Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Wisconsini székelyekkel először akkor találkoztam, amikor a 2023. évi michigani Csipketáborban feltűnt, hogy néhányan feltűnően erős háromszéki tájszólásban beszélgetnek. Megtudtam róluk, hogy kézdivásárhelyiek és a szomszédos Wisconsin államban élnek, de akkor nem volt alkalmunk hosszabban beszélgetni. Ahogy az idei chicagói bálon sem, ahol külön asztalt foglaltak el és láthatóan nagyon jól mulattak. Amikor harmadszorra, a chicagói Gulyásfesztiválon ismét összefutottam velük, már nem hagytam ki az alkalmat egy alapos beszélgetésre. Azt kerestem meg, aki a legaktívabb közöttük: a fesztiválon többször is fellépett és a gyerekfoglalkozást is tartott.
Hogyan kerültél, kerültetek Erdélyből Amerikába?
Kis közösségünk története úgy kezdődött, hogy 22-23 évvel ezelőtt sógorom, Gyergyai Imre, Öcsi, kijött Kézdivásárhelyről Wisconsinba szerencsét próbálni. Vele együtt, illetve utána jött a szűk baráti köre, ugyanezzel a céllal. Néhányan hazamentek, majd újra visszajöttek, végül többen a társaságból itt telepedtek le. Idővel más magyarokkal is találkoztak, például Kolozsvár és Bács környékéről, megismerkedtek velük, sorra mindenki párt is talált magának, így a mai közösség kb. 45 fős, beleértve a gyereket is. Vannak vegyes házasságok, de az a ritkább. Annak idején többen jöttek ugyanabból a tömbházból, és most is van hat család, akik nagyon közel laknak egymáshoz. Zsolt, a párom tíz évvel később követte a bátyját, én pedig kilenc éve csatlakoztam hozzájuk.
Én Székelyszenterzsébetről származom, de már harmadikos korom óta Segesvárra jártam iskolába; először autóbusszal ingáztam, majd bentlakásban laktam, utána kintlakásban, végül Kolozsvárra kerültem egyetemre, bank és pénzügy szakra. Amerikába 2015-ben jöttem először, még egyetemistaként, ahogyan akkoriban sokan mások: dolgoztunk egész nyáron, majd utazgattunk. Itt először egy román közösségbe kerültem, és nagyon elcsodálkoztam, amikor megtudtam, hogy magyarok is élnek itt, a világ végén. Akkor ismertem meg ezt az erdélyi baráti közösséget, többek közt Zsoltot is. Nyár végén visszamentem, befejeztem az egyetemet, majd rá egy évre visszajöttem, és azóta itt élek. Zsolt és köztem nyolc év korkülönbség van, én vagyok a legfiatalabb ebben a társaságban; nagyon örültek nekem, hogy az átlagéletkort lejjebb vittem… Másfél évvel később már megérkezett a ma már hét és fél éves Zalán fiunk, majd Bejke lányunk, aki ötöt töltött májusban.
Hol, milyen környéken laktok és mivel foglalkoztok?
Zsolt autószerelő, én pedig pincérkedéssel kezdtem, aztán az évek alatt folyamatosan alakult, hogy éppen mit dolgoztam. Wisconsin Dells, ahol élünk egy üdülőváros, ami nyáron tele van, télen kicsit szellemlakta, de pincérként nagyon jól lehetett keresni, jó kiindulópont volt. Utána ruhaüzletben lettem menedzser, most pedig előkönyveléssel foglalkozom, lassan haladok a tanult szakmám felé…
Wisconsin Dells-ben kemény telek szoktak lenni, de pár éve megenyhültek, hosszabb lett a tavasz és az ősz is, viszont a nyárból így is elég keveset kapunk, legfeljebb két, két és fél hónapot. Azonban a mi környékünk úgy van kiépítve, hogy nyáron is jól ki lehet használni: tele van medencével, viziparkkal, van egy csodálatos folyónk és tavaink, a természet tényleg gyönyörű itt. A közeli Devils-tó környékén hegyet is lehet mászni. Vannak kisebb hegyek, ahol télen sízni, snowboardozni lehet – sok mindenre van lehetőség; úgy alakították ki a környéket, hogy minden évszakot jól ki lehessen használni. Ugyanakkor azért is szeretjük Dells-t, mert kisváros, minden nagyon közel, legfeljebb 10 percre van.
