Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Miután a interjúköteteimet olvasta, ifj. Dr. Nádas Gyula jelezte nekem: saját élettörténetén keresztül szeretné elmondani, szerinte miért nagyon nehéz magyarnak lenni Amerikában. Mivel már több Nádas családtaggal és felesége, Nádas Tímea féltestvérével, Mózsi Gáborral is készítettem interjút, tudtam, hogy mindkettejük családi története rendhagyó még a diaszpórában is, ezért páros interjút javasoltam, amire végül a Magyar Baráti Közösség (MBK) idei ITT-OTT Találkozóján került sor. Miközben a magyar nyelvvel kapcsolatos egyéni és családi kihívásokról beszéltünk, feltárult egy elveszett Nádas fiú és az apa nélkül maradt Mózsi lány egymásra találásának története.
Feleségem megmentette a magyarságomat – mondtad. Fejtsd ki kérlek!
Gyula: Ehhez vissza kell mennünk az időben egy kicsit, viszont mivel már több interjút is készítettél a Nádasokkal, csak röviden: szüleim Ausztriában születtek, pici korukban kerültek Amerikába, de mivel nemcsak szüleik, hanem ők is meg akarták tartani magyarságukat, ezért gyerekként mi is jártunk hétvégi magyar iskolába és cserkészetre. Négyen vagyunk testvérek: Krisztina, én, Zsolt és Tas. Nem jártunk az MBK ITT-OTT Találkozóira, mert édesapám volt a chicagói cserkészcsapat parancsnoka, és a nyári cserkésztáborok nagyjából ugyanakkor zajlottak, mint az ITT-OTT Találkozók. Emlékszem amikor a Sass, a Megyeri, a Jókai családok néhány nappal a tábor vége előtt leléptek az ITT-OTT-ra… Ha nekem is adódott volna lehetőségem eljutni az ITT-OTT-ra, talán másként alakult volna az életem. A magyar cserkészet volt az a magyar szervezet, amit leginkább támogattunk – mondhatni, számunkra a cserkészet megelőzte a magyarságot is. Emellett a Szent István Magyar Iskolában jártunk, ahogy egyébként Timi is, de az akkoriban nem volt annyira népszerű és egy nagyon kicsi, szűk csoport alkotta – ezért is jött létre 2009-ben a CsíkHágó Magyar Iskola, ahol 2014 óta tanítunk –. A mi időnkben a magyar iskola nem volt hangsúlyos a cserkészet mellett, mint ma.
De hiszen a cserkészet is magyar, a magyarságra nevelés egyik alapköve!
Gyula: Vannak ismerőseim, akik szintén úgy voltak nevelve, hogy a cserkészet az első, és éppen arról szoktunk beszélgetni velük, milyen könnyű elveszíteni a magyarságukat, ha csak a cserkészet révén kapcsolódunk hozzá. Bár az alapszabály akkor is az volt, hogy a cserkészeten magyarul kell beszélni, a szókincsünk nem volt annyira jó. Elmentünk nyári iskolatáborokba is, olyankor fejlődött a nyelvtudásunk és magyarságtudatunk, de akkor is az volt a fő cél, hogy őrsvezetők legyünk. Viszont sokan 14-16 éves kor után kiesnek a cserkészetből, az iskolai sportok, majd az egyetem miatt. Mivel nálunk elsődleges volt a cserkészet, aki onnan kiesett, gyakorlatilag kiesett a magyar közösségből is. Én 18 éves koromban segédtiszt lettem, de 19 éves koromban egyetemre kerültem, és már nem mentem vissza tisztiképzésre, miközben azt mindhárom testvérem elvégezte. Talán ezért lettem „az elveszett Nádas”.
Otthon magyarul beszéltetek?
Gyula: Öt éves koromig csak magyarul beszéltünk, de amikor Krisztina nővérem elment iskolába, úgy emlékszem, egyre többet beszéltünk angolul. Szüleimmel mindig magyarul beszéltünk, de nagyszüleim szókincsével, amivel azok ‘45-ben elhagyták Magyarországot. És ami még fontos: mi nem jártunk Magyarországra. Azt hiszem, másfél éves koromban vittek először, legközelebb pedig 13 éves koromban egy háromhetes fonyódi táborban vettem részt nővéremmel, ahol mi voltunk a tolmácsok, mert a tábor egyik fele csak magyarul, a másik fele csak angolul beszélt, és összesen négyen voltunk, akik mindkét nyelvet beszélték – ez szintén nem erősítette a magyar nyelvtudásomat.
Timi: Gyula tehát nem találta meg azt, amivel magyarságát építhette volna. Nem is magát a magyar nyelvet hiányolta, hanem azt, amit nem kapott meg sem a hétvégi iskolában, sem a cserkészetben. Emlékszem, amikor a magyar iskolában a 14 éves korosztállyal foglalkoztunk, a hallottak és saját élményeik alapján ők azt gondolták: a magyarságismeret egyenlő a magyar népdalokkal és a Botond és Emőke keretmesével, amivel a kiscserkészek tanulják a cserkésztörvényeket. Most néha évente többször is járunk Magyarországra, rendszeresen jövünk az ITT- OTT-ra, a kortárs magyar nyelvet használjuk és találkozunk kortárs magyar művészekkel – ezek a lehetőségek Gyula számára akkoriban nem léteztek. Ezzel egyáltalán nem azt állítjuk, hogy mindaz, amit a hétvégi magyar iskola vagy a cserkészet nyújt(ott), nem elég jó, hanem azt, hogy a magyarság fenntartásához nem feltétlenül elegendő, mert nem feltétlenül érzi a tizenéves gyerek, hogy az annyira vagány lenne, hogy folytatni szeretné később is.
