Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Beluska Évával Washingtonban találkoztunk, a Kossuth Házban, majd az Magyar Amerikai Koalíció Mikulás-vacsoráján. Mivel texasi (erdélyi) magyarral korábban még nem találkoztam, örömmel kérdeztem ki saját életéről és a texasi magyarokról. Kiderült, három közösség is van Texasban, akikkel közösen szervezik az iskolatábort; emellett a dallasi magyaroknak Magyar Klubjuk, számos magyar rendezvényük és hétvégi magyar iskolájuk is van – utóbbi meglepő módon nyáron. Az ‘56-ban menekült magyar szerzetesek alapította ciszterci apátság utolsó két magyar szerzetese viszont nagyon idős, de remélik, hogy a főapát gondoskodni fog a magyarokról.
Igazán kalandos úton kerültél Erdélyből Amerikába…
1976-ban indultunk világgá a férjemmel, az ő testvérével, és az akkor kétéves kislányunkkal. Abban az időben Bukarestben éltünk. Miután férjem befejezte a mérnöki egyetemet, három évig ott kellett gyakorlati munkát végeznie egy erre kijelölt gyárban. 1972-ben nekem is sikerült egy nagyon jó álláshoz jutni: a bukaresti Agerpres (a magyarországi MTI-nek megfelelő román hírközpont) magyar fordítót és gépírót keresett. Nem tudtam gépelni, mégis felvettek, három hónap alatt betanítottak, hogy ne kelljen két embert alkalmazniuk. A központi híreket fordítottuk románról magyarra, amit onnan kiküldtek a vidéki magyar sajtónak. Nagyon szerettük, remek volt a magyar csapat. 1975-ben az egyik riporter kollégám szólt: „Éva, ha le akartok lépni, most van itt az ideje…”
Az akkori román elnök, Ceaușescu kérte Amerikától a legnagyobb kedvezmény (Most Favored Nation) elvén alapuló kereskedelmi és gazdasági kedvezményt, mire azt mondták neki a 1975-ös helsinki gyűlésen, hogy nem kaphatja meg, mert Romániában problémák vannak az emberi jogokkal, például elnyomják, és nem engedik kivándorolni a kisebbségeket. Nem verték nagy dobra, de megtudtam belső forrásokból, hogy a kedvezmény megszerzése érdekében Ceaușescu „elengedi” a Romániában élő németeket, zsidókat és örményeket. A magyaroktól is szeretett volna szabadulni, de Kádár Jánosnak nem kellettek az erdélyi magyarok, így Magyarországra nem tudtunk menni. A férjem (és testvére) apja katolikus, anyja zsidó, így a zsidó származási törvények alapján ők is azok, ezért azt kértük, engedjenek minket Izraelbe. Sikerült. Természetesen, amint engedélyt kértünk, abban a pillanatban kirúgtak az állásomból, azonnal persona non grata, vagyis osztályellenség lettem. De nem bántam, mert otthon maradhattam az akkor egyéves kislányunkkal. Férjemet és testvérét rögtön befogadta Izrael, így gyorsan elengedtek. Utólag tudtuk meg, hogy a román állam pénzt kapott értünk… Gyakorlatilag eladtak minket, az egyetemi végzettségű személyekért 2.500 dollárt, a kevesebb iskolai végzettségűeknek 1.500 dollárt, a gyerekekért 500 dollárt.
Nemzetiségi alapon zajló emberkereskedelem…
Igen. Így kerültünk 1976-ban Izraelbe. Egy szót sem tudtunk héberül, de megtanultuk. Nagyon szerettem ott lenni, egy cseppet sem éreztették velem, hogy nem vagyok zsidó, szerettem a klímát, és örültem, hogy végre egy olyan országban élhetek, ahol nem kell sorba állni az alapvető élelmiszerekért… De a fiúk nem osztották a lelkesedésemet. Ha ott maradunk, rájuk katonaság várt volna, ezért ők még a nyelvórákat is abbahagyták és elkezdtek dolgozni, mert minél hamarabb tovább akartak jutni Amerikába. A férjem homokot lapátolt egy üveggyárban, miközben otthon voltam a gyerekkel. A sógorom zenész; ő egy kibucban tanított hegedűt. A továbblépéshez az ENSZ-től kellett engedélyt kérni; ami annak alapján sikerült, mivel én és a lányom nem vagyunk zsidók – és még akárhány gyerekem lesz, azok sem lesznek azok. Így jutottunk el kilenc hónap után – nyár közepén érkeztünk Izraelbe, és március elején mentünk tovább – egy görögországi menekülttáborba, ahol szintén nagyjából ugyanennyi időt töltöttünk és 1977 őszén megérkeztünk Amarillóba, Texas államba.
