[useyourdrive dir=”1iemXYTNI3nYKql6QXgYZ3E_YkNge0A8b” account=”115321388504888070881″ mode=”audio” include=”1jcNuVpgkJ4OIBz9lYs1hs7x2nFTsq5qd” viewrole=”administrator|author|contributor|editor|subscriber|guest” downloadrole=”all” mediabuttons=”prevtrack|playpause|nexttrack|volume|current|duration|skipback|jumpforward|speed|shuffle|fullscreen|airplay|chromecast” hideplaylist=”1″]
Ma Csoóri Sándorral, Sütő Andrással, Kányádi Sándorral “teáztam” Clevelandben.
Tudom, hogy merész kijelentés, megértem ha felkapják a fejüket, de el kell hinniük nekem, ők tényleg velem voltak a magyar kultúra napján Böjtös László, Magyarország tiszteletbeli főkonzuljának nappalijában.
Hiszen néhány évtizeddel korábban, talán pont ugyanabban a székben ültek, amiben én, ugyanazt a vendégszeretetet élvezték amit én, és egészen bizonyosan kezükben volt a vendégkönyv, amelyben ott hagytak egy darabkát magukból, gondolataikból, érzéseikből.
Kezemben tartva a drága kincset, ötven esztendő történelmének hiteles bizonyítékát, tényleg éreztem őket, titkon a papírt simogatva, mélyen magamba szívva illatát.
Ne tessék engem részrehajlással megvádolni, hisz 82 nevet mégsem írhatok egy címbe, ugyanis a három vendégkönyv a teljesség igénye nélkül, ennyi bejegyzést tartalmaz, és én mindhármat kétszer is végiglapoztam.
Csakhát fent említettek különösen kedvesek nekem. Mert kislány koromban foghattam a kezüket, mert később felnőtt létemben is mindegyre mutatták az utat.
“Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk.
Hallanunk kell egymást, hogy hallhatók legyünk.”Csoóri Sándor
Olyan sok az érzés, a gondolat, a mondanivaló. Olyan nehéz választani…
Megpróbálom, hiszen csak 1956-ig kell vissza ugranom az időben. Böjtös László 1954-ben végzett építészmérnökként, Budapesten. 1956-ban feleségül vette Papp Györgyit, természetesen együtt indult a diákokkal a Dunaparton, a Bem szoborhoz 1956. október 23-án. Fiatal házas életük első karácsonya előtt már el kellett menekülniük. 1956. december 31-én érkeztek meg Clevelandbe. Rövid időre terveztek, a változásokat megvárva mennek is vissza, gondolták.
Laci bácsi (nekem és sokaknak az) az 1970-es évektől saját építészeti irodájában, főként egyházi épületeket és templomokat tervezett.
Az emigrációs lét kényszer beolvadása nem volt ínyére, így a megmaradás lehetőségein kezdett gondolkodni. Magyarnak megmaradni, távol a hazától, és másokat is segíteni ebben. Így kezdődött és jött létre a Magyar Baráti Társaság. A “határtalan haza” gondolata mentén szervezett, levelezett, saját házában fogadott a tiszta szellem őrzői, a csendes forradalom művelői közül százakat, az évek során.
“Egy nép határait nemcsak sorompók jelzik, némelykor – s mindenekelőtt – az a vérpiros vonal, amely szívkamrákon át húzódik és zárul körbe kontinensek és óceánok fölött.”
SÜTŐ András
Oly sok név, és oly sokan elmentek már közülük. Kósa Ferenc, Domokos Géza, ifj. Bartók Béla, Széllyes Sándor, Fodor Sándor hiszem, hogy mosolyogva gondoltok vissza vendégelőadói utatokra, Laci bácsi és Györgyi vendégszeretetére. Köszönöm, hogy veletek teázhattam ma.
Keresem, kutatom az élőket, akik tudják, értik, igazolhatják amiről írok.
Farkas Árpád, Dévai Nagy Kamilla, Markó Béla soraiban, és a többiekében mind, arról a belső erőről olvasok, ami megtart magyarnak.
“Kedves Györgyi és László!
Mi, akik odahaza nem érezhetjük igazán otthon magunkat (“otthonom ez vagy itthonom csupán…?”), talán azért kívánkozunk el ilyen messzire, hogy bebizonyosodjék: nem a kövek, a vizek, a füvek és a fák tartják meg az embert magyarnak, hanem a belső erő és hit. Ezt az erőt éltem át s fedeztem fel újból magamnak is nálatok gyönyörű, de idegen fák, füvek és házak között. Köszönet a vendégszeretetért és még nagyobb köszönet ezért a megbizonyosodásért. Várunk titeket Erdély hegyei, füvei, fái és házai közé!”
Markó Béla
A magyar kultúra napján, nagyon messze az Otthonomtól, ölembe hullott e különleges szellemi csemege. Hatása alá kerültem, nem tagadom, de egy pillanatát sem bánom. Györgyi noszogatott, invitált: ” Nem is ettél semmit!”- mondogatta.
Én meg mosolyogva és nagyon jóllakottan néztem és hallgattam hálásan suttogást, nevetést, reményt a magyar kultúra napján.
“Bátorítást kaptam tőletek, mert megmaradhatok embernek, magyarnak.
Nem tudom itt nehezebb-e ez, vagy odahaza.
Hálával és a viszontlátás reményével:Kósa Ferenc”
Szabó Éva
Cleveland, 2020. január 22.
