A közösségépítés komoly, fontos és kifizetődő közösségi munka, ami hivatástudatot, ihletet és ösztönzést ad a mindennapokban

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Kalandos, sőt akár tragikusnak is mondható gyermekkor után vezetett a Budapesten született és felnőtt Mózsi Gábor élete Amerikába. 21 éves kora óta él itt tartósan, a chicagói magyar közösségbe fényképészként került be. Egy jelentős vezetőségcsere során két évvel ezelőtt a helyi Magyar Klub elnökének választották. Tavaly tagja lett az ITT-OTT Találkozókat szervező Magyar Baráti Közösség (MBK) vezetőségének, és egy új vezetőképző projekt létrehozásában is segédkezett az Amerikai Magyar Koalícióban (HAC). A Magyar Klub legfontosabb eseménye, az évente megrendezett bál előtt és után beszélgettünk. 

Rendhagyó családi történetnek köszönheted ittlétedet…

Valóban. Úgy kapcsolódom Chicagóhoz, hogy édesapám, Mózsi Ferenc költő a ‘80-as évektől több évtizeden át a chicagói magyar közösség aktív tagja volt. Édesapám élete annyira egyedi, hogy talán egyszer filmet is lehetne forgatni róla… 1967-ben Budapesten érettségizett. Három évig fizikai munkásként élt, majd 1970 nyarán Nyugatra disszidált. Világot akart látni, de útlevelet csak Jugoszláviába kapott, így végül azon keresztül került ki Nyugatra. Meneküléstörténetéről sok legenda született már, de a lényeg az, hogy többször ment az akkori Jugoszlávia területére terepszemlézni, mert azt találta ki, hogy amikor megfelelően felkészültnek érzi magát hozzá, átússza a Földközi-tengert Olaszország felé, így szökik Nyugatra. Ez végül valóban így is történt. Egy kis műanyag zacskóba berakta az iratait, és egy szép farönkbe kapaszkodva átúszta a tengert. Nyilván nem több ezer kilométerről volt szó, kinézte a legközelebbi olasz partot. Olasz halászok húzták ki félholtan a tengerből – szerencsére olaszok, mert ha nem ők találják meg, akkor vagy meghal vagy visszakerül a vasfüggöny mögé. Néhány évet Nyugat-Európában, Belgiumban élt, tanulmányokat folytatott a Leuveni Katolikus Egyetemen, majd 1974-től az Egyesült Államokban, rövid ideig San Franciscóban, Los Angelesben, New Yorkban élt. Végül ‘78-ban Chicagóban kötött ki, és itt talált bázisra, családra, közösségre. A közösségszervezői munka mellett a Sebők Utazási Iroda és a Framo Kiadó tulajdonosa volt. A legtöbb itt élő magyar rajta keresztül vette a repülőjegyeit Magyarországra, de ő maga is rengeteget utazott, és közben könyveket hozott Amerikába a vasfüggöny mögül, továbbá Chicagóban kiadott olyan könyveket, amelyeket Magyarországon nem lehetett.

Ez még csak kalandos életének első fele, hiszen te nem itt születtél…

Reklám

A szerteágazó Mózsi család története és drámája, hogy édesapámnak az évtizedek során több kapcsolata, felesége és gyermeke volt a két kontinensen. Sokáig Chicagóban volt a biztos családi bázis, miközben én házasságon kívüli szerelemgyerekként születtem Magyarországon, és létezésemről sokáig nem tudott az itteni család és közösség. Én viszont – mivel édesanyám egyedül nevelt fel, Budapest XX. kerületében; aput csak évente néhányszor láttam, javarészt fél napokra – már gyerekként tudtam arról, hogy neki családja, nekem pedig féltestvéreim élnek Amerikában, de édesapám haláláig nem találkoztam velük. 2005-ben, amikor rákot állapítottak meg nála, visszaköltözött Magyarországra. 12 évesen úgymond visszakaptam és megismerhettem őt, de az azt követő másfél évben azt is végig kellett néznem, ahogy egyre betegebb lesz, majd meghal…

Miután édesapám Budapestre költözött, felvettük a kapcsolatot akkori feleségével, Mónikával, Panni nevű féltestvérem édesanyjával, aki többször jött édesapámat látogatni Magyarországra, így személyesen is megismertük egymást. Apu 2007-ben, 60 évesen hunyt el. Halála előtt néhány hónappal elmondta az előző házasságából született lányainak, Timi és Anikó féltestvéreimnek – akiktől eltávolodott, miután elvált édesanyjuktól, Mózsi Ágnestől –, hogy van egy fia Magyarországon. A temetésre csak Timi jött el; akkor találkoztunk először, előtte nem volt semmiféle kapcsolat köztünk. Tizenhárom éves voltam, ő pedig tizenhat… 

Három évvel később kíváncsi lettem Amerikára. Mónika segítségével utaztam ide, és egy csodálatos nyarat töltöttem itt. Chicagóba érkeztem, de sikerült bejárnom az ország jelentős részét, és megismerkednem rengeteg chicagói magyarral. Öt évvel később, 2015. szeptember 12-én pedig ideköltöztem.

Mielőtt rátérünk az itteni életedre, mit jelent számodra édesapád öröksége?