Ahányszor találkoztunk, felléptél néptáncosként. Hogyan kezdődött?
Visszaemlékszem, hogy gyerekkoromban, amikor Székelyszenterzsébetre érkezett Kincses Kálmán lelkipásztor és felesége, Olga, ámulattal figyeltem ahogyan ők újjáépítették, összefogták a közösséget, nagy hangsúlyt fektetve a néphagyományok megélésére. Ezt igyekszem továbbvinni ott, ahol éppen élek. Néptáncos „karrierem” Segesváron a Kikericsben kezdődött, hisz Székelyszenterzsébeten akkoriban még nem volt tánccsoport, pár évvel később alakult meg a Cickom. Kolozsváron is folytattam, ott az Ördögtérgye nevű együttesben táncoltam.
Utána több év kihagyás következett, mert Wisconsinban ilyesmire nem volt lehetőség. Ebben az államban nincsen semmilyen hivatalos magyar szervezet, csak ez a mi baráti társaságunk, akikkel minden ünnepet – karácsonyt, újévet, húsvétot, hálaadást – és minden gyerekszülinapot együtt tartunk, töltünk. Négy évvel ezelőtt, amikor az interneten keresgéltem valamilyen néptáncos lehetőség után, ahova elvihetem a gyerekeimet is, rábukkantam a Csipketáborra. Bejke még csak kétéves volt, így Zsolt egész hete azzal telt, hogy vigyázott a két gyerekre, miközben én táncoltam és buliztam minden nap hajnalig – visszatért minden korábbi tudásom; olyan érzésem volt, mintha egy percig sem hagytam volna ki. Azóta is igyekszem kihozni a maximumot minden Csipketáborból és minden más néptáncos lehetőségből. Egy évvel később még két másik családot is elhívtunk a táborba, utána pedig többen is érkeztek a wisconsini társaságból; így azóta a magyar népzene is jobban része lett a társaság életének, mert addig csak egyedül én foglalkoztam ezzel közülük. Azóta minden évben ott vagyunk, már nem is kérdés, utána pedig egyből megyünk a chicagói Gulyásfesztiválra.
Az idei fesztiválon kisgyerekekkel is felléptél. Te készítetted fel őket?
Azóta kezdtem el a gyerekeinket tanítani, amióta a Csipketáborba járunk többen Wisconsinból, azóta van rá érdeklődés. A próbákra 14-15 gyerek jön el, van köztük egy másfél éves kislány is, de a ténylegesen táncolók 5-12 évesek. Azóta minden nagyobb ünnepi alkalomra megpróbálok egy kis műsort összeállítani velük, és közben jobban megismertetni velük a magyar ünnepeket is. Most a pünkösdön gondolkodom, az is egy fontos ünnep lenne, amit meg kellene ismertetni velük, többet mesélni nekik róla. Heti rendszerességgel találkozunk, elsősorban a gyerekek miatt, de a táncpróbán túl is összeülünk, hogy együtt legyünk, olyankor énekelünk is, igyekszünk így is megtartani a magyarságunkat. Nekem legalábbis ez a célom. Ezek a gyerekek mind itt születtek, és van köztük olyan is, aki nem tud magyarul… Az enyémek igen, mi csak magyarul beszélünk otthon. Ettől függetlenül a táncpróbákat csak magyarul tartom, eleinte csak néztek nagy szemekkel, de most már megértik, hogy a „kettőt jobbra, kettőt balra” mit jelent.
A chicagói Borozda néptánccsoporttal is felléptél, velük is táncolsz. Hogyan tudod ezt megoldani, hiszen másik államban, jókora távolságra laktok?