Miért éppen oda?
Miután átmentünk minden vizsgán és meggyőződtek róla, hogy nem vagyunk sem betegek, sem kommunisták, sem kémek, csak azzal a feltétellel engedtek tovább, ha van szponzorunk. Minket az amarillói Catholic Family Services karolt fel, akikkel egyébként korábban nem volt semmilyen kapcsolatunk. Amikor megérkeztünk, a szervezet önkéntesei segítségével férjem három napon belül kapott munkát a helikoptergyárban, szerszámmérnökként. Kaliforniai és más tagállambeli ismerőseink javasolták, hogy menjünk el innen, költözzünk hozzájuk, de mi nem akartunk elmenni sehova, hiszen itt volt munka és olyan kedvesen fogadtak! Itt maradunk, és azóta is Texasban élünk. Kezdettől fogva nagyon jól érezzük itt magunkat. Nem sokkal utána már meglátogattak a szüleink, három-négy hónapra jöttek, aztán megnyugodva mentek haza, hogy nem éhen halni jöttünk Amerikába… (nevet)
A hetvenes években jöhettek ide látogatók Romániából?
Igen, mert nyugdíjasok voltak. Sőt, azt hiszem, a román kormány nem is bánta volna, ha itt maradnak, a nyugdíjuk pedig megmarad nekik… 1981-ben, Amarillóban megszületett a fiunk. Hat évet éltünk ott, majd amikor azt a helikoptergyárat bezárták, a férjemet áthelyezték ide, a Dallas környéki fő Bell Helikopter gyárba. 1983 óta a Hurst nevű kisvárosban élünk, egészen közel a DFW repülőtérhez. Ezek az ún. szatellit kisvárosok teljesen összenőttek; nem is tudni, hol a vége az egyiknek és hol kezdődik a másik – úgy is hívják őket: Mid Cities, mert a két nagyváros, Dallas és Fort Worth között húzódnak meg.
Férjed gyorsan talált munkát, te mit kezdtél magaddal?
Romániában nem jártam egyetemre, gyereket szültem és dolgoztam, itt kezdtem továbbtanulni, amikor a lányunk már elég nagyocska volt. Állandóan azt kérdezte: miért van, hogy anya mindig tanul és apa főz minden vasárnap? (nevet)
Műépítész akartam lenni, de végül megálltam „félúton”, átálltam az elektronikára, mert az könnyebb volt, és úgy láttam, azzal több munkalehetőségem lenne. Így is történt: ahogy befejeztem az iskolát, rögtön kaptam állást a repülőgépgyárban, ami akkor General Dynamics néven futott, most Lockheed Martin. 1984-től 14-15 évet dolgoztam ott. Közben a gyerekek iskolába és különórákra jártak.
Texas tehát „bevált” nektek. Mikor léptél kapcsolatba más magyarokkal?
Abban az időben nem sokat tevékenykedtünk a magyar közösségben. Hallottam róla, hogy van egy magyar templom, néhányszor meg is látogattuk, de nem tudtunk rendszeresen járni, mert a munkánk és gyerekek lekötöttek; mindaddig, amíg a gyerekek felcseperedtek annyira, hogy jutott időnk másokra is.
A ciszterci apátságban 1975 óta minden hónapban tartanak magyar nyelvű misét, mert amikor 1974-ben erre járt, Mindszenty bíboros tanácsolta, hogy tartsanak magyar nyelvű misét is. Korábban csak angolul miséztek, akkor vezették be a havi egy magyar misét. Onnantól kezdve az apátság a helybeli magyarok Mekkája lett. Az itt élő, elsősorban ‘56-os magyarok elkezdtek magyar misére járni és egyéb magyar programokat szervezni. Ezek a magyarok szívvel-lélekkel tevékenykedtek, mert nagyon hiányzott nekik Magyarország, a magyar beszéd, a magyar kultúra, a magyar ételek, hiszen ők úgy tudták, nem mehetnek vissza soha többet…
Hány magyar élt ott akkoriban?
