Sajó Sándor: Ez éltessen Magyar

Mint egykor Erdély meghajszolt határán

A fölriasztott utolsó bölény,

Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván

Búd vadonának reszkető ölén.

Reklám

És én, mint véred lüktető zenéje,

Ahogy most lázas ajkadon liheg,

A hang vagyok, mely belesír az éjbe

És sorsod gyászát így zendíti meg:

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,

S a szívem, ó jaj, színig fájdalom…

Mivé tettétek az én szép hazámat?

Hová süllyedtél, pusztuló fajom?

Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,

Rút becstelenség magad és neved, –

Én mit tegyek már? – romjaidra hullva

Lehajtom én is árva fejemet.

Laokoon kínja, Trója pusztulása

Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;

A sírgödör hát végkép meg van ásva,

A föld, mely ápolt, most már eltakar;

Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,

De kínja vád s a csillagokra száll,

Ha végzetem lett magyarrá születnem:

Magyarnak lennem mért ily csúf halál?

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának

És sírt, vesztére, önszántábul ás,

Hol száműzötté lett a honfibánat

És zsarnok gőggé a honárulás,

Hol a szabadság őrjöngésbe rothad

S Megváltót s latrot egyképp megfeszít,

Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, –

Ah, rajtunk már az Isten sem segít!

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,

Az éjszakába rémes hang üvölt,

Lehullt az égből a magyar jövendő,

Milljó görönggyé omlik szét a föld;

De bánatomnak dacra-lázadása

– Mint őrület, mely bennem kavarog –

Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra:

Még nem haltam meg, – élni akarok!

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,

Ahány magyar rög innen elszakad;

A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,

Kikaparom a földbűl a holtakat:

Meredjen égnek körül a határon

Tiltó karjuknak végtelen sora,

S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon

Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen

Se vér, se alku, se pokol, se ég –

Akárhogy dúl most szent vetéseinkben

Idegen fajta, hitvány söpredék!

E száz maszlagtól részegült világon

Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:

Magyar vagyok, a fajomat imádom,

És nem leszek más, – inkább meghalok!

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,

Csak magyar földön és csak magyarul;

Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,

Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;

De ezt a lelket itthagyom örökbe

S ez ott vijjog majd Kárpát havasán

És belesírom minden ősi rögbe:

El innen rablók, – ez az én hazám!

És leszek szégyen és leszek gyalázat

És ott égek majd minden homlokon,

S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat

A jó Istentől visszazokogom;

És megfúvom majd hitem harsonáit,

Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:

Bölcsővé lesz még minden ravatal, –

Havas Kárpáttól kéklő Adriáig

Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!
/1919/