Gyula: Sok esetben a szülők rátolják a gyerekekre a hétvégi magyar iskolát és cserkészetet, ami szintén nem teszi azt vonzóvá számukra, ahogy magát a magyar nyelvet sem. Úgy is mondhatnám: a honvágyat nem indítják be ezzel. Én például 37 éves voltam, amikor harmadszorra eljutottam Magyarországra. Nyilván ennek az is oka, hogy a szüleim nem vittek, nekik az nem volt fontos, talán mert Ausztriában születtek és így nem volt saját személyes kötődésük Magyarországhoz, nem tudom, mindenesetre ezen nem is akartak változtatni. Ezért állítottam: nekik csak és kizárólag a cserkészet jelentette a magyarságot.
A testvéreid hogyan élték ezt meg, illetve utólag mit gondolnak minderről?
Gyula: Nekem úgy tűnt, Krisztina gyakorlatilag „beleugrott” a magyarságba, nem is tudom, miért. A cserkészetben is benne volt, az is nagyon beszippantotta, viszont neki egy kisebb létszámú őrse volt, idősebb lányokkal, akik Magyarországon születtek, ezért, azt hiszem, az lett az elvárása magával szemben, hogy utolérje őket magyar nyelvtudásban, magyarságismeretben is. Viszont amerikai férje nem beszélt magyarul és mivel a haditengerészetnél szolgált, a család nagyon sokat költözött. Úgy láttam, Krisztina mindenhol felkereste a magyar cserkészeket, így neki az nemcsak a magyarságot jelentette, hanem közösséget is. A nyári vezetőképző cserkésztáborokra is mindig eljött. Ezt a gyerekeinek is igyekezett átadni; volt olyan időszak, amikor több órát vezetett, hogy őket hétvégi magyar iskolába vigye.
Zsolt is nagyon sokat cserkészkedett, de ő sem járt Magyarországra egyáltalán. Amerikában találkozott egy KCSP-s hölggyel, aki a tanév lejártával nem tudott visszajönni Amerikába, így végül Zsolt költözött Magyarországra; azóta ott élnek, már három gyermekükkel. Ugyanakkor Zsolt gyakran úgy érzi, sehol sincs otthon: Magyarországon amerikainak tekintik, Amerikában magyarnak.
Tas szintén kicsit más történet. Talán ő vette legkomolyabban a cserkészetet, nagyon követni akarta idősebb bátyjait. A cserkészet volt az egyetlen baráti társasága, ahol az unokatestvéreivel is együtt lehetett. Rendhagyó módon élt, a 16 éves korában befejezte a gimnáziumot. Az egyetem miatt Clevelandba költözött, és ott is alapított családot; ott, ahol a magyarság szintén elsősorban a cserkészet köré összpontosul. Úgy tűnik, neki sincs hiányérzete vagy honvágya, és nem is szeretne most Magyarországra költözni. Számára a magyarság a (clevelandi) cserkészetet és a Regős csoportot jelenti ma is.
Neked viszont mást is jelent a magyarság és honvágyad is van. Mi történt veled, miután kikerültél a cserkészetből és így a helyi magyar közösségből?
Gyula: Befejeztem a doktorátusomat, gyógyszerész lettem, Chicago környékén éltem, de nem volt időm semmi másra, pláné a magyarságra és a cserkészetre. Aztán összeházasodtam egy amerikai hölggyel, akinek volt egy hároméves kislánya egy előző kapcsolatából, és lett három közös fiunk: Xander Gyula most 22 éves, Maddox János 20 éves, és Draven László 18 éves. Eredetileg az anyjuk is támogatta a magyarságot, a gyerekek beszéltek is egy kicsit magyarul, mert én úgy beszéltem velük – mivel Krisztina gyerekei is beszéltek magyarul, azt akartam, hogy az enyémek is tudjanak –, de tény: a magyar nyelv már akkoriban sem játszott főszerepet az életemben, így a gyerekeimében sem. Amikor pedig kiderült, hogy az egyik fiamnak beszédhibája volt, és az amerikai logopédus azt javasolta, csak egy nyelven beszéljünk vele, a volt feleségem belekapaszkodott ebbe, én pedig nem ellenkeztem. Vicces módon a három fiú közül ma ő beszél legjobban magyarul, szókincsben és akcentus tekintetében is, emellett tud spanyolul és ismeri a jelbeszédet is. Ő a három fiú közül az, aki legjobban érdeklődik a nyelvek és a magyarság iránt is, és már többször járt Magyarországon, nélkülünk is. A fiúk csak akkor kezdték el a hétvégi magyar iskolát, miután 2014-ben elváltunk, tehát 7, 9 és 11 évesen. A cserkészetet ilyen idősen már nem is lehetett elkezdeni, így az sajnos kimaradt az életükből.
Timi: Gyula a harmadik Nádas Gyula a családban, és Xander, mivel kicsit úgy érezte, hogy ezt a nevet elvették tőle, a magyar útlevelében – mindannyian kettős állampolgárok – megváltoztatta keresztnevének sorrendjét, hogy Gyula legyen az első, mert ő is szeretné ezt a családi hagyományt továbbvinni. Minden nehezítő körülmény ellenére azért bennük van a magyarság csírája…
Gyula: A válás után nem tudtam még, mit kezdjek az életemmel, de azt éreztem, hogy a magyarság nagyon hiányzik nekem – miközben alig beszéltem magyarul, hiszen akkor már 13 éve nem beszéltem magyarul. Tudtam, hogy teljesen újra kell építenem kapcsolatomat a magyar közösséggel. Timi azt mondta, mindig volt egy elveszett Nádas… Ha nem váltam volna el, akkor talán az is maradtam volna. Ezt látom mások életében is: ha több mint 10 évig van kialakul egy hiány az agyukban és a lelkükben, azon utólag nagyon nehéz változtatni. Rengeteg emberrel beszélek a Gála Bálokon, a Gulyásfesztiválokon és a Magyar Klub Piknikein, akik azt állítják: egyszer ők is beszéltek magyarul, de elköltöztek vagy amerikai házastársuk lett, ezért abbahagyták a magyar nyelv használatát, lassan mindent elfelejtettek, és most már csak a magyar ízek és (nép)dalok maradtak a számukra. Én is ettől tartottam egész életemben…
…és ettől mentett meg a második feleséged. Hogyan találkoztatok Timivel?
