Dr. Szakács Imre, a Nemzeti Összetartozás Tanácsosa a New York-i Magyar Főkonzulátusról, mondott beszéde az 1956-os Forradalom és Szabadságharc évfordulójának megemlékezésén Clevelandben:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves emlékező Cleveland-i magyarok!
Konfucius gondolata örök érvényű igazságot fogalmaz meg. 59 év telt el 1956 őszének diadalmas, lélekemelő, hősies eseményei óta. Minden évben összejönnek a világban szétszóródott magyarok is ezen a napon, hogy kis közösségeikben emlékezzenek, a múltnak tisztelettel adózzanak.
Ahogy Konfuciusz is mondja: elbeszéljük a múltat, erőt merítünk belőle, és talán megismerhetjük általa a jövőt is! 1956. október 23. történései ugyanis a jövőnek szóltak, a pesti srácok értünk, Magyarország, a magyarság jövőjéért harcoltak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A jövő csupa múltból áll! – hangzik a jól ismert idézet!
1956 hősei azonban nem azt várják tőlünk, hogy kívülről fújjuk az események lefolyását! Nem is azt, hogy név szerint ismerjük őket! Egy valamit azonban joggal várnak: Azt, hogy hűek legyünk elveikhez, az általuk képviselt értékekhez, és továbbvigyük azt a hitet, és egységet, amellyel a magyar nép jövőjéért áldozták életüket! A történelem már sokszor bebizonyította, hogy a magyar nép különleges erővel és hittel bír, amely ha kell, lerombolja a falakat, megállítja az elnyomókat.
59 évvel ezelőtt vér folyt Magyarországon. Diákok, pedagógusok, mérnökök, családapák, katonák, egyszerű emberek vére! Az életüket áldozták a szabadságnak, nekünk, a jövőnek! A szabadságvágy elnyomta a félelmet, az igazságérzet elapasztotta a könnyeket. A magyar emberek az egész világnak mutatták meg, hogy a szív, az összetartozás és a haza mire is képes.
Jakab Zoltánt az 1956-os eseményeket megélő, egyszerű budapesti mérnökembert idézem:
„Olyan feledhetetlen összetartozás- és együvé tartozás-érzése volt az embernek, hogy ez a mindig széthúzó magyarság végre egységes tudott lenni. Minden ember a testvérének érezte a másikat. Amikor sorba álltunk akár kenyérért akár vízért, vagy valami élelmiszerért, egymást előre engedő előzékenységgel fordultak egymáshoz az emberek. Valami csodálatos, katartikus érzés volt az emberekben. Mintha valami ezeréves átoktól vagy bűntől szabadultunk volna meg. Dávid legyőzte Góliátot.”
Tisztelt Cleveland-i Emlékező Közösség!
Jakab Zoltán egy azok közül a magyarok közül, akik ott voltak a forradalmi eseményekben, akik személyesen is megélték a történelmet. Sokféleképpen emlékezhetett volna vissza, azonban neki a legfontosabb: a magyar nép egységessége volt. Miközben életéért, hazájáért és szabadságáért küzdött, maga is felismerte, hogy mitől tudott igazán erős lenni a magyar nemzet azokban a pillanatokban.
„Igazi, belső felszabadultság érzése volt az a határtalan türelem és szeretet, amely az embereknek egymáshoz való kapcsolatában is kifejezésre jutott. Sajnálom az utánam jövő generációt, hogy ezt az érzést nem élték át. Mert ilyen nagyon ritkán adódik egy nemzet életében. Világtörténelmi jelentőségű esemény volt ez. Bele kell borzongani.” – folytatja visszaemlékezéseit.
1956 hősei, a pesti srácok, a vidéki városok fiataljai, a falvak ifjú parasztgazdái és idősebbek felismerték az összefogás és a magyar szív erejét. Nem kérdeztek, nem kérkedtek, nem akartak mást, csak egy független, szabad magyar hazát. Kulcsszavaik pedig ma is fülünkben csengenek: egységesség, testvériesség és szeretet! Mindez összekötötte a fővárossal a vidéket, a diákot a munkásemberrel, a nemzetőr honvédet az értelmiségivel, a pesti srácokat a megbélyegzett polgárokkal! Erről tanúskodott a teherautókon szállított élelemosztás, az állandó véradás, a kilőtt kirakatok mögött ki nem rabolt bolt, vagy az érintetlen becsületkassza! De tovább sorolhatnám azokat a tényeket, amelyek jellemezték a mi magyar októberünket!
Kedves magyar barátaim!
