Két lélek ücsörgött fenn a fellegekben,
hosszan beszélgettek, jövőt tervezgettek.
Izgatottak voltak, útjuk lassan eljő,
kíváncsian várták, ki lesz majd az első.
Egy pár voltak ők itt, mennyek országában,
vajon mi vár rájuk emberi ruhában.
Reménnyel telt szívük, Isten szólt hozzájuk:
„Eljött hát az idő, új otthon vár rátok.”
A két kicsi lélek kézenfogva álltak,
mi lesz vajon vélük, ha útjaik elválnak.
Hogy ismerik fel majd, egymást, ott a mélyben,
hogy néz ki egy lélek emberszerepében.
Sokat tanakodtak, hogy legyen, mivégre,
aranygombolyagból fonalakat szőttek.
Lélekfonal szálak ragyogtak az égen,
állt a két kis lélek utazásra készen.
Fonal végét fogva lassan ereszkedtek,
egy napon a földön ketten megszülettek.
A két kicsi lélek új ruhácskát öltött,
kisfiút és kislányt csodáltak az ősök.
Lélekfonal végét szívükbe rejtették,
hogy egész életükben egymást így keressék.
Elteltek az évek, a lány már alig várta,
hogy lenn a földi létben párját megtalálja.
Egy havas, téli napon a lány egy fiút látva,
két szemébe nézve, tudta ő a társa.
Lélekfonal végét kutatta szívében,
várta, hogy a fiú is ezt tegye övében.
A fiú rá se nézett, elsétált mellette,
lélekfonal végét ő már elengedte.
A lány szíve kővé vált, lehet tán örökre,
hisz kicsi lélektársát, ő sohasem feledte.