Gyula: Timi az én gyerekkori barátomnak és cserkésztársamnak, Zalai Petinek a húga. A válás után Petiék meghívtak bennünket is egy kerti bulira, ahova magammal vittem a fiaimat is, azzal a szándékkal, hogy viszontláthassak olyan magyar embereket, akikkel már rég nem volt alkalmam találkozni. Ott volt Timi is, ott találkoztunk először. Legalábbis, azt gondoltam, mert nem jöttem rá, hogy korábban rövid ideig együtt cserkészkedtünk.
Timi: Gyula nem tudott rólam, azt gondolta, Petinek csak egy húga van, Anikó. Én viszont tudtam, hogy ő kicsoda: az elveszett Nádas fiú…
Kérlek, mondd el nekünk is, ki vagy. Azt már tudom, hogy Mózsi Feri költő lánya és Mózsi Gábor, a Magyar Klub elnökének féltestvére vagy, de a családi helyzeted még ennél is bonyolultabb…
Timi: Hol is kezdjem? Azt szoktuk mondani, nekünk nem családfánk van, hanem bokrunk, mégpedig futóbokor… 1991-ben születtem Chicagóban, Mózsi Ági és Mózsi Feri második lányaként, a ‘82-ben született Anikó húgaként. Anyunak egy korábbi házasságából ‘71-ben született az említett Peti nevű fia. 1993-ben apámnak fia született Magyarországon, egy szerelmi kapcsolatból, Gábor. Szüleim 23 év házasság után elváltak, utána édesapámnak volt még egy házassága, amelyből 2003-ban született az utolsó gyermeke, Panni.
18. születésnapomon azzal az elhatározással szálltam repülőgépre Chicagóban, hogy Magyarországon fogok letelepedni. Óriási szerencsém volt, hogy addig minden évben Magyarországra járhattam, főképp nagymamámmal és édesanyámmal, aki apuval együtt vezette a Sebők utazási irodát 23 éven át, így elég sokat tudtunk utazni. 18 éves koromig egy kivétellel minden nyaramat Magyarországon, a Szentendréhez közeli Csobánkán, a Pilis tetején egy kis nyaralóban töltöttem. Már 15 éves koromban eldöntöttem, hogy Magyarországra költözöm, és nemcsak azért, mert a nyarak miatt nagyon erősen kötődtem oda, hanem azért is, mert a rákos beteggé vált édesapám 2005-ben Magyarországra költözött és az orvosi kezelések miatt alig tudtunk időt tölteni együtt. Úgy terveztem, hogy a gimnázium befejezése után indulok, nem gondolva arra, hogy kifuthatok az időből… Apu meghalt 16 éves koromban, de a hazaköltözés terve megmaradt, és végül így is történt.
Előtte, édesapád temetésén, ahova egyedül utaztál, találkoztál a 13 éves féltestvéreddel először… Hogyan lehet mindezt tinédzserként feldolgozni?
Timi: Nehezen. Még egy válást is nehéz egy tinédzsernek feldolgozni, nem hogy még egy ilyen komplex esetet. Nekem több okból nehéz volt feldolgozni a válást. Egyrészt, mert nagyon sok magyar közösségbe tartoztam, sokan ismertek. Másrészt, Mózsi Feri lányaként szintén sokan figyeltek és alkottak véleményt rólam. Az apám halála után is szintén mindenkinek megvolt a véleménye édesapám életéről. Kiderült, hogy Apunak több szerelmi kapcsolata volt, Magyarországon is. Gáborról talán pár héttel a temetés előtt hallottunk először. Máig nehezen tudom megbocsátani édesapámnak, hogy Gábort eredetileg még akkor is letagadta előttünk, amikor konkrétan rákérdeztünk. Egyébként az idei ITT-OTT Találkozó piknikje után, ahol Gábor felolvasta Apu és saját gyermekkori verseit, sokat beszélgettünk arról, hogyan lehet feldolgozni mindazt, ami velünk történt. Szerintem ezt mindketten a mai napig próbáljuk feldolgozni. Én néha haragszom Apura, néha szégyellem amit tett, főleg a gyermekeivel, és közben szeretem és tisztelem mindazt, amit az amerikai magyarságért tett. Csodálatosan összekötötte Chicagót és Budapestet, az amerikai életet és a magyarságot, a helyi és az anyaországi szervezeteket és művészeket, vagyis gyönyörűen megvalósította azt, amit például Gyula hiányként élt meg az ő családjában, de miközben ezt tette, sajnos nem vette észre, hogy éppen a saját családjára nem figyelt eléggé oda.
Azt mondják a szakemberek, hogy sok esetben, amikor egy személyt trauma éri, bizonyos szempontból megakad, abban a korban marad fejlődésileg érzelmi téren. Mivel serdülő koromban traumaként éltem meg apám elvesztését, a vissza-visszatérő dühöm is olyan néha, mint egy serdülőkorúé. Holott tudom, főleg 34 éves, öt gyermekes szülőként és pszichológusként, hogy általában minden szülő a legjobbat akarja a gyermekének és annyit tesz bele a nevelésbe, amennyire képes. Talán édesapám is annyit adott mindannyiunk számára, amennyit tudott, s hogy az számunkra nem volt elegendő, azt már talán az ő neveltetése vagy traumái okozták.
