A három hetes Erdélyi utunk érdekesebb, magyar történelmi vonatkozású állomásairól bővebben beszámolunk, hátha ezzel fölcsigázzuk azok érdeklődését, akik Erdélybe terveznek látogatni a közeljövőben. Ugyanis van nagyon sok látnivaló, tapasztalni való Erdélyben, még olyanoknak is, mint amilyenek mi vagyunk, akik ott születtünk és éltünk harminc évig. Sokszor haragszom is magunkra, hogy amikor otthon éltünk nem vettük a fáradtságot, hogy elmenjünk olyan helyekre ahová most első dolgunk elmenni és megnézni, megtapasztalni, átélni a múltat. Mert ezek egytől-egyig a magyar múltat idézik vissza bennünk, nekünk, a következő nemzedékeknek is, ezzel is figyelmeztetve arra minket, hogy milyen nagyszerű nép a mi népünk, a magyar.
Gondolom sokan hallottak már a Hargita hegységről, a hegyvonulatról, mint földrajzi tájról, amely hegyvonulatot minden oldalról körülölelő településekben, falvakban és városokban a mai napig, nagy többségben élnek a székelyek. Gazdag múlttal rendelkezik a székelység, akiknek a múltjukat a kommunizmus hosszú évtizedei alatt nem engedték sem tudni, sem ápolni és mely múltat a rendszerváltás után egyre nagyobb lendülettel, az őseink és történelmünk iránt való ragaszkodásból eredően, hála Istennek, egyre többen ápolnak. Ezáltal egyre több történelmi jellegű emlékmű újul meg, válik láthatóvá és ismertté az oda látogató és nyugodtan elmondhatom az ott élők számára is.
De hogy ne csak általánosságokba beszéljek, kezdem mindjárt a székelyek hegyének, a Hargitának a látogatásával. A karácsony és a szilveszter közötti időszakba nagyon zsúfolt a hegytető, így mi Zsuzsával az újév első keddi napját választottunk ki ahhoz, hogy fölmenjünk a hóval borított bércek közé. Talán az egyik legszebb napot sikerült kiválasztanunk, amikor is alig volt felhő az égen, hét-ágra sütött a nap. Igaz azt mondják ilyenkor, hogy foga van a napnak is, mínusz 8 fokon állt a hőmérő, ami ahhoz éppen elég volt, hogy össze kelljen gombolni a kabátot magunkon. A Hargitafürdőre vezető út, amely valami csodálatos kb. 7 kilométeres útszakasz, részben van csak lebetonozva, azon a reggelen az óriási, havas fenyőfák álltak strázsát nekünk a ragyogó napsütésben, fölkísérve minket a kb. 1300 méter magasba, ahonnan még gyalog kellett volna menni két órát teljesen a csúcsig. Erre már nem vállalkoztunk, nemcsak a derékig érő hó miatt, hanem a hideg szél is arra késztetett, hogy a gyönyörű, téli látványról készített fotók után a hétvégi házak oltalmában sétáltunk még egy keveset, majd visszavonultunk a város fele. Igaz még az főút kereszteződésében, a Tolvajostetőn combig gázoltunk a hóban, ahhoz hogy a Hármas Keresztnél készíthessünk egymásról egy-egy fotót. Ez a három hatalmas kereszt három fontos dolgot örökít meg, a pozsonyi csatát, Csíksomlyót és Marton Áron püspököt.
Innen egyenesen Madéfalvára vettük az utunkat ahol már készülődtek a Január 7-i Madéfalvi veszedelem megemlékezésére. Igaz csalódásunknak kellett, hogy hangot adjunk, de nemcsak mi voltunk így. Történt ugyanis, hogy az emlékmű hatalmas turulmadarát leszerelték, az egész emlékmű felújítása végett, természetesen maga a turulmadár is felújításra szorul, majd a jó szokás szerint nem készült el időre egyik sem, így az ünnepség egy turulmadár nélküli, állasokkal körbevett emlékműnél zajlott le, négy nappal később, melyről az összes helyi újság hosszan cikkezett. Itt még csak annyit jegyeznék csak meg, hogy a falvak, városok elkezdtek kiépíteni egy komoly történelmi hátteret a jelentős helyi látványosságok, nevezetességek köré, körül azért, hogy a látogató ne csak lásson egy emlékművet vagy emléktáblát, majd továbbmenve máris elfelejtette mit is látott. Hanem, hogy tudja pontosan vagy a lehető legpontosabban azon meglátogatott helyszín eseményét, történetét, történését és maradandó élménnyel távozzon.
Ilyen hasonló, fájdalmas, székely hősiességről tanúbizonyságot tevő emlékmű nagyon sok van Székelyföldön. Az egyik az a Gyergyószárhegy és szülőfalunk, Gyergyóditró határában álló Tatárdomb elnevezésű emlékmű és sírhant, ahol egy Gábor Diák nevezetű férfi vezetésével, amikor 1658-ban a tatárok betörtek a gyergyói medencébe, hősiesen harcolva a székelyek legyőzték őket.
Itt is combközépig gázoltunk Zsuzsával a nagy hóba, megörökítettük a háttérbe a munkás székely gazdákat is, akik a kaszálóra szórták szét a trágyát, mert szintén egy nagyon kellemes, napsütötte kora délután értünk az emlékműhöz.