Az apátságot közel 40 magyar szerzetes alapította, akik ‘56-ban menekültek ki. A dallasi Katolikus Egyházmegye adott nekik földet és biztos anyagi támogatást, hogy építsenek maguknak egy kolostort, amihez aztán idővel építettek egy iskolát is. Néhány évvel később hozzájárultak a University of Dallas katolikus egyetem alapításához, ahol ők tanítottak. Ami a magyarok létszámát illeti, akkoriban még nem volt internet, sem közös adatbázis, csak postai levelezés vagy telefon, így létszámot nem tudok, de azt igen, hogy már a ‘80-as évek elejétől Magyar Klubként szervezkedtek. Kulturális klubnak indult, ahol verseket szavaltak és felolvastak, magyar filmeket néztek stb., aztán bejött a majális, a disznótoros, és minden olyan gasztronómiai élmény is, amit a magyar ember szeret. Ahány magyar ember később letelepedett itt Texasban, nagyjából mind csatlakoztak…
Kik tartják most a misét? Hányan maradtak a 40 magyar szerzetesből?
Ma már sajnos csak két nagyon idős magyar szerzetes él: az egyik 86 éves, a másik 92 éves. Lelóczky Gyula atya oxigénpalackkal jár és nem bír állni, Marton Bernát atya pedig nagyon gyengén lát… És nincs utánpótlás. Magyarországról nem tudnak küldeni, mert a zirci apátságban is paphiány van. Bernát atya nyolc éven át otthon szolgált, de azóta visszakerült ide, mert beteg lett és itt jobb kezelést kap. Olvasni már nem tud, de gyönyörűen beszél, szaval… Gyula atyának pedig nem engedik, hogy a szertartást egyedül levezesse, ezért újabban hibrid mise van: az egyik amerikai pap mellett Gyula atya ül, oxigénpalackkal és úgy olvas, vagy Bernát atya mondja fejből vagy egy fiatal amerikai szerzetes olvas fel angolul… Eléggé szívszorító látvány, de mindnyájan úgy vagyunk vele, hogy addig jó, ameddig vannak, és közben lelkileg fel vagyunk készülve a legrosszabbra.
Mi a helyzet a Magyar Klubbal? Hol működik?
A klubnak soha nem volt saját helyszíne és sokáig nem volt hivatalos nonprofit szervezet sem. 2002-ben, az akkori vezetők kérték a nonprofit működést, elsősorban az adókedvezményért, és azért, hogy támogatásért pályázhassanak. A miséket az apátságban, a történelmi ünnepeket az iskolájuk ebédlőjében tartjuk. A nagyobb létszámú összejöveteleket egy-egy bérelt teremben, a majális szabadtéri rendezvényt pedig egyik magyar család telkén ünnepeljük. Többször volt már kísérlet saját épület vásárlására, a ‘80-as évek végén pénzt is gyűjtöttek, de végül egyik próbálkozásból sem lett semmi…
Mikor kezdtetek aktívabban részt venni a helyi magyar közösség életében?
Azután, hogy 1992-ben érettségizett a lányunk és elment egyetemre tanulni, és a fiunk is már nagyobbacska volt. A férjemmel mindig együtt mentünk önkéntesként dolgozni, eleinte vittük magunkkal a fiunkat is. 2015-ben vettem át az elnökséget. A korábbi elnöknő, Csifári Ágnes lemondott, mert elvesztette az állását és új munkája mellett nem marad ideje a klub ügyeire. Eleinte együtt jártunk a 2010-ben megalakult Diaszpóra Tanács üléseire Budapestre, mert jó kezdeményezésnek tartottuk, de amióta már csak egy fő mehet, egyedül képviselem egész Texast – nemcsak a helybelieket, hanem a másik két, austini és a houstoni magyar közösséget is. Austinban nincs nonprofit szervezet, ők „csak” egy informális közösség (ún. „meetup group”), de nagyon aktívak, tagjaik fiatalabbak, mint mi. Houstonban van nonprofit szervezet, amely valamikor nagyon erős volt, de a vezetőség kiöregedett, és a jelenlegi vezetőség kevésbé aktív… Igyekszünk bevonni mindhárom várost, amibe csak lehet, mert többségben van az erő …
Milyen magyar eseményeket szerveztek?