Amikor apud 2005-ben hazaköltözött, itthagyott mindenkit, de Gáborral együtt tudott lenni egy kicsit. Te akkor haragudtál rá jobban vagy most?
Timi: Örülök hogy Apu és Gábor végre tudott több időtt együtt tölteni. Sajnálom, hogy addigra Apu már nagyon beteg volt. A harag az inkább a helyzetre összpontosul, és arra, hogy mennyi fájdalom és szenvedés alakult ki a helyzet kapcsán. Miközben nagyra értékelem a magyarságért végzett munkáját és művészetét, elgondolkodtatónak tartom, hogy amire már nem maradt elég energiája, az éppen a családja volt. Hozzá kell tenni, hogy a „korszellem,” illetve a kultúra is fontos ebből a szempontból. Régebben talán kevésbé volt elvárt, hogy az apák aktívan neveljék a gyermeküket. Ráadásul gyakran „elfogadott” volt az is, hogy egy művészlélek olyan bohém életet éljen, amibe belefért az is, hogy több szerelmi kapcsolata, és abból több gyermeke legyen.
Amikor azt mondom, haragszom Mózsi Ferire, akkor nem a nagy művészre vagy a közösségi emberre haragszom, hanem az apámra, mert azt a szerepet nem töltötte be eléggé. Alkotott, mindenhol jelen volt, hozta-vitte a magyar könyveket, CD-ket és sok más egyebet a két ország között. Nagyon tudom becsülni mindazt, amit az amerikai magyarságért tett, emberileg és művészileg egyaránt, de apaként sajnos nem töltötte be a szerepét. Nem elsősorban magam miatt haragszom rá annyira, hanem a többi gyermeke miatt is: nekik sem tudott az apjuk lenni, mert neki Mózsi Ferinek kellett lennie, aki költ, ír, szaval, előad, műsort szervez, repked ide-oda, és közben az apaszerepre már nem marad ideje, a szívében helye. Egy gyerek ezt így éli meg: rá nem maradt hely apa szívében.
Ami pedig édesanyámat illeti, ahogy a Kiss Eszter színművésznő által tegnap előadott Márai-előadáson láttuk – amit azért imádtam, mert különböző perspektívából közelíti meg ugyanazt a történetet –, nem egy igazság van, hanem mindenki szemszögéből teljesen más ugyanaz a sztori. Érdekes lenne egyszer megtudni, ki hogyan élte meg kapcsolatát Mózsi Ferivel…
Visszatérve rám, amikor Gyula egyik új célja lett a magyarság megmentése, örültem neki, de úgy éreztem, ennél fontosabb megtalálni az egyensúlyt a család és a magyarság között. Gyula rengeteg mindent vállal, számtalan szervezetnek tagja, nemcsak magyaroknak, de például egy végbélrák ellen küzdő szervezetnél is vezetőségi tag és az egyetemen is több feladatot vállal, mégis azt látom, értékrendszerének sorrendje egyértelmű, és aszerint is él: a család és az egészség az első, beleértve a család egészségét, és minden más, a magyarság is, csak közvetlenül utána következik. Szerintem ez létfontosságú és én nagyon értékelem benne azt, hogy mennyit tesz azért, hogy megtartsa ezt a sorrendet. Nehéz megfontoltan, mértékkel vállalni feladatokat és nem átesni a ló túloldalára.
Gyula: Amikor belevetettem magam a magyar közösségi életbe és mindenre igent mondtam, Timi figyelmeztetett, hogy jobban el kellene gondolkodnom, mire mondok igent, mert azzal sok másra, például a családra is nemet mondok.
Tehát, miközben Timi a te magyarsághiányodon segített, te őt támogattad fájdalmas múltjának feldolgozásában…
Gyula: Igen, azt hiszem, egymás megmentői vagyunk…
Ez egy gyönyörű zárszó is lehetne, de még ne fejezzük be, inkább menjünk vissza oda: Timi 18 évesen Magyarországra került. Hogy telt ott neked?
Timi: Mint említettem, gyerekkoromban – ahogy egyébként most is – nagyon sok magyar közösségbe tartoztam: cserkészet, magyar iskola, Szent István templom, norridge-i református templom, MBK. Rengeteg helyen jelen voltunk, főleg apuval. Miután meghalt, nagyon nehéz volt ezekben a közösségekben megjelennem. Biztos vagyok benne, hogy többen mondták már neked, illetve te magad is megélted: a magyarság itt Amerikában sokszor olyan, mint egy kis falu. Ez a kis falu pedig ismerte családom legfájdalmasabb dolgait; emiatt nagyon nehéz volt itt lennem. Nemcsak azért költöztem Magyarországra tehát, hogy a gyökereimet keressem, hanem azért is, mert akkor nem tudtam ebben a közegben itt maradni. Először a Balassi Intézetbe kerültem ösztöndíjjal, ahol záródolgozatot próbáltam írni Mózsi Feriről, de olyan mély depresszióba zuhantam, hogy képtemel voltam rá. Szakemberként is állítom: a mi családtörténetünk annyira komplex, hogy talán életünk végéig tartó folyamat annak feldolgozása. És persze óriási mértékben befolyásolta azt is, hogy épp e szakmát választottam. Viszont azért is költöztem haza, mert ez volt a tervem. Imádtam otthon lenni Magyarországon, úgy nőttem fel, hogy az az otthonom.