Az másik nagyon szép, eseménydús és sok szép emlékkel gazdagon teletűzdelt napunk, az a lovas szánozás volt. Hat kettős lovas szán várt Csíkcsomortán központjában, (Csíkszereda melletti kis falu) ahol az autóinkat hátrahagyva, vastagon fölöltözve, forralt borral és jó sok finom szilvapárlattal fölvértezve, pokrócokba burkolózva indultak el huszonnégyünkkel a szánok. Egy háromnegyed óra után megálltunk, hogy megmozgassuk egy kicsit megfázott végtagjainkat, amikor is már jól bent jártunk a havas fák közt és kis bánatunkra még a köd sem akart fölszállni. Körülbelül mínusz 14 Celsius fok volt, mondjuk ennek nagyon örültünk, mert azelőtt való nap mínusz 32-őt mutatott a hőmérő. Majd egy másik fél óra múlva meg is érkeztünk arra a helyre ahol rögtön egy nagy tüzet raktunk, sütöttünk finom szalonnát meg húst, a hóban toporogva, egymásnak szaporán adogattuk a finomabbnál finomabb pálinkákat, majd előkerültek a szívek mélyéről a magyar dalok, amire rögtön kisütött a már majdnem lemenőbe lévő nap, átvilágítva a vastag hóval borított, hatalmas fenyőfák ágain, sejtetve hogy ideje lesz hamarosan indulni. Ekkorra már a hangulat is a tetőfokára hágott és a hat lovas szán már a lejtőn lefele, a fizikai törvényekhez igazodva, gyorsabb iramban tudott csúszni, és a völgy hangos volt a lovak nyakában csilingelő csengőktől, na meg a mi énekünktől. A hold már fönt volt mire az autókhoz visszaértünk, ahol véget nem érő búcsúzkodásba kezdtünk a frissen megismert magyarországi vendégekkel és a régi barátokkal egyaránt.
Tizennégy éve nem voltunk színházba, vagyis Csíkszeredába, magyar darabot nem láttunk, ugyanis nyáron mindig szünet van. Most első dolgunk az volt, hogy az egyetlen nem bérletes előadásra rögtön jegyet vettünk és megnéztük a Csiki Játékszín társulat előadásában a Huszka Jenő, zeneszerző és Szilágyi László, szövegíró közös művét, a Mária Főhadnagyot. Igazi nagyszerű élmény volt, annak fényében is, hogy néhányan a fiatal színészek közül éppen Csíkszereda város szülöttei. Ami még szintén nagyszerű élmény és mindenkinek csak ajánlani tudom az a Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda központjába, a Mikó várba van elhelyezve. Ez egy XXI századbeli igazi, modern felszereltségű múzeum lett, amelyben érintős képernyők, kisfilmek és kedves vezetők várják az odalátogatókat. Van állandó kiállítás, ami a Mikó várról szól és egy másik amely a székely nép gazdag kultúráját és helyi szokásait, életterét mutatja be. Vannak természetesen vándorkiállítások is. A Mikó vár különben egy késő reneszánsz kori, szabályos alaprajzú ó-olaszbástyás várkastély. A várárok maradványaival együtt műemlékként van nyilvántartva. Áthelyezték az előtte álló Petőfi szobrot a park felújítása végett és lebontották azt az ál falat is amelyet a kommunista diktatúra alatt építettek eléje, hogy eltakarják az igazi várat.
Egy könyvbemutatón is részt vettünk Gyergyóditró könyvtárában, ahol a helyi könyvtáros hölgy, nevezetesen Köllő Enikő havi rendszerességgel hív és fogad neves írókat, könyvbemutatók és más magyar kultúraápoló események keretében. Azon a csütörtöki napon Dr Balázs Lajos a székely és a magyar népdal kiváló kutatója, a Csíkszeredai Sapientia egyetem nyugalmazott tanára volt a meghívott, aki néprajzkutatásának eredményeképpen egy sorozatának második könyvét mutatta be. Néprajzi és hagyományok kutatásai eredményeit, írásait hazai és külföldi lapok is kiadják. Kutatásai nyomán készült tavaly az a film, melynek címe Szerelempatak, meglehet nézni a YouTube videó megosztó portálon ingyen. Érdemes.
Természetesen nem hagyhattuk ki a székelyföld legismertebb szakrális helyszínének, Csíksomlyónak a meglátogatását sem, ahol a csíksomlyói Szűz Mária lábánál térdre borulva imádkoztunk a nemzetünkért, a magyarokért és szeretteinkért. A másik szakrális hely az a szülőfalunk, Gyergyóditró nagytemploma, amely a főút mellett található, nehéz elmenni mellette észrevétlenül és egy új, felújított köntösbe várja a hozzá betérőket.
Remélem tudtunk valami olyan újdonsággal is szolgálni és fölkelteni az érdeklődésüket, amelyeknek hasznát vehetik egy következő Erdélyi útjuk során.
Sok életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak és lesznek önök is, ha nyitott szemmel járnak Erdély-országban, veszik a fáradtságot, megállnak olyan helyek előtt, ahol egy pillanatra leróhatják kegyeletüket az régebbi idők nagyszerű magyar emberei előtt és teleszívhatják lelküket eleink hazaszeretetével. MI is ezt tettük és a jövőben is erre törekszünk.
Csibi Lóránd és Simon-Benedek Zsuzsánna
Cleveland 2015. február 3.