Amerikai életem elsősorban nem édesapámról szól, nem az ő örökségét folytatom, de a neve, a munkássága és a megtalált rokonság nyilván engem is kötelez. Amikor nemrég Magyarországon jártam, régi naplóbejegyzéseimet olvasgattam arról, hogyan csapódott le bennem az ő élete és halála. Azokból kiderül, hogy gyerekként mindig vágytam az ő megismerésére, gyűjtöttem a történeteket róla és olvastam tucatnyi saját verseskötetét. Magam is írtam – sőt, a mai napig írok – verseket, amiket elküldtünk neki, ő pedig dicsért, biztatott, formálta a művészetekhez való viszonyomat. Bár ritkán találkoztunk, a telefonos kapcsolattartás folyamatos volt köztünk. Amikor pedig 2010-ben először jártam Amerikában, lépten-nyomon az ő életének nyomaira, emlékeire bukkantam… 

Személyiségemből fakadóan, amikor új hatások érnek, megfigyelő üzemmódba kapcsolok. Tizenhat évesen az ember személyisége még kialakulóban van. Nyilván rám is nagyon erős hatással volt mindaz, amit itt láttam és megéltem – részben újonnan megismert családtagjaim, részben a chicagói magyar közösséggel és persze magával Amerikával kapcsolatban. Volt, ami rögtön lecsapódott, és volt, aminek feldolgozása akár évekbe telt… Az itt töltött két nyári hónapom lezárása volt az ITT-OTT Találkozó. Néhány helyi magyart addigra már megismertem, de ott sok új ismeretségre tettem szert. Apu hivatalosan nem volt a találkozók szervezője, de a ‘80-as évektől majdnem minden évben jelen volt. A találkozókat megörökítő akkori ITT-OTT Kalendáriumok tele vannak előadóestjeiről szóló képekkel. Mivel oda is mindig vitte-hozta a könyveket, ő volt ott a „könyves-bőröndös” ember.

Édesapámról még annyit, hogy van egy elég nagyra törő tervem 2027-re, amit remélem, sikerül megvalósítani valamilyen formában. Ez az ő emlékét, hagyatékát dolgozná fel. Amikor legutóbb Magyarországon korábbi előadótársával, zenésztársával, Tóth János Rudolf gitárossal beszélgettem, megfogalmazódott bennem a Mózsi 100 emlékest ötlete. Apu 1947-ben született, 2007-ben halt meg, tehát 2027-ben „csak” 80 éves lenne, viszont már 20 éve meghalt, innen a 100… Szeretnék létrehozni egy előadóestet Budapesten és Szegeden, ahol az ő korábbi előadótársai is felléphetnének. Tóth János Rudolf egyébként többször járt Amerikában az ITT-OTT Találkozókon, apuval közös előadóestjei voltak, tehát erről az időszakról is sokat tudna mesélni. Ahogy azok a Magyarországon még élő művészek, költők, előadók, zenészek is, akikkel édesapám együtt dolgozott, megszervezte amerikai előadásaikat, koncertjeiket. Ezeket az élményeket és történeteket is szeretném majd feleleveníteni. Két év elég időnek tűnik ehhez…

Hogyan élted meg, amikor 16 évesen először Amerikában jártál? 

A rengeteg impulzus, ami akkor ért, segített abba is belegondolni, mit jelent magyarnak lenni itt, ki hogyan éli meg a magyarságát távol Magyarországtól. Nekem az volt az első betekintésem a diaszpóra magyar közösségébe, akkor láttam, milyen magyar hagyományok vannak itt és miért fontosak. Akkor kezdtek el kialakulni a magyarsággal kapcsolatos gondolataim, és sok olyan kérdésre kezdtem el keresni a válaszokat, amelyek korábban, budapesti kisgyermekként egyáltalán nem fogalmazódtak meg bennem – nemcsak fiatal korom miatt, hanem azért, mert otthon a magyarság olyan kézenfekvő, hogy nem nagyon gondolkodunk el rajta. Itt viszont megvan az oka annak, hogy ezek a hagyományok, a kulturális értékek, vagy épp a magyar nyelv miért olyan fontosak. 

Csak nemrég fogalmazódott meg bennem, hogy tulajdonképpen a fotográfiával kapcsolatban is óriási hatás ért azon a számomra első ITT-OTT Találkozón, 16 évesen. Már előtte is motoszkált bennem a fotózás iránti érdeklődés, de az ottani élmények adták meg azt az alaplöketet, ami után végül ezt választottam hivatásomnak. A középiskola utolsó évéig programozónak készültem, de a fotográfia végül levett a lábamról, és elsöpört mindent, beleértve a BME villamosmérnöki szakot. Az ITT-OTT-on ugyanis meghívott vendégként előadott egy közismert amerikai fotós, Stephen Spinder, aki elég sokat élt Magyarországon és Erdélyben is, és voltak Kárpát-medencei tájakat bemutató fotókönyvei. Több előadást tartott a hét folyamán, bemutatta fényképeit, és az érdeklődők műhely jellegű kompozíciós gyakorlaton vehettek részt, ami engem nagyon megfogott.

 Milyen érzés volt újonnan megismert családoddal együtt lenni azon a nyáron?