Hogyan lett a Gyulával való találkozásból szerelem és házasság?
Timi: Öt évig Magyarországon éltem, és csak egy hosszú látogatásra jöttem vissza, mert nagypapám, Szilágyi Béla, anyu fogadott apja beteg lett és anyu kérte, maradjak hosszabban. Peti féltestvéremnek akkor született kisbabája, amiatt is maradtam. Én 23 voltam, Gyula 38, és amikor megkérdeztem, mi lesz ebből – mert nem volt egyértelmű, hogy nőként is érdeklem, vagy csak újabb magyar barátot akar szerezni –, azt válaszolta: „Nem tudom. Nagyon érdekesnek talállak, de van három gyermekem, sőt, a nevelt lányommal együtt négy, és ők a fő prioritásaim”. Azt válaszoltam neki: „Ha bármi más választ adtál volna, nem érdekelnél annyira”. Úgy tűnik, apám nehéz öröksége és a vele kapcsolatos érzéseim pozitívan is képesek voltak befolyásolni az életemet… Magyarország helyett végül Gyulát választottam.
Jó érzés volt neked visszatérni Chicagóba annyi év után?
Timi: Nem, nagyon nem akartam visszaköltözni. Anyuval együtt sírtunk, amikor jöttünk vissza, mert mindketten nagyon mélyen kötődtünk Magyaroszághoz. Mindig úgy beszéltünk róla, hogy oda hazamegyünk. Ezt sokan furcsálták ott is, de én abban a tudatban nőttem fel, hogy innen származunk, és a gyökereinket érezni lehet… Amikor a Szent István Bazilika mellett dolgoztam, öröm volt a 4-es vagy 6-os villamossal átmenni a Margit-hídon, látni az Országházat, majd odasétálni a munkahelyemre. Olyan lelki szálakat pengetett meg bennem, mint a csobánkai pilisi dombok. Abban a környezetben csak boldog pillanatokat éltem meg, ellentétben az amerikaival, ahonnan elmenekültem, és ahova visszatérve iszonyatos honvágyat éreztem Magyarország felé. Ugyanakkor közben megismertem ezt a fantasztikus embert. Bár környezeti és lelki egészség szempontjából Magyarországon éreztem magam otthon, mégis Gyula mellett és benne találtam meg igazi otthonomat.
Mit szólt ehhez anyud? A lánya elment Chicagóból, majd visszajött látogatóba, és találkozott egy férfival, aki 15 évvel idősebb, és ott tudná tartani, de bonyolult eset, amihez talán szokva vagytok, de azért mégis…
Timi: Szerintem az elején az is segített neki, hogy a családjaink ismerték egymást. Gyula gyerekkorában gyakran járt nagymamám cukrászdájába.
Gyula: Egyik legjobb gyerekkori emlékem, amikor keddenként könyvtárba jártunk anyukámmal, amíg a nővérem iskolában volt, kivettünk 2-3 könyvet, és aztán átsétáltunk a cukrászdába, ahol Timi nagymamája, Szilágyi Klári néni mindig adott nekem habcsókot, a kedvencemet. Emellett anyósoméknál volt egy családi bölcsőde, ahova Zsolt öcsém és Timi nővére, Anikó együtt jártak.
Timi: Mindemellett anyu tipikusan reagált: „Na de kislányom, mibe csöppentél, nem elég neked a saját családod bonyolultsága?”. Az elején aggódott egy kicsit, de aztán egyre jobban megismerte Gyulát. Emlékszem, mikor egyszer így szólt: „Én talán igazából sosem szerettem a férfiakat, de ezt a Gyulát, őt szeretem”.
Te még hamarabb megszeretted. Gyorsan megszületett bennetek a döntés?
Timi: Igen. Nagyon megszerettük egymást, de azért óvatosnak kellett lennünk, több okból is, ezért a gyerekeket nem vontuk be mindaddig, amíg biztosak nem lettünk abban, hogy együtt szeretnénk maradni. Találkoztunk, hiszen Gyula meg Peti jóban voltak, a gyerekek tudtak rólam, de nem úgy, mint apjuk új párjáról.
Gyula: Ez végül addig tartott, amíg egyszer az egyik gyerek megkérdezte: „Apa, nem szeretnél megismerkedni vagy randizni valakivel?”. Visszakérdeztem, esetleg ismer-e valakit, aki jó párom lehetne. Először egy másik elvált nőt említett, akit egyáltalán nem tudtam elképzelni magam mellé, ezért újra megkérdeztem, mire így szólt: „Mit szólsz Timihez?”. Akkor mi már együtt voltunk, de hagytuk, hogy ők tervezzék az első hivatalos randit nekünk.
Ez 2015-ben történt, és mi abban az évben már együtt jöttünk ketten az ITT-OTT Találkozóra, ami számomra az első alkalmat jelentette.
Timi: 2018-ban házasodtunk össze Balatonföldváron. Gyönyörű ott a fasor, és nagyon szerettem volna anyukámat boldoggá tenni azzal, hogy a Balaton mellett házasodunk össze, és ezt sikerült megbeszélni Gyulával is. Amikor elvittem a Balatonra, ő is beleszeretett. 2020-ban született a két ikerlányunk, Léna és Lilla.
Milyen volt számotokra az első közös ITT-OTT Találkozó?