Mivel Wisconsinban nincs hétvégi magyar iskola sem, tavaly, tehát 2024 ősze óta hordjuk a gyerekeinket Csík Hágó Magyar Iskola és Óvodába, ami csak egy irányba két és fél óra vezetést jelent. A gyerekek pénteken fél négykor végeznek az iskolával, gyorsan megebédelnek és négykor már indulunk is, mert héttől van a Borozda táncpróba, ahova azóta járok, amióta elkezdtünk vinni a gyerekeket Chicágóba. Szombat délelőtt a gyerekeknek iskola van, ami után cserkészet következik, amit idén ősztől Bejke is elkezd. Ezalatt Zsolt eljár focizni, péntek este és szombat reggel is, úgyhogy ez mindenkinek jól kialakult. Általában szombaton délután hazaindulunk, kivéve, ha van olyan összejövetel vagy meghívás, aminek megpróbálunk eleget tenni. A Borozdás fellépések általában egy-egy ünnepségen történnek, amelyekre amúgy is mennénk. Például a tavalyi októberi 23-i és az idei március 15-i megemlékezéseken Zalánnak cserkészként részt kellett vennie, és persze a Borozda is fellépett. Emiatt sajnos most már ritkábban tudok táncpróbát tartani a wisconsini magyar gyerekeknek, mivel minden második hétvégét vagy akár minden hétvégét Chicagóban töltjük, ha épp olyan eseményt szerveznek. De amikor vakáció van, akár heti három próbát is tartok, hogy bepótoljuk valahogy a hiányzásom miatt elmaradt táncpróbákat.
Ti vagytok az egyetlen család, akik ennyit utaznak, vagy jönnek mások is?
Mások még nem. Van egy vegyes család, ahol a gyerekek online magyar órákat vesznek. Az apuka kolozsvári magyar, az anyuka Zambiából származik, mégis ő kereste a lehetőséget, hogyan lehetne a gyerekeknek magyar nyelvet tanítani. Nekik sajnos nem férne bele Chicagóig kéthetente levezetni. És még van egy család, aki nagyon gondolkodott ezen, csak a sok sport, meg a mindenféle egyéb tevékenység annyira elveszi az idejüket, hogy nekik erre már nem maradt.
Rangsorolni kell, az bizonyos. Láttalak fellépni az idei a Chicagói Gála Bálon is. Oda gyerekek nem jöhettek, viszont együtt mulattak a wisconsini felnőttek. Ilyenkor hogyan oldjátok meg például a gyerekvigyázást?
A gyerekek olyankor itthon maradnak… Szerencsés helyzetben vagyunk, mert Zsoltnak tavalyelőtt a másik testvére is ideköltözött. Anyukájuk ezért folyamatosan jön-megy a két kontinens között, tehát nekünk is van itt egy nagymamánk, aki segít, ha szükségünk van rá. Az én szüleim is meg szoktak látogatni, télen két-három, vagy akár négy hónapot is itt töltenek, és olyankor igyekeznek mindenben segíteni, főleg a gyerekekkel időt tölteni, ami szerintem a legfontosabb. Apukám előrehozott nyugdíjba ment, anyukám alpolgármester volt, most mezőgazdasággal, gyümölcsössel, kiadó házakkal foglalkoznak; jól megvannak ketten és meg tudják oldani, hogy rendszeresen meglátogassanak.
Nekem úgy tűnik, mintha nem is csak tavaly óta járnátok ide, olyan otthonosan mozogtok ebben a Trufán Áron lelkész vezette közösségben is…
A Gulyásfesztiválra már jó pár éve járunk, már akkor is voltunk itt, amikor Zalán még a pocakomban volt, így valamilyen szinten már korábban is ismertük a chicagói magyarokat. Emellett van itt egy pár, Veres Ildi és Zsolt, akik Áron komái, így Áronék rendszeresen jönnek hozzánk, akár egy hálaadásra, karácsonyi ünnepségünkre is. Ami a többieket illeti, ha jól emlékszem, Bartha Pétert és feleségét, Szendét ismertük meg jobban először, a négy évvel ezelőtti Csipketáborban. Ahogy elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy Chicagóból jöttek. Csodálkoztunk, hogy milyen „közel” vagyunk egymáshoz, mégsem ismertük egymást addig… Meghívtak hozzájuk, és amikor a következő évben elmentünk a Gulyásfesztiválra, már úgy fogadtak, mint családtagokat, hihetetlen melegséggel. Azóta, és főleg amióta a gyerekekkel rendszeresen ott vagyunk, az egész ottani közösség így áll hozzánk: amikor odamegyünk, tényleg azt érezzük, mintha hazamennénk. Eleinte Áronéknál aludtunk, ragaszkodtak hozzánk és mindig nyitva állt az ajtajuk számunkra. Mióta másokat is megismertünk, majdnem harc folyik azért, hogy hétvégenként kinél aludjunk…
Jól sejtem, hogy ha magyar templomba akartok menni, akkor szintén Chicagóig kell mennetek?
