Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) november 21-22-én, Székelyudvarhelyen tartotta VII. interdiszciplináris konferenciáját a Kárpát-medencei magyarság társadalmi és gazdasági helyzetéről. Tavaly óta a „Világmagyarság és magyar diaszpóra szekció” is helyet kap ezen a konferencián, amelyet Dr. habil. Jarjabka Ákos, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) egyetemi docense, a PTE Diaszpóra Projekt Hálózat (DPH) és Világmagyarság Network Programiroda (VMNP) vezetője, valamint Dr. Gazsó Dániel, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) oktatója, tudományos főmunkatársa, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet (NPKI) diaszpórakutatásért felelős kutatási referense vezettek. Rövid beszámolónk a szekció egyes előadásairól.
A modernkori népvándorlás időszakában nemzetstratégiai és nemzetpolitikai szempontból is felértékelődik az ország határain túl élő személyek és közösségek helyzete. Nemzetközi viszonylatban is egyedinek tekinthető, hogy a magyar nemzet teljessége három részből tevődik össze: Magyarország jelenkori határain belül, azaz az „anyaországban” élőkből, a Kárpát-medencében, azaz a történelmi Magyarország területén őshonos kisebbségként élő tömb- és szórvány „határontúli” magyarságból, és az elmúlt évszázadokban több hullámban a világ minden részére eljutó magyar „diaszpóra” közösségekből. A szekcióvezetők a „Világmagyarság és magyar diaszpóra” szekcióba olyan előadásokat válogattak, amelyek feltárják a világban szétszóródott magyarság történetét: a múltbéli és jelenkori migrációs hullámok sajátosságait; a kivándorlás okait és hatásait a már meglévő közösségekre, valamint bemutatják a magyar diaszpóra fejlődéstörténetét, intézményesülését, a magyar közösségek (újra) szerveződését, egymással való kapcsolatait, hálózatépítési törekvéseit. Mindezeket társadalomtudományi oldalról, makro- és mikroszintű megközelítéseken, jó gyakorlatok bemutatásán keresztül is ismertetik; akár egyéni magyar sorsokat, életutakat is érintenek, minden alkalommal a magyar, valamint a többes identitás és kötődés megélésére összpontosíva, a magyar nyelvhasználat, a hagyományőrzés, a vallásgyakorlás és a kultúra megélésének és megtartásának lehetőségeit feltárva. A diaszpórapolitikai gyakorlatok (például ösztöndíjak) és azok fogadtatása, az anyaországgal kialakult kapcsolatrendszer fejlődésének elemzése és jövőbeli fejlesztésének lehetőségei is a szekció témáját képezik.
Rozs Eszter, a PTE VMNP projektmenedzsereként „Diaszpóra-identitás és állampolgárság: a magyar közösség kulturális önazonossága és jogi kötődése az Egyesült Államokban” címmel tartott előadást. (A VMNP a PTE stratégiai kezdeményezése, amelynek célja a tömb-, szórvány- és diaszpórában élő magyar közösségek identitásának erősítése, egymás közötti kapcsolataik bővítése, közös kulturális-tudományos programok indítása, híd képzése a határon túli magyar közösségek számára.) A bemutatott doktori kutatás célja online kérdőívek és strukturált mélyinterjúk révén felmérni a Floridában élő magyarok kettős identitásának erősségét, a magyar állampolgárság megszerzésére való hajlandóságot, a hazaköltözés szándékát és a kapcsolódó korlátokat, motivációkat, valamint megvizsgálni az egyes jellegzetességek (kor, nyelvtudás, családi kötődés, gazdasági helyzet) és a hajlandóság kapcsolatát.