Gyula: Éveken át azt hallottam a szüleimtől, hogy mi nem megyünk oda, mert mi cserkészek vagyunk. Emiatt eleinte furcsán éreztem meg, de közben nagyon jól is, mert olyan érzésem volt, mintha egy nagy családi kör lett volna. Örültem, hogy végre másról is volt szó, nemcsak cserkészetről vagy magyar iskoláról. Az sem zavart, hogy a nyelv nehezen ment, mert voltak más fiatalok is hasonló helyzetben, például vegyes házasságokból, akik ugyanúgy küszködtek, mint én. Emellett sokan voltak, akiket korábban még nem ismertem személyesen, de voltak közös ismerőseink. A zene is nagyon tetszett, Török Ádám fuvolázott egy citerással; azóta is tartjuk a Török testvérekkel a kapcsolatot.
Timi: Gyula nővérének az egyik fia, a most 22 éves Józsi például minden évben eljön legalább egy napra, mert annyira szeret itt lenni. Amikor megkérdeztem, miért, azt válaszolta: elsősorban azért, mert gyönyörű ez a hely, másodsorban pedig azért, mert a Nádas cserkészcsalád tagjaként neki is minden perce be van osztva egy cserkésztáborban, itt viszont sokkal lazább a program, bőven jut idő pihenésre, ismerkedésre. Délelőtt vannak előadások, este fellépések, de délután és késő este szabadon alakulhatnak a kapcsolatok és a barátságok, nem véletlenül Magyar Baráti Közösség a nevünk.
Gyula: A cserkészetben is nagyon sok barátság van, de valahogy másfajta; ott általában az őrsöd a kemény baráti köröd, azon kívül nem nagyon van időd ismerkedni. Miközben itt mindig meg lehet mélyebben is ismerkedni valakivel.
Timi: Nekem nagyon nem volt könnyű az az ITT-OTT, ami apu halála után számomra is az első volt. Korábban minden magyar esemény, főképp ez az egyhetes találkozó, apukámmal és más művészekkel közös programot jelentett, ezért amikor visszatértem ide, nagyon összekavarodott bennem az óriási szeretet és boldogság a magyarságommal, az apámmal és az ITT-OTT-al kapcsolatban, de közben előjött az óriási trauma és fájdalom is. És ez valamelyest ma is így van. Tehát egyrészt rettentő nehéz, másrészt viszont gyönyörűszép és fontos; azt hiszem, mondhatom azt, hogy katartikus élmény volt, amiben eleinte több volt a fájdalom, mint az öröm, de ez idővel lassan megváltozott. Én korábban nagyon szerettem itt lenni, nagyon jó emlékeim voltak, és nemcsak apukám miatt, hanem a gyerekkori barátok miatt, mint például Aranyos Emese, aki már lassan 20 éve Pécsre költözött, de hetente beszélünk és minden évben találkozunk. Vannak itt olyan fotók, ahol 3-4 évesen a mostani gondnok lányával, Megyeri Csillával lubickolunk a Reménység tavában. Nosztalgikus élmény ezeket a képeket visszanézni, és én azt akartam, hogy az emlékeknek ez az örömteli része virágozzon a lelkemben, ne a fájdalom. Mindenesetre eleinte óriási érzelmeket váltott ki belőlem, szegény Gyula csak nézte, ahogy újra és újra elérzékenyülök. Nagyon támogatott engem ebben a hullámzó lelki folyamatban, ahogy azóta is mindig. Ami még emlékezetes volt az első ITT-OTT-ban: Panni néni (Ludányi, született Nádas), aki akkor, és később is sokat segített abban, hogy jól érezzük magunkat. És persze nagyon jó érzés volt látni, hogy Gyula mennyire szeret itt lenni, és hogy ezáltal új lángot kapott a magyarsága.
Akkor nem volt kérdés, hogy jöttök újra?
Timi: Nekem nem, és reméltem, hogy Gyulát is meggyőzöm erről. Amikor megkérdeztem, akar-e jönni újra, azt válaszolta: meglátjuk, mit hoz a jövő. 2017-ben már hoztuk a három fiút és a Krisztina fiát, Józsit.
Gyula: Abban az évben elvállaltuk a gyerekprogramot is, amit a fiúk imádtak. Szabadtéri foglalkozásokat tartottunk, mert a csapatnak több mint a fele nem beszélt magyarul. A zenei programokra eljöttek ők is, de az előadásokon nem nagyon tudtak részt venni.
Timi, a nagyon fájdalmas első alkalom után könnyebb visszatérned ide? Vagy ilyenkor újra meg újra felszakadnak a sebeid?
Timi: Az ittlét talán már nem annyira nehéz, mint először, de ma sem könnyű, hiszen mindenütt jelen van édesapám emléke. Szerintem ez egy hosszú gyógyulási folyamat, ami teljesen össze van fonódva az édesapámmal, a családdal meg a magyarsággal. Mivel gyermekkoromban rengeteget néztem, ahogy előad, ezért a magyar nyelven folyó előadások, főleg az ITT-OTT-on, még mindig őt juttatják eszembe. Éppen ezért például az első évben alig jöttem be az előadásokra, és most sem tudok mindent végigülni. Idővel picit könnyebb lett, de még mindig azt érzem, hogy vannak bennem blokkok. Ahogy erről most beszélünk, megint elérzékenyülök, ahogy tegnap is, amikor Gábor felolvasta apánk versét, amit nem is tudom, mikor hallottam utoljára. 2008-ban Somogyi Balázs azt kérte, olvassam fel egy versemet – merthogy én is sok verset írtam –, de nem tudtam megtenni. Még azt is javasolták, hogy előtte igyak meg egy Unikumot, megtettem, de az sem segített, így végül Balázs olvasta fel…
Gyula, jól gondolom, hogy te akkor, az első ITT-OTT-odon kaptál egy erős magyar impulzust? Utána lettél például tanár a magyar iskolában?