Minden forrás azt igazolja, hogy a forradalom alapélménye a nemzeti egység volt, és a felszabadultság boldogsága. 1956. október végén az az érzés, hogy együtt van a nemzet, együtt van az ország, mindennél erősebb volt. És mindenki felszabadult, mert végre, hangosan és nyilvánosan, kimondták az igazságot.
Október hónap talán a magyar történelem legtragikusabb hónapja. Ennek ellenére azonban október 6. és október 23. a nemzetté kovácsolódásunk és magyarságtudatunk bástyája. Mert az emlékezés fáj, ám erőt ad. A múlt olykor véres, azonban hittel tölt el! 59 évvel ezelőtt végül győzött a nagyobb, a kegyetlen, a hatalmasabb. De soha nem tudja tőlünk elvenni azt, hogy a magyar magyar, a nemzet nemzet, a haza haza maradt!
Tisztelt Emlékező Honfitársaim!
1956-ban a magyarok változást akartak, le akarták váltani a szovjethatalmat, helyre akarták állítani az igazságon és a szabadságon nyugvó törvényes rendet. A forradalom alapkövetelését az egész nemzet osztotta: vissza kell szerezni Magyarország függetlenségét. Az önkényuralom helyett szabadságjogokat, önrendelkezést, szabad választásokat akart mindenki. Az 56-os forradalmárok valójában Magyarország jövőjéért harcoltak, a maguk jövőjét, és a magyarság jelenét építették. Ezért válhattak nemcsak a magyarok, de az egész világ szemében is hősökké.
A magyarság történelme során mindig elérkezik az a pillanat, amikor új, mélyebb összefüggésben jelennek meg a múlt eseményei. A hősök útján, a magyar nép tehetségéből és hitéből fakadóan mindig eljutottunk oda, ahonnét a múlt minden lépése értelmet nyert, és ahonnét a folytatást is megláthattuk. Halljuk hát meg a hősök szavait! Tiszteljük meg őket azzal, hogy megfogadjuk üzenetüket: egységesség, testvériesség, szeretet!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Október 23. ma már nem csak a forradalom emléknapja, hanem ténylegesen a magyar szabadság ünnepe is! Már 1956-ban megfogalmazódott a teljes nemzeti szuverenitás igénye, végül 1989. október 23-ig kellett rá várni. A mai napon a magyar szabadságot ünnepeljük, amelyet féltenünk, óvnunk kell ma is. Sokan az életüket adták Magyarország szabadságáért, tartozunk nekik annyival, hogy míg élünk, és míg világ a világ óvjuk, féltjük és teljes tartalmában megőrizzük!
Bár sokáig próbálták tagadni, meghazudtolni, és elnyomni, azonban 1956-nak mára megvannak a szimbólumai, a jelképes helyei. A Műegyetem aulája, ahonnan október 23-án a tüntető menet elindult, a Bem szobor, ahová érkezett. A harcok híres helyszínei, amelyekről minden magyarnak 56 jut eszébe: a Széna tér, a Corvin köz, a Kilián laktanya. A közismert jelszavak. S mindenekelőtt a lyukas zászló. Van egy fénykép, talán Önök is jól ismerik, amely bejárta az egész világot. Azt ábrázolja, amikor egy csapatnyi magyar forradalmár éppen a magyar zászló közepéből vágja ki a diktatúra szégyenfoltját, a rákosi címert és felemelik a lyukas közepű lobogót.
„Szeressétek ezt a zászlót, Híven szeressétek.
Fonjatok rá hőstettekből Új koszorút, szépet!
Hadd lengje be dicsőséggel Kárpát ősi ormát,
És hirdesse, hogy feltámad Szép Magyarország,
Régi Magyarország…”
A magyar forradalom leverésekor Svájcba menekült Molnár Miklós Párizsban egy könyvet adott ki 1956-ról. Ez volt a címe: Egy vereség diadala. Ennek a címnek morális üzenete volt. Valóban, a világtörténelminek számító események távlatosabb értelme szerint egy eltiport és megalázott nép nem mindennapi bátorsággal és önfeláldozással aratott erkölcsi győzelmet egy zsarnoki rendszer és egy elnyomó nagyhatalom fölött.
A magyar forradalom és szabadságharc ugyan fegyveresen elbukott, a szovjet túlerővel szemben törvényszerűen el kellett buknia. De erkölcsileg és politikailag győzött. Győzött, mert az emberiség és a magyarság legszentebb törekvéseit képviselte. Ezeket a törekvéseket az óta a közép- és kelet-európai történelem későbbi alakulása is igazolta.
Nekünk, 1956 örököseinek ma kötelességünk az igazsággal mért szembenézés, és szembesítés.
