Mikoron a földre szállott,
az égen zöld csillag fénylett.
Kopjafáknak árnyékában
daloltak a boldog vének.
Nap is sütött, Hold is sütött,
cseperedett lassan, szépen.
Földjét féltve fölsóhajtott:
„Mit vár tőlem az én népem?”
Enyhe dombok, hűs csermelyek,
csodát vártak s immár tudják,
fényhavasok, fenyves erdők,
önfeledten a hírt zúgják:
„Erdély fia hazatért már,
Székelyzsombor kapja ölbe,
mint az éjjel és a nappal,
összenőnek mindörökre!
Az idő csak egyre görbült,
a papírok egyre teltek.
„Ki bántja a székely-magyart?”
A kérdésre nem feleltek.
Összeért az ég és a föld
és akkor megértett mindent.
Istenből kenyeret sütni,
s a kenyérből áldást, Istent.
Enyhe dombok, hűs csermelyek,
csodát vártak s immár tudják,
fényhavasok, fenyves erdők,
önfeledten a hírt zúgják:
„Erdély fia hazatért már,
Székelyzsombor kapja ölbe,
mint a gyökér és a fatörzs,
egyben vannak mindörökre!
Nyirő József örök útja,
soha-soha nem ér véget.
Valamit az őstudásból
a lelkünkbe beleéget.
Mint sziklák közt búvó patak,
mely sötétből jő a Fényre,
úgy árad most minden szava,
a szent magyar mindenségbe.
Enyhe dombok, hűs csermelyek,
csodát vártak s immár tudják,
fényhavasok, fenyves erdők,
önfeledten a hírt zúgják:
„Erdély fia hazatért már,
Székelyzsombor kapja ölbe,
mint a szülő és a gyermek,
ölelkeznek mindörökre!”