Igen, Wisconsinban nincs magyar templom. Áront talán akkor ismertük meg, amikor nyolc évvel ezelőtt valaki elhívta őt ide keresztelni. Amikor meghallottuk, hogy az a magyar lelkész chicagói és ennyire rugalmas, eldöntöttük, hogy mi is őt hívjuk majd Zalán keresztelőjére. Így is történt. Bejkének tavaly januárban volt a keresztelője, Áron akkor is eljött. Tehát időnként eljön keresztelni, olyankor még Kovács Laci komáját is elhozta zenélni, de az, hogy innen mindenki oda járjon templomba, túl sok lenne. Ráadásul az itteni erdélyi társaság nagy része katolikus. Mi időnként szoktunk maradni a vasárnapi istentiszteletekre, de nem minden héten. Tehát azok, akik itt gyakorolni akarják a vallásukat, amerikai templomba járnak. Bár Áron szinte havi rendszerességgel jár ide, de legtöbbször nem lelkészként jön, hanem barátként és szórakozni. Bevallom, bele sem gondoltunk abba, hogy el lehetne őt hívni rendszeresen prédikálni is… Talán érdemes lenne megfontolni…
Chicagóban él a Magyar Baráti Közösség gondnoka és vezetőségének egy része. Az általuk több mint 50 éve szervezett Ohio állambeli Reménységi tavi ITT-OTT Találkozóra eljutottatok?
Oda is rengetegen hívtak már, egyre többet gondolkodunk rajta, előbb-utóbb csak eljutunk oda is. Tehát ott még nem jártunk, de tavalyelőtt és tavaly voltunk azon a hétvégi családi sátrazáson, amit a Clevelandi Magyarokért Alapítvány elnöke, Csibi Lóránt szervez. Vele és feleségével, Zsuzsannával szintén a négy évvel ezelőtti Csipketáborban ismerkedtünk meg; ahol sokat beszélgettünk. Említették a családi sátorozást, ami akkor még nem vonzott minket, mert túl kicsi volt még Bejke, de amikor végre eljutottunk oda, nagyon jól telt.
Visszatérve Wisconsinra. Vannak még arrafelé magyarok rajtatok kívül?
Biztosan, de nem tudjuk, hányan és nem is ismerjük őket. Tudok például olyan magyarról, aki itt él Baraboo-ban, tőlünk 10 mérföldre, de sohasem csatlakozott hozzánk semmilyen módon, pedig mi szívesen fogadunk másokat is, nemcsak erdélyieket. Mióta Chicagóba járunk, rengeteg magyarországi magyarral is megismerkedtünk. Hívjuk őket hozzánk, többen jönnek is, tehát a kapcsolatok a közös témák mentén alakulnak ki, nem kimondottan amiatt, hogy valaki erdélyi vagy magyarországi magyar. Egyszer véletlenül egy klubban találkoztam egy fiatal magyar lánnyal, aki román lányokkal volt együtt, akiket korábbról ismertem, ők szóltak róla. Próbáltam többször is hívni közénk, de egyelőre nem jött, valamiért neki nem fontos még a magyar közösség. Talán majd, ha családja, gyereke lesz… Olyanokról sem tudok, akik úgy jöttek volna ide, mint a férjemék vagy én, és itt is maradtak volna. Sokan közülünk a vendéglátásban dolgoznak, és amikor nyáron jönnek az új egyetemisták, hamar megismerkedünk velük; ha látunk egy magyar nevet, felvesszük vele a kapcsolatot, de ezek a fiatalok legtöbbször hazamennek. A mai fiatal generáció visszamegy, kevésbé marad Amerikában. Így a mi társaságunk sem bővült már jó ideje, én voltam az utolsó, aki becsatlakozott. Az idősebbek pedig már gondolom régebben letelepedtek valahol, és ezért nem keresik a társaságunkat.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Tordai Noémi archívumából származnak.
