Száműzöttek, kivándorlók, emigránsok, hontalanok, menekültek, disszidensek, tengerentúli magyarok – gyakran találkozunk ezekkel az elnevezésekkel a sajtóban, de talán kevesen vannak, akik tudják, hogy mi különbözteti meg őket. A Kárpát-medencében élő magyarok történelme, sorsa, helyzete hosszú évtizedek óta napi téma, ám legalább ennyire fontos górcső alá venni a tengerentúl élő nemzettársaink életét, kihívásait, értékeit. Mit jelent magyarnak lenni Amerikában, lehet-e valakinek két hazája, és lehet-e magyar az az ember, aki már csak angolul beszél? Az etnikai identitás mai megnyilvánulásait és lehetőségeinek színtereit vizsgálja Dr. Bába Szilvia diaszpóra-kutató, a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa, aki nemrégiben a Bocskai Rádió stúdiójának vendége volt.
Dr. Bába Szilvia Budapesten született, a diaszpórával nincs személyes érintettsége. 2003-ban került a Budai Várba, a Magyar Kultúra Alapítványhoz, ahol rendezvények szervezésében vett részt a személyes magyar-magyar párbeszéd érdekében. Elsősorban a határon túlra került magyarok és az anyaországiak közötti kapcsolatot erősítették konferenciákkal, képzésekkel, képzőművészeti kiállításokkal. Az egyik fő gondolat az volt, hogy a felvidéki magyar, az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai Budapesten találkozzon egymással, ismerjék meg egymás problémáját, életét. Hamarosan Szilvia lett a felelőse azoknak a programoknak, amelyek a tengerentúli magyarokat célozták meg. 2004-ben Dr. Tanka Lászlóval közösen indította el a Panoráma Világklubot. Azon az igényen alapult, hogy azoknak, akik Amerikából, Kanadából, Ausztráliából hazalátogatnak, legyen egy közös találkozóhelyük. Havonta 150-250 diaszpórában élő, de éppen Magyarországon tartózkodó megosztotta egymással a gondolatait.
Szilvia mindig is foglalkozott a diaszpórával, 2005 tájékán Dr. Koncz Gábor biztatására jelentkezett a doktori iskolába. A Magyar Kultúra Alapítvány akkori igazgatója felismerte, hogy Szilvia diaszpórával kapcsolatos meglátásait mindenképp érdemes lenne egy tudományos kutatással tovább vinni. A Magyar identitás a tengerentúli diaszpórában címet viselő disszertációt 10 éves kutatói munka előzte meg, Szilvia járt magyarok között Ausztráliában, az USA számos városában: New Yorkban, New Brunswickban, Passage-ben, Trentonban, Philadelphiában, Ontarióban, Los Angelesben, Las Vegasban és St. Louisban, Kanadában. A doktori disszertációban bemutatta a diaszpóra történetét, és azt a hét + 1 kivándorlási hullámot, amit elkülönített. Az emberek minden időben más okból hagyták el szülőföldjüket, minden hullám idején más társadalmi hátterű egyének indultak útnak. Az alábbiakban dióhéjban összefoglalta a Bocskai Rádió követői számára az említett kronológiát. Nulladik hullámnak nevezi az 1849. augusztus 13-i világosi fegyverletételt megelőző kivándorlást, amikor nem tömegével mentek el a magyarok, inkább kalandvágyból, misszióba vagy tudományos munka miatt. Az első hullám a világosi fegyverletétel és a kiegyezés között zajlott, amikor a szabadságharc után menekültek a katonák a megtorlás elől. Kossuth Lajos és mintegy ezer katonája tekinthető az első magyar emigrációs csoportnak. A második hullám volt a legnagyobb, ez alapozta meg az amerikai és részben a kanadai magyar életet, amikor is a kiegyezést követően (1867) Trianonig, tehát az első világháború végéig (1918-1920) mintegy 1,8 millióan hagyták el az országot. Ők döntően a nyomor, a nehéz megélhetés elől menekültek. A fő célpont az Amerikai Egyesült Államok volt, az északkeleti partvidéken a vaskohókban, acélgyárakban, porcelán és téglagyárakban, bányákban dolgoztak, nehéz és egészségtelen körülmények között éltek. Fő céljuk volt, hogy pénzt gyűjtsenek és hazamenjenek. A két világháború között is látható egy újabb hullám, amikor sokan az elszakított területekről érkeztek. Egyébként az izraelita vallásúak döntő többsége is az 1930-as években emigrált. A következő hullám a legismertebb: az 1956-os forradalom és szabadságharc után, döntően fiatalok lépték át a határt. Számukat közel 200 ezerre becsülik. 1957-től az 1990-es évek végéig kivándorolt embereket disszidenseknek nevezzük, ők útlevéllel, de engedély nélkül maradtak külföldön. Valamiféle kivándorlás napjainkban is érzékelhető, fő motivációja a fényesebb jövő, jobb megélhetés. Célországként már nem az Egyesült Államok a leggyakoribb, hanem Németország és Nagy-Britannia.