Gyula: Nem, az már előbb megtörtént. A válás után az volt az egyik döntésem, hogy újra be kell indítanom a magyarságomat, és a fiúknak is keményen pótolni kell. Mire Timivel találkoztunk, már beírattam a fiúkat, és tanársegéd lettem a legkisebb fiam osztályában, miközben Timi egy másik osztályban segített.
Timi: Gyula ezt azóta is nagyon komolyan veszi. A magyar iskolában azóta is segítünk, Gyula a cserkészszülői fenntartó testületnek is tagja, miközben egyik gyereke sem tagja a cserkészetnek – a lányok is csak most fogják kezdeni –, a Magyar Klubban évek óta vezetőségi tagok vagyunk, sőt, Gyula harmadik éve alelnök, és sok éve ő a bemondó a Gulyásfesztiválon is. Tavaly a néptáncot is elkezdtük, fel is léptünk a Borozda néptánccsoporttal. Az MBK vezetőségében még nem tart velem, bár segít az ITT-OTT-on is. Szeretünk együtt lenni, és én fontosnak tartom ezt a közösségi munkát, nekem is nagyon jó élményeket nyújtott az életem során, viszont Gyula azért is vállal el ennyi mindent, mert sokkal több a munka, mint az ember, és az újak elég nehezen kapcsolódnak be. Emellett évente egyszer-kétszer megyünk Magyarországra is, mert azt is fontosnak tartjuk. Ahogy már beszéltünk róla, az amerikai magyarság sokszor eléggé távol van Magyarországtól, ahogy például Gyula családja is: az amerikai magyarságot nagyon támogatják, a másik felét viszont sokkal kevésbé, mi pedig próbáljuk mindkettőt megélni és egymással összekötni.
Ahogy édesapád mindig is tette, és ahogy Gyulának mindig is hiányzott…
Közösségi feladatokat találni nem nehéz, de mi van a magyar nyelvvel?
Gyula: Az én szókincsem eleinte borzasztóan szegényes volt. De sokat beszéltünk magyarul, sokat olvastam, magyar filmeket néztük és rendszeresen járunk Magyarországra.
Timi: Gyula nem feltétlenül vált vissza angolra azért, mert könnyebb lenne úgy kifejeznie magát, ahogy sokan mások teszik. Most is magyarul beszélgetünk…
Gyula: Nekem nagyon szomorú látni, milyen sokan vannak olyanok, akik nem beszélnek magyarul, és ezért nem tudnak bekapcsolódni a magyar közösségi életbe. A legtöbb történet úgy végződik: elkezdte tanulni a nyelvet, aztán abbahagyta, és maradt a lángos, a palacsinta meg az „Az a szép…”. A Balassi Bálint Program, a Rákóczi-tábor és más ösztöndíjprogramok segítenek ebben, de mégis az történik Chicagóban is, hogy rengeteg 15-20 éves fiatal vész el a magyarság számára, és csak egy-kettő tér idővel vissza. Ezek általában a család vagy a barátok miatt jönnek vissza a közösségbe, de sajnos nagyon kevesen.
Timi: A nyelvi hiányosságok mellett ott vannak még a traumák és törések is, amelyek erősen közrejátszanak abban, hogy valaki nem akar vagy tud visszatérni. Ha valaki sokáig nem járt a közösségbe, visszatérésekor azt szokták kérdezni: „Hol voltál eddig, s miért nem beszélnek a gyerekek vagy az amerikai házastársad magyarul?”, ahelyett, hogy azt mondanák: „De jó, hogy itt vagy, milyen jó újból köztünk látni!” Akik ilyeneket mondanak, nem gondolnak arra, hogy ezekkel végleg elriasztják az esetleges érdeklődőket. Többen mondták, hogy az ilyen kellemetlen hozzászólások miatt nem akarnak visszatérni.
Mit tudtok ezügyben tenni?
Timi: Próbálkozunk. Nem tudjuk a választ, de legalább látjuk a problémát.
A Borozda néptánccsoport 15 éve működik, és mi évek óta kérjük, hogy legyen egy fiatalokból álló tinédzser csoport is, akik nem feltétlenül tudnak jól magyarul. Most végre a KCSP-s táncosok, Németh Viki és Deák Bálint elkezdték; a toborzásban mi is sokat segítettünk. Jöhet bárki, aki meg akarja élni a magyarságát, függetlenül attól, hogy mennyire beszéli a nyelvet.
Gyula: Ezzel más szervezetekben is próbálkozunk. Sokakban megfogalmazódik a kérdés: miért is vegyenek részt egy magyar eseményen vagy egy magyar szervezet életében, ha őket nem annyira érdekli például a magyar népzene vagy a gulyás. Régebben azzal is lehetett „embert fogni” a közösség számára, hogy együtt töltünk valamennyi időt, de ma már nem feltétlenül fogja meg őket a közös bulizás. Viszont sok mindenki tud segíteni olyasmiben, amihez nem kell a magyar nyelv, például a hangtechnikába, mint a mi fiunknál. Igyekszünk több ilyen lehetőséget adni a fiataloknak. Sokan megkérdőjelezik, sőt megsértődnek azon, miért kell például ösztöndíjat adni az önkénteskedés ösztönzésére, miért nem vállal mindenki anyagi ösztönző nélkül önkéntes munkát. Azért nem, mert sokan vannak, akik még nem találták meg, hogy számukra miért fontos a magyarságuk. És ha őket is el akarjuk érni, ha őket is be akarjuk vonni, és aztán megtartani, s így beléjük csepegtetni valamennyi magyarságot, akkor bizony kellenek az ösztönzők. A fiatalokra nagy szükség van, mert rengeteg a munka, és ha jövőt akarunk építeni a magyarság számára, nélkülük nem lehet. Amikor az interjúköteted olvastam, megfogalmazódott bennem, milyen nehéz magyarnak lenni Amerikában. Azért is, amiket az előbb említettem, és mert a nyelvet nemcsak egyszer kell megtanulni, hanem folyamatosan fejleszteni és használni kell. Nálunk a három fiú nem nagyon beszél magyarul, a lányok meg alig beszélnek angolul, tehát mi tényleg nagyon vegyes mozaikcsalád vagyunk.