Az előadó emlékeztetett: az U.S. Census Bureau (2020) adatai alapján 1,36 millióan, a World Population Review (2025) szerint 1,26 millióan vallják magukat részben vagy egészen magyar származásúnak az Egyesült Államokban. A legnagyobb magyar származású lakossággal rendelkező tagállamok: Ohio (158 300 fő), New York (147 347 fő), Pennsylvania (108 323 fő), Kalifornia (99 572 fő), Florida (94 124 fő), New Jersey (84 082 fő) és Michigan (78 222 fő). A Egyesült Államokban élő magyar közösségek tagjai sokféle módon tartják fenn kulturális kötődéseiket: nyelvhasználattal, egyházi és civil szervezeti részvétellel és közösségi események szervezésével, amelyek Rozs Eszter szerint öt kategóriába csoportosíthatóak: 1. Anyanyelvű közösségek és identitás ápolás (közösségi házak és klubok, cserkészcsapatok; hétvégi magyar iskolák; egyházi közösségek; nyelvi táborok, nyári egyetemek, magyar nyelvi napok; magyar nyelvű újságok, rádiók, online portálok; üzleti hálózatok); 2. Hagyományőrzés (cserkészet; kulturális rendezvények-ünnepnapok; néptánc és népzene; kórus, színjátszó kör); 3. Közösségi programok (magyar napok, fesztiválok, kiállítások; online közösségek: Facebook-csoportok, podcastok, online nyelvórák; Kapocs a magyar fiatalok világjátéka, Shoot4Earth); 4. Kulturális kapcsolatok az anyaországgal (együttműködés a magyar állami programokkal; ösztöndíjasok fogadása, közös programok; részvétel a magyar kulturális diplomácia és nemzetpolitika hálózatában); 5. Vallásgyakorlás (misék, templomi vásárok, karitatív akciók, közösségi vacsorák).
Az előadó ismertette a generációs átörökítés tényezőit is, amely a diaszpórában nemcsak a nyelv vagy hagyomány megőrzését, hanem az érzelmi, kulturális és közösségi örökség továbbadását is jelenti; és lényege, hogy a „magyar lét” ne emlék legyen, hanem élő tapasztalat a következő nemzedékek számára is. A generációs átörökítés elemei: az identitás, nyelv, kultúra, hagyomány és értékrend továbbadása (amely az anyanyelv átadása mellett a hagyományok és kulturális örökség, a közösségi rítusok továbbadását is magában foglalja); a hétvégi magyar iskolák és ifjúsági programok (amelyek tudatosan építenek a kettős identitás megélésére); a digitális és globális kapcsolódás (YouTube-csatornák, közösségi oldalak, online magyar órák, podcastok), valamint a tudatos identitásépítés (sok többedik generációs fiatal felnőttként fedezi fel újra a magyarságát). Kiemelte: ebben a folyamatban kulcsfontosságú a tanárok és önkéntesek szerepe (ők a kultúra „hídjai” a generációk között), valamint a közösségi és egyházi életben való részvétel (a magyar templomok, klubok és cserkészcsapatok jellemzően többgenerációs közösségek), így az átörökítés nemcsak családi folyamat, hanem életút-szintű újrakapcsolódás is.
A magyar diaszpóra-programokkal kapcsolatban elhangzott, hogy azok nemcsak támogatási rendszerek, hanem globális magyar nemzet közösségét építő stratégiai eszközök is, amelyek fő célja, hogy a magyarság – bárhol is él a világon – megőrizze identitását, kapcsolódjon az anyaországhoz, és részt vehessen a magyar nemzet jövőjének alakításában. E programok – a nemzeti összetartozás megerősítése mellett – a magyar identitás, nyelv és kultúra megőrzését, a fiatal generációk bevonását, a diaszpóra-szervezetekkel történő kapcsolattartást és hálózatépítést, a hazaköltözési és az állampolgársági viszony erősítését, valamint Magyarország nemzetközi imázsának erősítését célozzák.
A magyar állampolgársággal kapcsolatban megtudtuk: nincsenek adatok arról, mekkora arányban élnek a lehetőséggel azok, akik őseik révén jogosultak lehetnek az állampolgárság megszerzésére az ún. egyszerűsített eljáráson keresztül, illetve hányan kapnak állampolgárságot a származás alapján. E kutatás azt is hivatott felmérni, hogy a jogosultsággal bírók egy részénél a nyelvtudás igazolása, a felmenői dokumentumok beszerzése és az adminisztratív követelmények okoznak-e nehézséget, ezek gátolják-e az állampolgárság megszerzését.
Dukai Edit, a PTE Földtudományok Doktori Iskolája hallgatójának előadása a magyar felsőoktatási intézményekben alap- és mesterképzésen abszolutóriumot szerzett romániai, szlovákiai, szerbiai és ukrajnai magyar hallgatók életútjáról szólt, „Jöttem, láttam, megszereztem! Menjek vagy maradjak?” címmel.