Új volt, jó volt… Akkor töltöttünk először ennyi időt együtt. Jó volt megismerni őket, elsősorban Mónikát és Pannit, de természetesen a többieket is, viszont az igazi egymásra találás Timivel, Anikóval és Ágival csak később történt. Azon a nyáron elsősorban Mónikával és Pannival töltöttem több időt. Ezt követően ők viszont sokat költöztek, így ebből adódóan velük sajnos már nem szoros a kapcsolatom, eltávolodtunk egymástól az évek folyamán. Ettől függetlenül nagyon hálás vagyok nekik, mert nekem rengeteget adott az az első nyár, amit elsősorban nekik köszönhetően velük tölthettem. Remélem, egyszer újra szoros lesz a kapcsolatom velük. Amikor először találkoztam Timivel 13 évesen, édesapám temetésén, az is egy rögös kezdetnek indult. Bízom benne, hogy majd Pannival, a legfiatalabb féltestvéremmel is létrejön egy olyan egymásra találás, mint Timivel.

Miért is indultál útnak? Pusztán kalandvágyból, vagy más oka is volt?

Miután otthon két év alatt befejeztem a középiskola utolsó három évét előrehozott vizsgákkal, rám tört a kalandvágy. Édesanyám révén is van két idősebb féltestvérem, de annyira nagy a korkülönbség köztünk, hogy gyakorlatilag egyedül nőttem fel. 18 évesen pedig elköltöztem otthonról, saját lábra álltam. Gondolkodtam azon, hogyan tudnám megoldani, hogy Amerikába jöjjek. Végül otthon végeztem el két fotós iskolát, tapasztalatot szereztem, portfóliót építettem, szakmai kapcsolatokat szereztem, s elkezdtem fényképészként a pályafutásomat, és csak utána indultam el. Az tette fel a pontot az i-re, hogy 2015 nyarának elején Timi elég sokat tartózkodott Magyarországon, és annyira szorossá vált a testvéri kapcsolat közöttünk, hogy ő adta meg azt a végső lökést, hogy ne várjak tovább, induljak el szerencsét próbálni. Ági és Timi felajánlották, hogy befogadnak, így hozzájuk költöztem. Ha belegondolunk, nagyvonalú tett volt Ági részéről a befogadásom. Nagyon hálás vagyok neki, nagyon tisztelem a döntéséért, ami egyáltalán nem lehetett könnyű. Az már a sors ajándéka, hogy az évek során nagyon megszerettük egymást. Szintén nagyon támogató és befogadó közeget biztosított Nádas Gyula, aki azóta már sógorom, Timi férje. Ő az elmúlt évtizedben mentorként segített és inspirációként szolgált számomra; mind a munkahelyi pályafutásomat, mind a magyar közösségben végzett vezetői munkát tekintve.

Sikerült gyorsan munkát találnod Chicagóban?

Rengeteget segített az itteni életkezdésben és a munkavállalásban az, hogy volt kihez jönnöm, ahol laknom, ahogy az is, hogy édesapám révén kettős állampolgár vagyok. Igen, ideérkezésem után azonnal elkezdtem bújni az álláshirdetéseket. Az első munkahelyemen csak a titulusom szerint voltam fotós, egyébként nem az a szintű munka volt, amit szerettem volna csinálni. De valahol el kellett kezdeni – a helyi, azaz amerikai referenciák itt nagyon fontosak –, és végül is a szakmában dolgoztam: egy autókereskedésben fotóztam a használt autókat. Néhány hónap ottani munka után, egy jó ajánlólevéllel a zsebemben annál a fotós cégnél kötöttem ki, ahol jelenleg menedzserként dolgozom. Szabadúszó részmunkaidős fotósként kezdtem, majd portréfotózásokkal foglalkoztam a különböző részlegek számára, és közben egyre jobban beépültem a stúdió portréfotós csapatába. 2021-ben a cégtulajdonos és a fő fotósmenedzser megkérdezték, szeretnék-e stúdiómenedzser lenni. Igent mondtam, így annak a csapatnak lettem a vezetője, amelynek addig egyszerű tagja voltam. Azóta bővítettük is a céget. Eleinte egy portréfotó stúdiónk volt Chicago külvárosában, Wheelingben. 2021-ben csökkent a személyzet, ha jól emlékszem, csak hat fotósunk volt. Miután a Covid-korlátozások enyhülni kezdtek, és megélénkült a vásárlási-fogyasztási kedv, rátaláltunk egy piaci résre, ami lehetőséget adott arra, hogy növekedjünk és bővítsük a stúdiót. 2022-ben nyitottunk egy második stúdiót, aztán egy harmadikat, szintén Chicago környékén. Jelenleg a három fotóstúdió működését irányítom, az ott dolgozó összesen 20-25 alkalmazottal, akiknek valós létszáma szezonfüggő. 

Konkrétan mivel foglalkozol?

A cég egy harmadgenerációs családi vállalkozás, amelyet annak idején Wisconsin államban alapítottak, sportfotózással kezdett, de mára középvállalkozássá nőtte ki magát az iskolafotózásban. Hatalmas iskolakörzetekkel állunk szerződésben, a tablófotózástól kezdve az osztályképeken és sportfotókon át az iskolai rendezvényeken is fotózunk. Az a divízió, amit én vezetek itt, Illinois államban a végzős középiskolásokra összpontosít. Otthon a fényképezésnek ezt az ágát inkább portfólió-fotózásnak hívják, de Amerikában nemcsak tablóképekről van szó, hanem  hosszabb, kreatív, több ruhaváltásos fotózásról végzős diákok számára, aminek eredményével aztán a szülők telerakják a nappalit… A mi feladatunk, hogy megmutassuk a személyiségüket: ha például zenészek vagy sportolók, akkor általában hoznak magukkal hangszereket vagy sporteszközöket. Ez tehát nemcsak egy fotózás, hanem egy életre szóló élmény is számukra, ami szerves része az amerikai kultúrának. Egy átlagos amerikai fiatal életében általában ez az utolsó alkalom, amikor profi fotók készülnek róla, a következő hasonló alkalom már az esküvő, ezért sokan ezeket a fényképeket évekig használják, például egyetemi vagy munkahelyi jelentkezésekhez is. 