A szokásos, menetrend szerinti rendezvényeinkhez gyakran hozzájön egy-egy váratlan esemény, mint például a Debreceni Népi Együttes egyik csoportjának vagy Varga Judit miniszteri látogatása, 2024-ben pedig Fábry Kornél püspök fogadása, de általában ugyanazok az események ismétlődnek évente. Ilyenkor, februárban tartjuk a farsangot, március elején pedig a három közösség által szervezett négynapos, KMCSSZ (Külföldi Magyar Cserkészszövetség) Diaszpóra Iskolatábort Austin mellett, ahol autóval könnyen megközelíthető YMCA tábori területet bérelünk. A KMCSSZ adja a témát, délelőtt magyar nyelvű oktatás, délután pedig játékos foglalkozások zajlanak. Március elején itt már tavasz van, nyílnak a virágok, sokat lehet kirándulni, csónakázni, esténként tábortűz mellett énekelni. A gyerekek nagyon élvezik, és akik beleférnek a hat-tizennégy éves korhatárba, általában visszajönnek. A létszám változó, 30-tól 45-ig. Mindig van legalább hat-nyolc önkéntes felnőtt, aki segít; van, aki tanít és van, aki csak felügyel. Az austini magyarok vezetője és az ottani magyar önkéntesek végzik a munka nagy részét. Én is benne vagyok a szervezésben, a helyszínen ritkábban segítek. Tavaly nem tudtam részt venni, mert a férjem nagyon beteg volt, de a korábbi években ott voltam és idén is elmegyek két napra.
Majdnem a táborral egyidőben tartjuk a március 15-i ünnepséget: a magyar mise után van egy kis program, majd fogadás az iskola ebédlőjében. Május első szombatján tartjuk a majálist, ami egy régi magyar, már elhunyt család telkén kerül megrendezésre. Ez ma már az egyik helyi templom tulajdona, de az örökös, amikor szülei halála után eladta a telket, belefoglalta a szerződésbe, hogy minden május első szombatján a Magyar Klub ott tarthassa a majálist, ameddig csak akarja. A hely tehát biztosítva van hosszú távra, mi pedig önkénteseket toborzunk, akik bográcsgulyást főznek, lángost sütnek. Igyekszünk zenészeket, néptáncosokat vagy énekeseket is hívni; májusfát állítunk és különböző játékokat szervezünk a kicsiknek – ez tehát egy közös vidám együttlét. Június elejétől augusztus közepéig pedig elkezdjük a hétvégi magyar nyelvoktatást.
Hogyhogy akkor? Máshol nyáron nincsenek rendezvények, nemhogy iskola…
Texasban nagyon erős az iskola utáni sport, főleg az amerikai football és a marching band. Iskolaidőben a gyerekek nem tudnának eljönni, sem hétköznap esténként, sem hétvégén, mert olyankor mindig mérkőzések, versenyek vannak. Ezért tartjuk nyáron, szombat délelőttől délutánig, mert akkor nincs futballszezon. Ilyenkor összegyűl akár 40 diák is, akiket több csoportba osztunk, mert nagyon különböző korúak és más a nyelvtudásuk. Általában három osztállyal indulunk; van három önkéntes tanárnőnk és három helyettes tanárunk, mert senkitől sem lehet elvárni, hogy minden egyes szombatját feláldozza erre három nyári hónapon át. Ez nem a három közösség közös szervezése, ezt csak mi, dallasiak tartjuk, nem is szoktak jönni Austinból vagy Houstonból. Egyetlenegy „fehér hollónk” volt, aki Oklahoma City-ből jött hozzánk minden alkalommal összesen tíz órát vezetve oda-vissza, hogy három órán át magyarul tanuljon velünk… Mivel Dallas hatalmas területen fekszik, és nincs tömegközlekedés – senkitől sem lehet elvárni, hogy két órát vagy többet vezessen, az utóbbi két évben párhuzamos osztályokat indítottunk: Dallas északi részén, Planoban, három tanárunk tartott magyar órákat, míg egy másik tanárnővel felváltva tartottuk Mid Cities-ben, rendszerint egy-egy templomban, ahol megengedik, hogy használjuk a termeiket.
Említetted, hogy nagyon különböző korúak. Milyen korosztályból jönnek?
Több a felnőtt, mint a gyerek. A legtöbben, akik magyar nyelvet jönnek tanulni, régebben kivándorolt magyarok sokadik generációs leszármazottjai, akik felfedezték, hogy őseik magyarok voltak és szeretnének megtanulni magyarul. Vannak vegyes házasságból származók, akik szeretnék megérteni házastársaik anyanyelvét. Egy nagymama, aki gyerekként került ide ‘56-ban, lányával és unokájával együtt jött hozzánk, mert már elfelejtett magyarul. Néhány diákunk a magyar állampolgársági vizsgára készül, egyeseknek pedig magyar vőlegényük vagy menyasszonyuk van. Érdekes társaság, nagyon motiváltak és lelkesek.