Mint ismeretes, évről-évre több száz, magyarországi felsőoktatási intézményben diplomát szerzett határon túli fiatal lép ki a munkaerőpiacra. A kutatás célja, hogy felmérje, mit is jelent az anyaországi diploma megszerzése e közegből érkező hallgatók számára. A tanulmány a Diplomás Pályakövető Rendszer (DPR) elemzésével tervezi bemutatni a 2007 és 2017 között Romániából, Szlovákiából, Szerbiából és Ukrajnából származó (a határon túli magyarság közel kétharmada e négy országban él, amelyből két ország EU-tag, kettő pedig nem), a magyarországi felsőoktatási intézmények alap- és/vagy mesterképzési formában abszolutóriumot szerzett magyar ajkú fiatalok diplomaszerzés utáni letelepedési célországait és döntésükre ható tényezőket. Ezek részben szocio-demográfiai háttértényezők (ország, életkor, nem, hasonló végzettségű családtag), részben pedig a képzés alatt formálódó tényezők (családi állapot, képzési terület, képzési tagozat, abszolutórium éve, finanszírozás és szakmai gyakorlat).
Az előadó ismertette, hogy a szülőföldre hazatérés három legerősebb akadálya a nyelvi hátrány, a kapcsolati háló és a magyarországi (EU-s) diploma ereje. Kutatása szerint a Magyarországon maradás vagy a szülőföldre hazatérés közötti döntés egyik legfontosabb tényezője a családalapítás helyszíne. Míg a bölcsész és agrár területeken szerzett magyarországi diploma csökkenti, a természettudományi, orvos- és egészségtudományi képzések diplomái némileg növelik a Magyarországon maradás esélyét; a nem nappali (azaz levelező vagy esti) tagozat jóval, a későbbi (azaz a tervezettnél későbbi) végzés csak kissé csökkenti a maradási valószínűséget. Az önköltséges hallgatók körében enyhén nő a Magyarországon maradás esélye, míg a szakmai gyakorlattal rendelkezők inkább hazatérnek szülőföldjükre (vagy szülőhelyük országába). Összefoglalva: a Magyarországon maradó hallgatók (a vizsgált hallgatók kétharmada) ezirányú döntését erősebben formálják a képzés alatti élmények, mint a háttértényezők.
Dr. Gazsó Dániel, a NKE oktatója, tudományos főmunkatársa és a NPKI diaszpórakutatásért felelős kutatási referensének „Jelenkori magyar emigráció” című előadásának célja a jelenkori magyar társadalmat érintő migrációs folyamatok bemutatása, különös tekintettel az elvándorlást kiváltó tényezőkre. Mint hangsúlyozta, az elvándorlás mutatói szélsőséges értékeket és radikális változásokat jeleztek az elmúlt bő évtizedben. Az előadó ismertette, hogy a „fiatalok exodusának” is nevezett kivándorlási hullám következtében a külföldre költözött magyar állampolgárok száma a nyugat-európai országok tükör-statisztikái szerint a 2010-es évek közepére meghaladta az évi 85 ezer főt, miközben ugyanezen időszakban a hazai statisztika szerint a Magyarországról kivándorló magyar állampolgárok száma évi 20-35 ezer között ingadozott. Az elvándorlás üteme ezt követően mérséklődött, majd a Covid-járvány után ismét fellendült. Tájékoztatása szerint az EGT-országok és Egyesült Királyságban élő magyar állampolgárok száma 2014-ben 89.713 fő, 2023-ban 545.698 fő volt; 2023-ban az öt legnagyobb célországot: Németország (35,5%), Egyesült Királyság (21.6%), Ausztria (18,3%), Svájc (5,1%) és Hollandia (3,8%) jelentette.
Ezzel párhuzamosan egyre több Magyarországon született magyar állampolgár tért vissza (a pandémia alatti értelemszerű stagnálását kivéve, számuk folyamatosan nő, a 2015-ös évi kb. 15 ezer főről a 2024-es évi közel kb. 30 ezer főre nőtt a hazatérők száma), valamint az ingázás is egyre gyakoribb jelenséggé vált (a 2022-es magyarországi népszámlálási adatok szerint 117 ezer fő jelölte meg munkavállalásának helyszínéül külföldet; mely népesség 53%-a Ausztriában, 21%-a Németországban dolgozott). Az egyetemista fiatalok migrációs tervei alapján a néhány hetes vagy hónapos, illetve a néhány évre szóló külföldi munkavállalás 2015 és 2024 között lényegében stagnált, viszont egyre több magyar fiatal tervezi a külföldön élést: míg 2015-ben 37% kívánt élni ezzel a lehetőséggel (53% nem, 10% nem tudja), 2024-ben már 45% (49% nem, 6% nem tudja).
