkos levélíró, a ki eddig volt. Komolyabb, keserűbb lesz s a régiből csak érzése, melegsége, szeretete marad meg benne. Sokszor emlékezik meg Rákócziról ezután is, különösen ennek fia alatt a megváltozott viszonyok között gyakran vissza-visszasírja a múltat. “Mennél távolabb legyen az ember valamitől, annál kisebbnek tetszik, de itt nem úgy van, mert úgy tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való keserűségünk. Mert hovatovább jobban észrevesszük, hogy micsoda atyánkot vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el.” “Akárhová forduljak, mindenütt azon helyeket látom, a hol az urunk lakott, járt és beszéllett velünk: most pedig azokat a helyeket csak pusztán látom és azok a puszta helyek keserűséggel töltik bé sziveinket. Elhagyattattunk jó atyánktól és könnyhullatással vigasztaljuk árvaságban való maradásunkat.”
A mi pedig legjobban nehezül lelkére kedves ura elhunytával, az epedő honvágya, melyet most már sem kertészkedés, sem írói s egyéb foglalkozás el nem tud hallgattatni. Meg is kísérletté a hazatérést, de nem engedték meg neki s erről keserűen panaszkodik : “Tartozunk meghálálni a királynénak (Mária Terézia) hazánkból való kirekesztetésünket…”
A haza és Rákóczi emléke az ő kedvencz ideái, ezután már csak ezeknek él. S micsoda kegyetlensége a sorsnak, hogy ép őt szemelte ki a leghosszabb szenvedésre! Sorra elhaltak mellőle társai, mind, mind — ő maradt legutolsónak. De ekkor is méla rezignáczióval, bölcs megadással viseli a keresztet, az isteni gondviselésbe vetett rendületlen hittel és végre egy hosszú élet szenvedéseitől megedzett erős lélekkel készül a halálra. Mert “a pornak porrá kell lenni és boldog, a ki az Úrban hal meg. Ne kívánjunk tehát egyebet, az Isten akaratjánál. És azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól…”
*Írta : Miklós Ferencz
Vasárnapi Újság, 45. Szám
1906 November 11