Kreatívnak mondod, európai szemmel viszont kissé unalmasnak tűnik… Művész édesapádra tekintettel, merlek kérdezni: szakmailag kielégít?

Igen, teljes mértékben. Engem a változatosság és az új kihívások vonzanak és tartanak aktívan és frissen. Annak idején fotóriporter szerettem volna lenni. A Magyar Újságírók Szövetségénél el is végeztem egy fotóriporteri képzést. Nagy álmom volt az is, hogy a Fehér Házban elnöki fotós legyek. Talán egyszer még megadatik ez a lehetőség… Az a világ valamennyire hiányzik, mégis boldog és elégedett vagyok, mert ez a menedzseri lehetőség új jellegű próbatételt és lehetőségeket biztosított. Mivel azt a csapatot kezdtem el vezetni, aminek tagja voltam, tudtam, hogy mi működik jól, és min lehetne változtatni. Örömet és kihívást találok abban is, hogy fejleszthetem vezetői képességeimet. Napi szinten most nem fényképezek, fotósként jelenleg más rövid távú céljaim nincsenek. Egyébként évente néhány esküvőt azért ma is végigfényképezek, tehát időnként kezembe veszem a fényképezőgépet. A szakma is sokat változott manapság, a fotóriporteri állások egyre fogynak, egyre nehezebb fotózásból megélni. Arra viszont, amit most csinálok, még mindig van kereslet. Egyébként sok híres fotóművész tanácsolta azt, hogy tartsd meg a munkádat, dolgozz azt, amit tudsz és amiből megélsz, és a fotózást tartsd meg hobbinak, művészetnek, szerelemnek, ezért egyáltalán nem bánom, hogy ebbe az irányba mentem el. Arra is rájöttem, hogy nagyon szeretem a fotográfiát, mint művészetet, rendkívül nagyra értékelem a múlt évszázad fotóriportereinek munkáit – a tavalyi ITT-OTT Találkozón például erről tartottam előadást. Egyszer majd én is szeretnék egy saját kiállítást, szeretnék visszatérni kicsit ebben is a gyökerekhez, mert annak idején az utcai fotózás közel állt hozzám. De jelenleg és egyelőre ez nem prioritás, hiszen elég sok közösségi feladatom lett az utóbbi egy-két évben… 

…amelyek száma és súlya szokatlanul gyorsan nőtt. Ez minek köszönhető?

Valóban érdekes párhuzam van a munkahelyi előléptetésem és a chicagói magyar közösségben történő, szinte derült égből érkező lehetőség között…  A Chicagói Magyar Klub két éve leköszönt elnöke, Stétz Andrea távozása összekapcsolódott egy viszonylag nagy léptékű vezetőségváltással. 2022-23-ban bekerültem a klub ún. jelölőbizottságába, ahol az akkori vezetőség tagjait végigkérdezgettük jövőbeli terveikről az éppen esedékes, kétévente rendezett tisztújító közgyűlés kapcsán. Kiderült, hogy a vezetőség közel kétharmada távozni szeretne, ami nem kis pánikot keltett bennünk az igazgatóság és maga a klub jövőjét illetően. Az alapító okirat komoly követelményeket támaszt az igazgatósági tagokkal szemben. Ezt a „pánikpillanatot” fordítottam át magamban egy lehetőségbe, egy kihívásba. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ha már így alakult: miért ne kísérelhetném meg az én fiatal fejemmel, de mások komoly segítségével vezetni ezt a szervezetet? Elsődleges célom az volt, hogy az akkorra már 100 éves történelemmel rendelkező szervezetet mentsük meg a megszűnéstől. Nagyon szerencsésnek gondolom magunkat, hogy sikerült ebben a sorsfordító pillanatban egy olyan vezetőséget összeszedni, akik között sok új tag is van, de olyanok is, akik korábban már voltak vezetőségi tagok, és most visszatértek. Az olyan régi „motorosok”, mint például Megyeri József és felesége, Bokor Erika, akik sok évtizedes tapasztalattal rendelkeznek a közösségi munkában, rengeteget segítettek abban, hogy az átadásban ne legyen törés, hanem folyamatosság annak ellenére, hogy valóban nagy újításra került sor a vezetőségben. A jelenlegi három alelnökünk egyébként Demeter András, tagságért felelős alelnök, Sándor Kinga, PR-ért felelős alelnök, és Nádas Gyula rendezvénykoordináló alelnök.

Menjünk vissza időben. Mikor kezdtél el részt venni a klub életében? 