Ne feledjük: a magyar forradalom volt az első nagyszabású történelmi esemény, amely a nagyvilág közvéleménye előtt megkérdőjelezte a kommunista rendszer alapvető célkitűzéseit, és leleplezte a népeket elnyomása alatt tartó szovjeturalmat.
Ne feledjük: A magyar ötvenhat örökségét folytatta az 1968-as „prágai tavasz” és az 1980-as lengyel Szolidaritás, majd teljesítette be a közép-európai „rendszerváltások” 1989-es eseménysorozata.
Nyugaton nem értették igazán, hogy a „nagy kísérlet” országaiban, ahol megvalósulni látszódott az emberiség álma, a szocializmus, az egyenlőség társadalma, ahol nincs tőke és kizsákmányolás, ott egyszer csak egy porszem került a gépezetbe. De tetszett nekik a dolog, hogy egy ilyen kis nép, amelyik alig látszik a térképen, fegyverrel megy neki a világ legnagyobb és legjelentősebb hadipotenciáljával rendelkező országának, a Szovjetuniónak.
Csodálták Magyarországot, a magyar népet, a pesti srácokat. Küldtek Magyarországra tudósítókat, tejport s finom sajtokat, csokoládét és citromot, de aztán mégis úgy gondolták, maradjon ez az oroszok és a magyarok belügye.
Tudom, hogy ez a nap nem alkalmas az ironizálásra, de engedjék meg, hogy idézzek egy történetet, amit Önök jobban értenek itt, mint azok otthon, akik nem nagyon ismerik Amerikát.
Magyar íróházaspár próbálja Amerikában elmagyarázni amerikai baráti házaspároknak a „csengőfrász”, a lefüggönyözött autók és az éjszakai letartóztatások lényegét. Az amerikai hallgatóság bólogat, majd egy feleség megszólal: És mondd, amikor az az ávós becsengetett miért nem mondtátok, hogy ez magánterület, ide nem jöhetnek be csak úgy.
Kedves Barátaim!
Szigethy Gábor írja:
1956. november 4-én a szovjet hadsereg által megszállt magyar Parlament épületében az írógép előtt ül Bibó István, a Nagy Imre-kormány államminisztere, aki abban a pillanatban már a kormány egyetlen nem visszavonult, nem lemondott, nem menedékjogot kért politikusa. Egymaga áll a vártán – eszébe jutott Ady Endre tragikus sóhaja: Őrzők, vigyázzatok a strázsán! –, és tudja: „1956 októberéről nem lehet nem tudomást venni; olyan ez, mintha egy tárgyalóasztal közepén egy hulla feküdne kiterítve. Egy hulla fölött nem lehet tárgyalni. A hullával valamit tenni kell. A hullát, ha eltemetik, akkor sem lehet meg nem történtté tenni október eseményeit, a következtetéseket le kell belőle vonni.”
Mit lehetett tenni 1956. november 4-én hajnalban, amikor megindul a szovjet tankok hömpölygő áradata Magyarország ellen? Mit tehet egy törékeny és kikezdhetetlen erkölcsű magyar értelmiségi a Parlamentben azon a lőporfüstös hajnalon? Az épület másik szárnyában már készülnek a kommunisták, az ideológiai mindentudás megszállottjai a hatalom átvételére; Európa jajong, de mozdulatlan, az ország romokban, a magyarok lelkében gyilkos tőr: a reménytelenség.
Bibó István ül az írógép előtt, és nyilatkozatot fogalmaz. A világba kiáltja: Magyarország él, mert élni akar. És akkor is él, és akkor is élni fog, ha a kommunisták, az ideológiai mindentudás megszállottjai megint és most újra erőszakkal birtokba veszik. […]
Isten óvja Magyarországot! – imádkozott Bibó István 1956. november 4-én hajnalban, amikor a kommunisták kérésére megszállták az országot a bolsevikok.
Isten óvta Magyarországot: túléltük.
Befejezésül engedjék meg, hogy Angyal Istvánnak a Tűzoltó utca kivégzett parancsnokának börtönből kijuttatott levelének részletét idézzem. Ez az üzenet sok évvel ezelőtt íródott, de a benne megfogalmazott óhaj tanulságos, és akinek füle van rá, az megérti a síron túli finom iróniát:
„Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk, és akikkel együtt tértünk meg.”
Egy nagy rusztikus kő áll ma a 301-es parcellában hirdetve, hogy a névtelen csőcselék csodákra volt képes.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Szakács Imre,
Nemzeti Összetartozás Tanácsosa
