Skót hírnevünk?

Sok minden más mellett, két valami különösen nem szerettem volna lenni életem eddigi folyamán: 2004. december 5-én este magyar, és 2014. szeptember 17-én este skót. És mindkétszer az voltam, egyszer születésileg, másodjára szimpátia-alapon. A skót függetlenségi népszavazás napján olyannyira skót lettem, hogy még a pálinkát is csak pénzért adtam: és mégis, elbukott az ügy.

Egyelőre, vagy ki tud­ja?
Ho­gyan is írja Ro­bert Burns, „Skót hírnevünk” c. versében?
“Hová lettél, skót hírnevünk?
Idézünk sírva téged!
Eltűnt ve­led szép skót nevünk,
mely har­ci tűzben égett.
Tweed folyónk vígan ka­nya­rog,
várja a büszke ten­ger,
de az már an­gol part amott…
Egy országban annyi gaz­em­ber!”
Hát, igen, érzel­mi ala­pon le­het így is fo­gal­maz­ni. Ma­gam is haj­lanék rá. Per­sze, más véleménye van a whis­ky­ter­melőnek, megint más a felföldi juh­tenyésztőnek, és megint más a glas­gow-i dokk­munkásnak. Ők tudják, és ők döntötték el – bár, éppen ama ominózus de­cem­ber 5-i népsza­vazásra gon­dol­va, egyáltalán nem biz­tos, hogy a nép sza­va valóban Is­ten sza­va.
Mert le­gyek bár én ma­ra­di, kon­zer­vatív em­ber ezért, de válto­zat­lan úgy gon­do­lom, egy nép önállóságát, függet­lenségét, jövőpo­ten­ciáját nem le­het fo­rint­ban, font­ban, lej­ben mérni. Ab­ban IS le­het, de csak ab­ban nem sza­bad. Ha meg van a ke­ret, bármi­kor meg le­het tölte­ni tar­ta­lom­mal. Nem azért gyűjt az em­ber sok pénzt, hogy aztán saját céget alapítson, ha­nem éppen fordítva: azért csinál céget, hogy majd megélhes­sen belőle, jó eset­ben.
Burns így foly­tat­ja:
“Nem gyűrt le min­ket sen­ki, bár
fölöttünk vad vi­har dult,
s most néhány lel­ket­len kufár
nagy­seb­ti­ben elárult.
Ha an­gol kard jön el­lenünk,
az bennünket le nem ver,
de an­gol pénz lett végzetünk…
Egy országban annyi gaz­em­ber!”
Nehéz sza­vak, de va­la­me­lyest ért­hetőek. A skótok szep­tem­ber 18-án nem cssk ma­gukról és sor­sukról sza­vaz­tak: ha­nem Európa hazátlan nem­ze­te­iről is. Kezükben volt a pre­ce­dens, módjuk­ban állott vol­na meg­ren­get­ni a világren­det. Nem tették, valószínű, az edin­burghi szabónak nem is annyi­ra fon­tos a ka­talánok, basz­kok, fla­man­dok, széke­lyek ügye. A zing min­dig köze­lebb áll hozzánk, mint a mellény, ez az em­be­ri alap­igazság.

Per­sze, semi nincs vesz­ve, soha semi nem ve­szik el végle­ge­sen. Végső so­ron a pre­ce­dens így is megtörtént: be­bi­zo­nyo­so­dott, nem ördögtől való egy népre bízni, népsza­vazással döntse el hovátar­tozását, vagy függet­lenségét. Per­sze eh­hez egy olyan úri­em­be­ri part­ner kell, mint az an­go­lok, nos, eb­ben egyelőre hiány mu­tat­ko­zik nálunk­fe­le.
Burns versének har­ma­dik sza­ka­sza:
Gaz árulás! Sötét je­len!
Hol egy jel, mely vi­gasz­tal?
Miért is nem hullt le ősz fe­jem
Bru­ce-szal s a hős Wal­lace-szal!
Nem félek én, sza­vam pe­rel,
ki­mon­dom, míg szívem ver,
hogy an­gol pénzért ad­tak el…
Egy országban annyi gaz­em­ber!
Én személy sze­rint bízom ab­ban, igen­is van­nak vi­gasz­taló je­lek. Már csak a Gond­vi­selés mi­att is. És népsza­vazás ide-oda, gaz­dasági érde­kek erre vagy arra, an­gol font, román lej, ma­gyar fo­rint: mégis, mégis, hajrá Skócia! Hajrá Erdély, és hajrá Székelyföld!

Reklám

György Attila