Fotósként kerültem a Magyar Klubhoz és általában a chicagói magyar rendezvények környékére. Amikor 2015-ben megérkeztem, megismerkedtem sok emberrel, aztán egyszer csak kaptam egy telefonhívást, hogy ráérnék-e a Gulyás Fesztivált, majd a bált fényképezni. Az első 5-6 chicagói magyar bálon és más rendezvényeken dolgozó fotósként vettem részt, és közben igyekeztem jobban megismerni az eseményeket rendező szervezeteket. 2020-ban a Covid-járvány miatt nem tudtunk személyes megjelenésű bált rendezni, és a vezetőség megkeresett egy virtuális bál ötletével. Kitaláltuk, majd én megvalósítottam. Az esemény nagy része előre felvett videóinterjúkból állt, mint például Stétz Andrea elnöki köszöntője, Kovács Tamás konzuli köszöntője vagy Szűcs János ceremóniamester beszéde, de volt élő közvetítés is, sőt még tombolát is húztunk virtuálisan – tulajdonképpen egy egész estés mozi lett belőle, amit javarészt egyedül vettem fel és vágtam össze, és amelyből egyébként rengeteget tanultam. Majd a közvetítésre, a Virtuális Bálra mindenki felvette a báli ruháját, szmokingját, és úgy ültünk a webkamerák előtt, utána pedig még két-három órán keresztül ott maradtunk a képernyők előtt és kötetlenül beszélgettünk. 

Fiatalként és kezdőként kulcsfontosságú feladatot kaptál, amivel kiléptél a kamerád mögül… De mivel is foglalkozik a Magyar Klub?

A Magyar Klubot 1922-ben alapították, tehát idén már 103 éves ez a kulturális és társadalmi, vallástól és politikától független szervezet, amely a helyi közösségért tesz és szervez rendezvényeket. Nem ernyőszervezet vagyunk, ugyanakkor igyekszünk mindenkivel együttműködni, legyen az magyar iskola, cserkészet, néptánccsoport vagy egyház. Évi négy fő rendezvényünk van, emellett vannak egyéb kisebb rendezvényeink is, amelyekre minden szervezettől érkeznek résztvevők. 

Az egyik fő rendezvény a közgyűlésünk, amelyen kétévente választunk új vezetőséget, ugyanakkor a klubtagoknak és vezetőségnek egy éves áttekintés és jövőbeli tervekről szóló beszélgetést is jelent. Mindenkit nagyon szívesen látunk, akit érdekel a klub munkája és ötleteink a jövőre nézve. Tavaly ötvenen vettünk részt az eseményen, amelyet a norridge-i református templomban tartottunk, kerekasztal-beszélgetés formájában, először az én vezetésemmel. Ugyanis saját épületünk nincs. Nagyon régen, az alapítás után egy-két évtizeddel irodahelyiséget bérelt a klub Chicago belvárosában, de az a bérlet már sok évtizede nincs meg, sajnos. Egyébként a tavalyi közgyűlésünknek ez volt az egyik fő témája: lenne-e igény állandó helyszínre, és ha igen, hogyan lehetne megvalósítani. Arra jutottunk, hogy nehéz ügy, folytatni kell erről a beszélgetést. A másik téma, ami felmerült: jó lenne több eseményt szervezni, ugyanis a Covid-járvány nálunk is hatalmas léket ütött a közösségszervező és -építő munka hajójába. Arra jutottunk, hogy érdemes lenne olyan kisebb rendezvényeket is szervezni, mint például egy koncert vagy filmklub, ami nem jár akkora szervezéssel és költséggel, mint a bál. Megfogalmazódott, hogy az évi négy nagy eseményünk mellett szükség lenne a mindennapokba beépülő kisebb eseményekre is, közösségépítő szándékkal. Mivel nonprofit szervezet vagyunk, minden rendezvényünket a közösségünk számára a lehető leginkább elérhető áron biztosítjuk. Az ösztöndíjprogramunkon kívül másra jelenleg nem gyűjtünk adományokat, nem célunk a bevétel vagy a profittermelés. 

Erre még visszatérünk, de most folytassuk az évi négy rendezvénnyel. 

A következő nagy, hagyományos eseményünk az augusztus utolsó vasárnapi piknik. Emellett a többi szervezetnek is vannak különböző nyári rendezvényei; a katolikus templomnak is van nyári piknikje, a norridge-i református templomnál pedig a Gulyás Fesztivált rendezik meg, ami a résztvevői számokat tekintve a legnagyobb magyar rendezvény Chicagóban, akár 2000 fő részvételével. Oda sok más nemzetiség is eljön, ami azért jó, mert így lehet közismertebbé, híresebbé tenni a kultúránkat és a magyarságunkat, ezért ott a klub is részt vesz támogatóként, illetve kiállítóként. Mindig van egy kis sátrunk, ahol hirdetjük a saját rendezvényeinket, ezzel is visszaépülve a közösségünkbe. A mi piknikünk helyszíne az egyik legnagyobb elérhető és bérelhető, erdei természetvédelmi terület, ahova kivisszük a hagyományos magyar ételeket: többféle főtt ételt is árulunk, emellett palacsintát és lángost sütünk, valamint házi süteményeket árulunk. Emellett a Borozda Néptáncegyüttes segítségével levezénylünk egy kis táncházat. 2024-ben négyszázvalahányan voltak, 2023-ban viszont elértük az 5-600 résztvevőt. A lényeg a közös együttlét, amelynek nincs köze augusztus 20-ához, ugyanis a nemzeti ünnepek megemlékezéseit a Chicagói Kultúrtanács, mint ernyőszervezet koordinálja, a szervezetek bevonásával. 