Az iskolával kapcsolatban szeretném még elmesélni, hogy mi is pályázunk Kőrösi Csoma Programos (KCSP) ösztöndíjasokra. Már fogadtunk négy-öt fiatalt, akik segítettek a magyar nyelv és a néptánc tanításában, de sajnos az utolsó 2019-ben jött, itt rekedt a Covid-járvány miatt, és azóta nem jött újabb… Időnként kölcsönöztünk valakit Chicagóból, New Yorkból, vagy Floridából egy-egy eseményre, de nemsokára megint tervezünk pályázni.
Ők jellemzően szeptembertől júniusig jönnek, nektek pedig nyáron kellene…
Igen, és mi valóban nem tudunk kilenc hónapon át foglalkoztatni egy KCSP-st, ezért közösen pályázunk és megosztjuk őket, akár Austinnal, akár Houstonnal. Volt olyan, amikor az illető elment Floridába, mert ott nagyobb szükség volt rá. De most nagyon fontos lenne a segítség nálunk, a magyar iskolában, mert már nemcsak magyar nyelvet, hanem történelmet is kezdtünk tanítani. A kezdőknek csak kisvideók formájában, és elmondjuk nekik, miről van szó. Azoknak pedig, akik értik a nyelvet, komolyabban bemutatjuk az eseményeket. A hétvégi iskola befejeztével, általában augusztus 20-án, Szent István napon a diákjaink szerepelnek: énekelnek, táncolnak, bemutatják, mit tanultak a nyár folyamán.
Gondolom, ősszel következik az október 23.-i ünneplés… Hányan szoktak eljönni ezekre az eseményekre?
Legalább 600 magyart tartok nyilván, de azokból soha nem jelenik meg egyszerre mindenki. Az egyik rendezvényre eljön 150-200, a másikra másik 100-140, a témától függően. A nemzeti ünnepeken legfeljebb 60-100 személy jelenik meg, főleg az idősebbek. Nagyon ritkán lehet őket összeszedni; a legmagasabb létszámot az ‘56-os forradalom 60. évfordulóján értük el, amikor kb. 280-an voltak. Viszont az egyik évben nagy sikerrel szerkesztettünk és kiadtunk egy könyvet, amely 16 texasi magyar ‘56-os forradalmár vagy menekült emlékeit tartalmazza. 16 önkéntes munkájával valósítottuk meg és olyan sikeres volt, hogy több magyarországi város könyvtárába, sőt az Országos Széchenyi Könyvtárba is bekerült!
Az ‘56-os forradalom évfordulójára szervezett ünnepséggel be is fejezzük, mert ahogy elkezdődnek a téli ünnepek, az emberek már azzal vannak lefoglalva és nem jönnek el más magyar eseményre. Év végén még tartunk egy kis karácsonyi összejövetelt, de az nem egy nagyszabású esemény, csak összejövünk, akár a templomban, akár az iskola termében vagy egy vendéglőben és karácsonyi dalokat énekelünk. Ezzel zárjuk az évet, és aztán kezdődik elölről, a farsanggal…
Kihelyezett konzuli napokat is szervezel. Hova tartoztok?
Jelenleg a dallasi magyarság a Los Angeles-i főkonzulátushoz tartozik.
Amióta alkonzulátust nyitottak Houstonban, kétévenként ott tartanak konzuli napokat, de általában annyi ügyfél jelentkezik, hogy nem győznek mindenkit fogadni, ezért rendszerint „kisírom” a Los Angeles-i főkonzulátustól, hogy hozzánk is eljöjjenek, tartsanak nálunk is kihelyezett konzultációt, azért, hogy az embereknek ne kelljen családostól odarepülni és szállodát fizetni egy-egy hivatalos ügy – például születés, halál, esküvő, válás, lejárt útlevél megújítása, állampolgárság stb. – miatt. Néha sikerül, néha nem. Legközelebb február 26-27-én nálunk, utána pedig 28-án és március elsején Houstonban lesznek.
Mi az Amerikai Magyar Koalíciós (HAC) rendezvényén találkoztunk legutóbb. Ezek szerint tagjai vagytok a Koalíciónak?