Mi a személyes célotok szülőként a magyarságot, magyar nyelvet illetően?
Gyula: A fiúk most már 18-20 és 22 évesek, így ez már az ő döntésük, mi odaadtuk nekik az eszközöket. Amit tudtam, megtettem, de látom rajtuk, hogy számukra a magyarság már nem lesz annyira fontos, mint nekünk. Az ikreknek viszont szerintem igen.
Timi: Rágyúrhattunk volna talán jobban is a fiúkkal, de nagyon nehéz volt a válás. Nevelőanyaként mondtam volna nekik azt, hogy nem lehet többé angolul beszélni otthon? Nem tehettem, a kapcsolatunk sokkal fontosabb volt. Értékrendem szerint a család és a kapcsolat fontosabb, mint az, hogy rátaláljanak a magyarságukra, ezért nem erőltettük velük a magyar nyelvet. De amellett, hogy hétvégi magyar iskolába jártak, igyekeztünk őket bevonni az önkéntes munkába, részt vesznek és segítenek a bálokon, gulyásfesztiválokon, piknikeken. És ahogy már említettük, hárman háromféleképpen állnak a magyarságukhoz, tehát ez nemcsak nevelés kérdése.
Gyula: Tegnap este például volt egy buli nálunk, és a srácok magyar fiatalokat is áthívtak, nemcsak amerikai barátokat. Ez is bizonyítja: ha önkénteskednek, akkor a nyelv nélkül is tudnak kapcsolatokat teremteni és tartani olyanokkal, akik náluk aktívabbak a magyar eseményeken és szervezetekben.
Timi: Tehát nem igaz, hogy nincs közük a magyarsághoz, hanem kicsit másként van, és nekik több szempontból jobban meg is kell dolgozniuk érte. Ezért is fontos mindenféle eszközökkel bevonzani és bent tartani őket a közösségben, ahogy Gyula már említette más fiatalokkal kapcsolatban.
A lányok pedig még csak öt évesek, most lesznek cserkészek, és izgatottan várják. Nagyon szeretnek Magyarországon lenni, és imádnak az ITT-OTT-ra is eljönni. Még nem járnak iskolába, otthon tanítom őket, az életük javarészt magyarul zajlik, viszont a féltestvéreikkel igyekszenek angolul beszélni, és heti több alkalommal angol nyelvű programra viszem őket. Mielőtt megszülettek, anyukám hozzánk költözött, mert a nemzedékek közötti kapcsolatok nagyon fontosak számomra, és azért is, hogy ne csak tőlem halljanak magyarul. Én is a nagymamámtól tanultam meg, aki nem beszélt angolul, így rákényszerültem a magyar nyelvre, ahogy később a lányaim is, tehát ők eléggé hasonlóképpen vannak nevelve, mint én voltam. Nem szeretném mindig otthon tartani őket, de szerettem volna, hogy a magyar nyelv minél tovább a legerősebb nyelvi környezetük legyen. Édesanyám sajnos már két éve elhunyt, ezért most egy gyermekvigyázót hívtunk hozzánk Magyarországról, hogy többet tudjak dolgozni, és hogy megint legyen velük valaki, aki csak magyarul beszél velük. Fontos a szókincs bővítése, hogy egy nagyon erős magyar nyelvi alapjuk legyen, amit nemcsak tőlem, hanem mástól is halljanak. Egyelőre ez a terv a következő évre, utána valószínűleg majd iskolába járnak. Azt még nem tudjuk, hogy Magyarországon vagy Amerikában, mert még az is benne van a pakliban, hogy Magyarországra költözünk, legalábbis egy időre.
És veletek mi a helyzet, mi a ti saját célotok a magyarságot illetően?
Timi: Amikor édesanyám váratlanul meghalt, majdnem lemondtam mindenről. Azt éreztem és azt mondtam Gyulának és Gábornak is, hogy ezt így nem fogjuk tudni továbbvinni. Nagyon nehéz lett, nemcsak lelkileg, hanem logisztikailag is, hiszen mindenhova magammal kellett hurcolnom a két pici lányt, de szerencsére rájöttem: ha nem is tudjuk tökéletesen végezni mindazt, amit szeretnénk, attól még tenni tudunk valamit, és az már több, mint a semmi. Akkor egyszerűen túl soknak tűnt, néha most is az, de most már jobbak vagyunk a nemet mondásban, egyénileg is és együtt is; és nyilván azért is könnyebb, hogy közben nagyobbak lettek a lányok. De azért folyamatosan beszélünk arról, mi az, ami a család rovására megy, mert már előfordult, hogy a lányaink megkérdezték: „Miért mindig nekünk kell segíteni?”… Miközben most is igyekszünk minél több helyen ott lenni, azon is dolgozunk, hogy előbb-utóbb ne kelljen jelen lennünk mindenhol és minél inkább vonjunk be másokat, tágítsuk a magyar közösség körét, és ebben a nyelv ne legyen visszatartó akadály.
Gyula: Számomra egyszerű: a család és az egészség az első. A magyar identitás és a közösség ezután következik – de épp ettől a sorrendtől lesznek erősebbek.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek ifj. Dr. Nádas Gyula és Tímea archívumából származnak.