A harmadik nagy eseményünk a Mikulás-ebéd és karácsonyi vásár, december első vagy második vasárnapján. Ez is egy családi program, egyben a legszívmelengetőbb rendezvényünk. A közeli Des Plaines városban van egy sváb ház, tőlük béreljük a rendezvény helyszínét, nagy közösségi térrel és fantasztikus konyhával, ahol hagyományos magyar ebédet főzünk. A karácsonyi vásárra helyi magyar és magyar kötődésű árusok jönnek termékeikkel, például könyvekkel, ékszerekkel; a templomok saját közösségeik bejglijét és a kolbászát árulják. A vásárból befolyó bevétel az árusoké; mi csak az ebédért kérünk pénzt, hogy abból kifizethessük a bérleti díjat. Akkor is van tánctanítás, majd jön a Mikulás, kézzel összerakott, magyaros jellegű Mikulás-csomagot ad a gyerekeknek, akik magyarul hallhatják tőle, hogy boldog karácsonyt; és közös fotó is készül. Ezen az eseményen kb. kétszázan szoktak megjelenni. 

A negyedik, a legnagyobb rendezvényetek a nemrég lezajlott bál. Ez is régi hagyomány, igaz? Mi a célja?

A bált hagyományosan január utolsó szombatján tartjuk, idén kivételesen február elsején, a többi szervezettel egyeztetve került rá sor. Jelenlegi formájában a bál a ‘80-as évek óta létezik, viszont a napokban találtam az archívumban kutakodva egy 1932-es meghívót álarcosbálra egy belvárosi szállodába, amit már a Magyar Klub szervezett – ez viszont azt jelenti, hogy már közel 100 évvel ezelőtt létezett hasonló elegáns rendezvényünk, még ha nem is ilyen formában, mint manapság. A bál célja lehetőséget biztosítani a magyar közösségnek az elegáns együttlétre. Ahogy az elnöki beszédemben elmondtam, a mesterséges intelligencia által átszőtt mindennapokban, amikor még a templomban vagy a színházban is sokan melegítőt viselnek, egy elegáns személyes találkozónak külön súlya van. Sok helyen megszűnőben van ennek hagyománya, viszont szerintem éppen emiatt fel is értékelődik, és egyre fontosabbá válik, hogy megadjuk rá az alkalmat és módot. A személyes kapcsolatoknak, az együttlétnek és az együtt átélt élményeknek egyre nagyobb súlya és fontossága van. A bálunkon pedig mindezt összekapcsoljuk a magyar nyelvvel és kultúrával, hagyományokkal, zenével és tánccal. 

A bálon tavaly és idén 250-en voltunk. Ez alacsonyabb szám, mint a Covid-járvány előtti években, amikor a báli közönség 350-400 főt, 10-20 évvel ezelőtt pedig 6-800 főt is számlált. A 250 jó számnak mutatkozik, amit remélhetőleg sikerül feljebb tornázni; dolgozunk rajta, igyekszünk a saját kapcsolati rendszerünkből is megszólítani, meghívni új érdeklődőket. Chicago környékén egyébként kb. 40 ezer magyar származású ember él, viszont a magyar közösségben aktívak száma ennek csak töredéke. Akit elérünk és rendezvényeinkre eljönnek, az több száz fő; az ezer főt nem merem kimondani. 

A bálnak igen gazdag műsora volt idén is. Felsorolnád a legfontosabbakat?

Az elnöki, konzuli és díszvendégek köszöntői után mindig fellép az idén tizenöt éves Borozda tánccsoport, akik minden évben ekkor mutatják be új táncukat, amelyet idén Német Viki és Deák Bálint KCSP-s ösztöndíjasok tanítottak be. Itt kerül sor a korábban említett, december 31-i határidős ösztöndíjprogramunk eredményhirdetésére, meg az elnyert pénz és oklevelek átadására. Helyi adományozók nagylelkű felajánlásából Chicagóban és környékén tanuló, illetve innen származó magyar egyetemistáknak biztosítunk egyszeri ösztöndíj-támogatást, amelynek feltétele a magyar közösségben végzett önkéntes munka, és aminek összege az adott évben beérkező adományoktól és az érvényes pályázatok számától függ. Az adománygyűjtést és elbírálást az erre kijelölt munkacsoportunk végzi. Idén nyolc fiatal kapott ösztöndíjat, elért eredményük függvényében 500 és 2000 dollár közötti összegben. Reméljük, ez is ösztönzi a fiatalokat a közösségépítésben. Ugyanis a középiskola elvégzése után legtöbben nem járnak többé hétvégi magyar iskolába és cserkészetre; így amint bekerülnek az egyetemre, kikerülnek a magyar közösségből – ez tehát az utolsó esélyünk arra, hogy megfogjuk és itt tartsuk őket. 

Ha már a fiatalokról beszélünk, megemlíteném az első bálozóinkat és kísérőiket, akik idén tizenketten voltak. Ahogy a néptáncegyüttes tagjai, ők is hónapokon keresztül készülnek erre az eseményre, ami szintén erős közösségépítő folyamat. Idén a klasszikus táncokat Simon Éva tanította be, a próbák helyszínét pedig a norridge-i a református templom biztosította, ahol a próbák levezetésében Trufán Áron lelkész és felesége, Trufánné Horváth Kata rengeteget segítettek. Ennek kapcsán hadd említsem meg a báli zenét: egy teljes magyarországi báli zenekar játszott, hosszú évek óta a fergeteges Budapest Showtime Band. 