Elhangzott az is, hogy eközben a szomszédos országokban – különösen a Kárpátalján, Erdélyben és Vajdaságban – élő magyar közösségek lélekszámának csökkenésében, és ezzel együtt a szórványosodás és az etnikai térvesztés folyamataiban az elvándorlás vált az elsődleges tényezővé. Végül a migrációs kutatás és az arra épülő politikaalkotás kihívásait összegezve felhívta a figyelmet arra, hogy a diaszpóra létszámát nem tudjuk pontosan meghatározni; az emigrációs, illetve diaszpóralét kérdéskörét tekintve pedig kulcskérdés, hogyan lehet a Magyarországon kívül élő fiatalabb generációkat megszólítani, a közösségi életbe bevonni, illetve az újonnan kivándorlókat hazavándorlásra ösztönözni; a diaszpóraszervezetek hatékonyságát növelni, és milyen stratégiával lehet az ún. „remigrációs” politikát hatékonyabbá tenni.
Antal-Ferencz Ildikó szabadúszó újságíró, „Erdélyi magyarnak lenni Amerikában” című előadásában az általa írt, s a clevelandi Bocskai Rádió kiadásában megjelent öt interjúkötet (Magyarnak lenni Amerikában I–III., Being Hungarian in America I–II.) főbb tapasztalatait és tanulságait foglalta össze. A publikációk több mint 100, az USA közel húsz tagállamában és Kanadában készült mélyinterjút tartalmaznak, amelyekben különböző korú, hivatású, migrációs és földrajzi hátterű magyarok osztják meg élettörténeteiket és diaszpóra közösségi-szervezeti tapasztalataikat. Ezek a beszélgetések bemutatják, hogyan élik meg és adják tovább a mindennapok során a magyar identitást (nyelvet, kultúrát és népi hagyományokat) a családon belül és a magyar hétvégi iskolák, cserkészetek, egyházi közösségek, néptánc-csoportok és civil szervezetek kereteiben. Az előadás az interjúkötetek alapján értékelte az észak-amerikai magyarság kihívásait és identitás-megtartási stratégiáit.
A közel 20%-ban erdélyi származású, döntő többségében első generációs, kisebb részben a rendszerváltás előtti politikai menekült és nagyobb részben a rendszerváltás utáni „gazdasági kivándorló” interjúalanyok, az említett 20%-nál jóval nagyobb hatású önkéntes közösségi vállalásai révén – többek szerint nélkülük sok közössége nem is létezne (például az észak-amerikai magyar református lelkészek döntő többsége erdélyi származású; az interjúkötetek írója és kiadója is erdélyi származásúak) – kirajzolódtak az erdélyi magyar identitás megőrzésének mintázatai is (például az, hogy az erdélyi származásúak keresik egymás társaságát, egy-egy erdélyi származású közösségvezető több erdélyi tagot „bevonz”, ezért helyenként ők „tömbben” élnek, akár a helyi magyar közösségen belül is részben elkülönült csoportot alkotva, például Chicago vagy Detroit nagyvárosaiban vagy épp Wisconsin tagállamban).
A szerző elárulta, hogy eredetileg „csak” az volt a szándéka: megismerni az észak-amerikai diaszpórában élő, a magyarság iránt elkötelezett személyek és közösségek életét, mindennapi örömeit és kihívásait a magyar nyelv, kultúra és hagyományok megélése és továbbadása tekintetében, majd megismertetni mindezt az anyaországi és határon túli magyar olvasókkal. Azonban a visszajelzések alapján sokrétű és intenzív munkájának (amelybe a 100+ mélyinterjún kívül közel 100 más jellegű riport, 50+ könyvbemutató, 10+ diaszpóra-szintű eseményen készült rádióinterjú, és egy PTE DHK online konferencia szervezése is beletartozik) és nagycsaládos tapasztalatainak számos további gyümölcse lett: egymás jobb és mélyebb megismerése, ismeretszerzés más közösségekről, szervezetekről, jógyakorlatokról és különböző ösztöndíjakról; valamint egyre több könyvtári és kutatói megkeresés.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