A Mikulás Vacsorán és a másnapi vezetői ülésen én képviseltem a Magyar Klubot. Ez úgy kezdődött, hogy néhány évre áthelyeztek minket Los Angelestől Washingtonhoz, és azalatt többször utaztam, illetve utaztunk Ágival oda különböző rendezvényekre. A nagykövetségen is tartottak regionális diaszpóra gyűléseket, ott ismerkedtem meg a Koalíció tagjaival. Azért léptünk be, mert úgy találtuk, hogy egy ilyen kicsi szervezetnek, mint a miénk, mindig jó, ha van egy tapasztalt, nagyobb szervezet mögötte – ezért lettünk mi is a HAC támogató tagja. Később visszakerültünk Los Angeleshez, ezért most már ritkábban járok Washingtonba, általában csak az éves vezetőségi gyűlésre, vagy ha valami rendkívüli dolog történik a nagykövetségen és engem is meghívnak.
Hogyan alakult a családod, gyermekeid sorsa?
A férjem tavaly júliusban elhunyt. Sokáig, 18 éven át élt rákos betegként, mert nagyon jó kezelést kapott, viszont az utóbbi két-három évben már nagyon rossz állapotban volt. Kolozsváron született Erika lányunk Denverben, Colorado államban él, férje amerikai, ikerlányaik idén érettségiznek. Anyjuk tökéletesen beszél, ír és olvas magyarul, a lányok viszont inkább csak dadognak. Bár nagyon sok időt töltöttem velük kiskorukban, de nem voltam velük állandóan, ők pedig óvodába, majd iskolába jártak, miközben a szüleik dolgoztak. A Covid alatt ismét tanítottam őket a magyarra, és nagyon sokat járnak Magyarországra, az unokatestvéreikhez, ott is ragad rájuk, de nem beszélnek folyékonyan magyarul.
Amarillóban született Dani fiunk igazi „born and raised in Texas” gyerek, most Budapesten él a családjával… Eleinte egy óbudai iskolában tanított angolt, most pedig egy amerikai magániskolában tanár. Beleszeretett Budapestbe, majd egy magyar lányba és megnősült. Ötéves kislányuk mellé karácsony napján született egy kisfiuk. Ő nem tudott olyan jól magyarul, mint a nővére, de Magyarországon ő sem volt elveszve, és most már jól beszél. Viszont a gyermekeihez csak angolul szól, miközben a felesége és a nagyszülők magyarul beszélnek velük. Így az ötéves is kétnyelvű. Nemrég voltam náluk, három boldog hetet töltöttem velük.
Hogyan látod a közösség jövőjét, az utánpótlást? Tíz éve vezeted a Magyar Klubot, láthatóan nagyon energikus vagy, de nyilván te sem fiatalodsz…
Sok fiatal jön ide Magyarországról munkavállalási, vagy tanulmányi vízummal, akik farsangokra és egyéb mulatságokra szívesen eljönnek, de sajnos nem érdekli őket sem a magyar kultúra, sem a hagyományok – talán mert hamarosan visszamennek, vagy a gyereküket úgyis hazaküldik nyáron a nagyszülőkhöz, vagy még nincs gyerekük… Azért mindig akad köztük egy-két lelkes, önkéntes tevékenykedő. Valahogyan mindig megoldjuk, mert nagyon jó és összetartó közösség vagyunk, de sajnos az újak távolról sem olyan lelkesek, mint amilyenek az ‘56-osok voltak…
A templom sorsa is erősen függőben van… Attól tartok, ha ez a két öreg pap lehunyja szemét, vége lesz itt nemcsak a magyar misének, hanem a közösségnek is, mert többet nem lesz semmi közünk az apátsághoz… Ezért a jövőt sajnos nem látom túl fényesnek, de még nem adtuk fel a harcot. Már csak azért sem, mert van egy friss, biztató fejlemény: Peter főapát azt találta ki, hogy fiatal amerikai papnövendékeket küld Magyarországra. Nemrég említette, szükségük lesz magyar oktatásra, mielőtt elindulnak, hogy valamennyire megismerjék a magyar nyelvet. Amikor rákérdeztem a részletekre, azt mondta: ezek a fiatal papok angolt fognak tanítani a ciszterciek magyarországi iskoláiban, és majd visszajönnek. Reméljük, hogy így nekünk is lesznek magyar nyelvet beszélő fiatal papjaink… De ez egyelőre csak remény, nem biztos, hogy lesz belőle valami… Mindenesetre úgy tűnik, Peter főapát komolyan gondolja. Az atya elég kemény dió, de nagyon logikus. Jobb apát és jobban viszonyul a magyarokhoz, mint sok elődje. Szeretjük, meg vagyunk vele elégedve és bízunk benne, továbbra is kitart a magyarok mellett.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Beluska Éva archívumából származnak.