És végül, de nem utolsósorban, mindenképpen meg kell említenem a Magyar Lélek-díjat, amit 2013 óta minden évben kiosztunk, olyan személynek vagy házaspárnak, akik évtizedes múltra visszatekintve végeznek közösségépítő önkéntes munkát, és nemcsak a klubban. Tavaly dr. Bokor Erika és Megyeri József házaspárként kapták ezt az elismerést, de volt olyan személy a kitüntetettek között, aki nem vezetőségi tag. Bárki is kapta, soha nem kellett magyarázkodni, miért érdemli meg: időt, energiát, pénzt nem sajnálva támogatja a chicagói magyarságot. Idén Demeter András és Pálma kapták a díjat. A házaspár munkássága magáért beszél. András korábban a Magyar Klub elnöke volt, most a Kultúrtanács elnöke. 

Közösségi vállalásaid Chicagón túl is szokatlanul gyorsan nőttek. Hogyan?

A Magyar Klub tagszervezete az Amerikai Magyar Koalíciónak (Hungarian American Coalition, HAC), én pedig elnökként a Klubot képviselve vettem részt 2023 decemberében, az éves Mikulás-vacsorán, illetve a másnapi éves közgyűlésen. Ezidáig nem voltam velük munkakapcsolatban, de amikor évekkel korábban a közösségi oldalukra rátaláltam, azonnal felfigyeltem rájuk, mert nagyszerű munkát végeznek és nagyon profi megjelenésük is van. Az említett eseményeket követően, 2024 tavaszán Mórocz Luca HAC-ösztöndíjas felvette velem a kapcsolatot az akkor még formálódóban levő vezetőképző program, a Fiatal Magyarok Szakmai Hálózata (angolul: Hungarian Young Professional Engagement, azaz HYPE Network) kapcsán. Amiatt is keresett meg engem, mert megtudta, hogy Chicagóban korábban már volt egy hasonló kezdeményezés, amiben részt vettem, de ez sajnos elhalt. A Covid-járvány alatt egy hasonló, Hungarian Young Professionals, azaz HYP név alatt folytattunk online beszélgetéseket, és készítettünk interjúkat közösségünk felsővezető, egyetemi professzor, továbbá más, érdekesebb életútú és történetű embereivel. A kezdeményezés végül abbamaradt, mert nem volt egy pontosan megfogalmazott célkitűzése. A Koalíció kezdeményezése viszont sokkal jobban meg volt tervezve: mire engem bevontak a szervezésbe, már sokat gondolkodtak és dolgoztak rajta Mórocz Luca és Lenox Veres Réka ösztöndíjasok, Lauer Rice Andrea HAC-elnök vezetésével. Ez tehát egy olyan vezetőképző program, hálózat- és kapcsolatépítési lehetőséggel, amely a diaszpóra szervezetei vezetőségének utánpótlás-kinevelését szolgálja. Miután megkerestek, kialakult Lucával és Rékával egy hármas párbeszéd és szervezés, aminek eredményeképpen Daytona Beach-en, a Hungarian Summiton hivatalosan is elindítottuk a programot. Addigra nagyjából megvoltak az első körben kiválasztott résztvevők. Igyekeztünk földrajzi és szakmai szempontból is változatos társaságot összehozni. 

A képzést ti is elvégeztétek Rékával, a HAC Mikulás-vacsoráján ti is oklevelet kaptatok. Hogy érzed, elérte a képzés a kitűzött célokat? És hogyan tovább? 

Havi rendszerességgel, hibrid módon, tehát személyesen és online találkoztunk. Összesen húsz résztvevőnk és hat előadásunk volt, különböző szakterületű, vezető személyiségekkel, köztük orvoskutatóval, jogásszal. Az első előadást az a Dexter Ingram tartotta, aki a State Departmentben Lucának korábban főnöke volt. Nem minden előadónak volt magyar kötődése, de a legtöbbjük kapcsolódott Magyarországhoz vagy az amerikai magyarokhoz, és mindegyik előadó kitért arra, hogy a saját szakterületén mit adott neki a magyarság, vagy hogyan dolgozott együtt magyarokkal. Az utolsó előadást egy Világbanknál több évtizede dolgozó, szerb nemzetiségű úriember tartotta, aki arra is kitért, hogyan dolgozik Magyarországgal és más közép-kelet-európai országokkal. A másfél órás előadások végén lehetett kérdezni; az elején pedig a mentorok 10-15 perces bemutatót tartottak magukról és szervezetükről, ismeretterjesztés és ihletadás céljával. Bemutattuk például Lauer Rice Andrea HAC-elnököt, Pazaurek Piros HAC-alelnököt, a floridai HungarianHub alapítóját vagy Varga Emesét, a bostoni magyar iskola, a Boskola társalapítóját. A mentorok szintén fontos részei a programnak, ugyanis célunk, hogy minél több korosztályt vonjunk be, és tegyük őket aktívan a hálózat részeseivé: a résztvevők a 18-tól 40-es korosztályból, a mentorok a 40 fölötti korosztályból érkeznek, a harmadik kategóriára, az előadókra nincs korosztályi korlát. 

Kérdésedre válaszolva: igen, azt gondolom, első körös céljaink megvalósultak. Maradunk a tervezett ütemezésnél: március 31-ig lehet jelentkezni a következő képzésre, ami júniustól decemberig tart, majd a HAC Mikulás-vacsorán történik az oklevelek kiosztása, beépítve a menettervet a HAC egyéb programjaiba. Fontos még, hogy mindenki, aki elvégezte a képzést, részt vehet a következőkön is, tehát a képzés, a kapcsolattartás és hálózatépítés folyamatos. Az is fontos, hogy az első végzős osztályt felruháztuk az ún. társalapító titulussal, hogy ne csak hárman vigyük a teljes programot, hanem megosszuk egymással a képzés fenntartásának felelősségét. Tehát mindannyiunk feladata a toborzás mindhárom kategóriában – résztvevő, előadó, mentor –; már szépen érkeznek is a jelentkezések.

Mi a helyzet az ITT-OTT Találkozókat szervező Magyar Baráti Közösséggel (MBK), ahol szintén vezető tisztségre tettél szert nemrég?

2024. decemberben beválasztottak az ITT-OTT Találkozókat szervező MBK vezetőségébe. Tavaly már tartottam egy előadást a fotográfia mai helyzetéről és Amerikában befutott híres magyar származású fényképészekről, illetve egy panelbeszélgetést a HYPE-ról, de mostantól aktívan részt kell vennem az éves találkozók szervezésében is. A több párhuzamos vezetőségi tagság szerintem halmozottan kamatoztatható lehetőség és kapcsolódási pont a tekintetben, hogy a különböző diaszpóra csoportokat és szervezeteket áthidaljuk és összekössük. Emellett szerintem nagyon értékelendő az a nyitás, amit mind a HAC, mind az MBK vezetősége a fiatalabb korosztályok felé tesz. Az MBK egyébként már ötven éve szervezi az ITT-OTT Találkozókat és többször felmerült a folytatás kérdése, legutóbb tavalyelőtt. A megszűnés időnként felmerülő veszélyét legutóbb az MBK nagyon bölcsen párbeszéddé alakította. Szerintem nagyon érett hozzáállás nyíltan beszélni arról, hogy egyáltalán van-e igény és energia a folytatásra. Úgy néz ki, most az MBK-nál is történt egy kis frissülés, nemcsak a vezetőségben, hanem az előadók és a résztvevők között is, ami talán új lendületet adhat. Legutóbb sok kisgyermekes család eljött, és bekapcsolódott a Koalíció; nemcsak a HPYE programmal, hanem az elnöknek is volt egy saját előadása, illetve eljött Bencze Vivien, aki a Kolícióval szoros együttműködésben létező Magyar Emberi Jogok Alapítványt (Hungarian Human Rights Foundation, HHRF) képviselte. A Találkozók egyébként logisztikai szempontból zseniális helyen vannak; nemcsak a gyönyörű természeti adottságok miatt, a hegyek vonzásában, a nevében is csodaszép Reménység tavánál, hanem azért is, mert 7-8 órás vezetéssel gyakorlatilag a fél országból elérhető. Ezért is jöhetnek és jönnek sokan Washington DC-ből, New Yorkból, Clevelandből, Detroitból és persze Chicagóból.

Visszatérve Chicagóba: hogyan látod a Magyar Klub elmúlt két évét és közeljövőjét? És a sajátodat?

Szerintem az elmúlt két év sikeres volt olyan szempontból, hogy minden hagyományos nagy rendezvényünket megtartottuk és újakra is megfogalmazódott igény. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy közvélemény-kutatást tartottunk saját vezetőségünk, tagságunk és a közösségünk körében arról, hogy ők mit szeretnének, mit tartsunk meg, illetve milyen irányba változtassunk. Ez azért volt fontos, mert a jelenlegi vezetőségben sokan teljesen újak, vagy új pozíciójuk, feladatkörük van, ahogy nekem is, és nem akartunk abba a hibába esni, hogy azt hisszük, jobban tudjuk, mint a régiek vagy maga a közösség, mi a jó irány. Ahogy a közgyűlés kapcsán elmondtam, a közösségnek igénye van arra, hogy sűrűbben szervezzünk kisebb léptékű programokat. Konkrétumot még nem tudok elárulni, de igyekszem egy fotókiállítást, egy filmet és egy koncertet is elhozni Chicagóba. A magam 30 évével pedig azt mondhatom, rengeteget tanultam és rengeteget köszönhetek ennek a lehetőségnek és a közösségünknek, illetve azoknak a szervezeteknek, amelyeket az elmúlt két évben megismerhettem és ahova bekerülhettem, akár résztvevőként, akár szervezőként. Ez a két év rávilágított arra, hogy a közösségépítés nagyon komoly, fontos és kifizetődő közösségi munka, ami hivatástudatot, ihletet és ösztönzést ad a mindennapokban is. Két éve választottak meg a chicagói Magyar Klub elnökének, de ha megbíznak vele újra, nagyon szívesen folytatom a munkát. 

Antal-Ferencz Ildikó

C  saládi mentsváram
H  armóniám otthonom
I  dillikus magyarságom
C  ukrozott honvágyam
A  karatom küzdpontja
G  onddal épít-lényem
O  nann oda-térhetésem

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Mózsi Gábor archívumából származnak.