Az Újhazában letelepedett, családot alapított emberek sorsa, identitása általában annak fényében alakult, hogy a fogadó országban milyen asszimilációs politika volt jellemző. Az 1910-es évek közepén például megszavazták az amerikanizációt: a munkavállalás feltételévé tették az angol nyelvtudást és az állampolgárságot is. A háború végeztével ezt megszüntették, de addigra felismerték az egyházak és a magyar szervezetek vezetői, hogy a boldoguláshoz elengedhetetlen az államnyelv ismerete. Megszületett az a második generáció, amelyiknek szülőföldje már Amerika volt. Jártak hétvégi magyar iskolába, a templomokban is folyt velük való foglalkozás, de a gyerekek egymás között már az angol nyelvet használták. Kialakult a kettős identitás, ami ma is ismert a diaszpórában: sokan azok közül is magyarnak vallják magukat, akik már nem beszélik anyanyelvüket. Igazán virágzó magyar élet az 1920-as, ’30-as években volt Amerikában.
Dr. Bába Szilvia a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként, most azt vizsgálja, hogy mi a jelene és mi a jövője az észak-amerikai magyar diaszpóra szervezeteinek, az egyházaknak, a cserkészetnek, a néptánccsoportoknak, színjátszó köröknek. Általános probléma, hogy a fiatalokat sokkal nehezebb integrálni a magyar közösségi életbe, jellemző egy generációs szakadék úgy Kanadában, mint az Egyesült Államokban. Az asszimiláció egyik gyorsító tényezője a vegyes házasság is. Különösen akkor, ha az édesanya a más nemzetiségű, valószínűleg az ő anyanyelve lesz a domináns a családban. Bizonyított, hogy a magyarságtudat kialakulása döntően a szülőn múlik, az etnikai identitás a családban indul ez el. Sok esetben a fiatalok huszonéves fejjel kezdik el értékelni, honnan származnak, sokszor ezt a nagyszülőkhöz való pozitív viszony, a rájuk való emlékezés, a gyermekkori emlékek hozzák elő. Ezek kötődhetnek étkezési szokásokhoz, vagy ahhoz a néhány szóhoz, vagy magyar énekhez, amit a nagymamától, nagypapától hallottak.
Megfigyelhető, hogy a nagyobb városokban, ahol nagyobb a munkalehetőség, ott szélesebben épülnek ki a magyarságtudat megélési, megnyilvánulási színterei. Egyszerűen azért, mert több magyar él a közösségben, népesebben vannak a magyar szentmisén vagy istentiszteleten, többen eljárnak cserkészetre, néptáncra, hétvégi iskolába. Szilvia vallja, hogy a harmad és negyed generációs fiatalok számára már nem a nyelvnek van elsődleges identitásjelölő szerepe, hanem a szimbólumoknak, a magyar ruha viseletének, a zenének, a táncnak, az étkezési szokásoknak és az olyan tradícióknak, amelyek a családhoz kötődnek. Számukra mindez együtt jelenti a magyar örökséget.
Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkársága 2010 óta különös hangsúlyt fektet arra, hogy a tengerentúli magyarok is a magyar nemzet fontos részének érezzék magukat. Számos program működik annak érdekében, hogy a fiatalok megismerjék az országot, ahonnan felmenőik származnak, bejárhassák a magyar kultúra ikonikus helyszíneit. Szilvia lassan két évtizede foglalkozik a diaszpórával, úgy látja, hogy az anyaország odafigyelése nagy erőt ad a diaszpórának a megmaradás mindennapos küzdelmeihez. Sokan dolgozunk az anyaországban azért, hogy a diaszpórát megismertessük, könyvek, kiadványok, rendezvények sokasága igyekszik bemutatni azt a munkát, amit itt végeztek a diaszpórában – a kutató úgy tapasztalja, hogy a Kőrösi Sándor Program ösztöndíjasai valóban nagyon hasznos munkát végeznek a diaszpóra közösségeiben, ahogy a kulturális örökséget mentő a Mikes Kelemen Program is fontos missziót lát el. Szilvia a Reconnect Hungary egyik programszervezőjeként azon dolgozik, hogy a jelentkező fiataloknak a mai Magyarországot mutassák meg, lehetőséget kapjanak felfedezni gyökereiket, magyarságukat. Többen közülük aktívan részt vesznek az anyaországi közösségi életben, vannak olyanok is, akik Magyarországra jönnek tanulni.
A különböző kivándorlási hullámok velejárója volt, hogy megosztották a magyarságot a diaszpórában. Más-más társadalmi hátterű, egzisztenciájú emberek lépték át a határt, más volt a motivációja a politikai okból menekülőnek, mint a jobb megélhetés céljából emigráltnak. Ebben gyökerezhet az, hogy napjainkban is nehéz megteremteni az összefogást. Az utódokra főleg nagy sokszínűség jellemző. Kapaszkodót jelenthet a diaszpóra közössége számára, hogy az anyaország támogatásával egyre jobb lehet magyarnak lenni úgy a tengerentúlon, mint Magyarországon.
A Polgári Magyarországért Alapítvány támogatásának köszönhetően tanulmánykötetben elérhetők Szilvia legfrissebb kutatásai. A kereskedelmi forgalomban nem elérhető könyvet ingyen az érdeklődők rendelkezésére tudja bocsátani. A jelenlegi ösztöndíjas jogviszonya 2024-ben ér véget a Magyar Művészeti Akadémiánál, ennek az időszaknak a végére egy újabb kiadvány készül majd. Aki úgy érzi, hogy szeretné segíteni az ő munkáját, töltse ki a közösségi oldalán elérhető angol és magyar nyelvű, névtelen online kérdőívet. Szilvia a diaszpórában élő szervezetek, egyházak, cserkészcsapatok aktuális kihívásait vizsgálja jelenleg. A kutatásnak van egy kulturális vonatkozása is. Szeretné felderíteni, hogy a tengerentúli magyarok mennyire ismerik a Kárpát-medencei kortárs kultúrát, művészetet, művészeket, hogyan jelenik meg napjaikban a mai magyar kultúra, milyen kulturális és művészeti produktumra lehet igény az Egyesült Államokban.
Szilvia megfigyelései mögött 15-18 évnyi kutatás, ötszáz könyv, rengeteg interjú, beszélgetés és kérdőív áll. Megállapításait arra alapozza, amit a diaszpórában élők osztottak meg vele. Arra kértük, hogy külső szemlélőként osszon meg velünk tanulságokat, túlélési stratégiát, előre mutató üzenetet: A szervezetek vezetőinek szerintem arra kell figyelnie, hogy legyen utód, hogy merjük átadni a stafétát, hogy ne fáradjunk bele, ne égjünk ki, ne csak a mi vállunkat nyomja annak a felelőssége, hogy itt őrizni kell a magyarságtudatot. Fontos megadni a teret a fiatal generációnak, hogy olyan programot szervezzenek a közösségben, amire nekik van igényük, a Magyar Házak ne üresedjenek ki. Természetesen kettőn áll a vásár, nekik is rá kell ébredniük, hogy érdemes az idősebbek tapasztalataira támaszkodni.
Hallgassák továbbra is a Bocskai Rádiót, járjanak a cserkészetbe, a magyar templomba, a szervezetek rendezvényeire, és aki teheti, azért otthon használja a magyar nyelvet! – zárta a beszélgetést a diaszpóra-kutató.
Dorgay Zsófia
Ha tetszett ez a riport, esemény összefoglaló, kérjük, támogassa a Bocskai Rádiót működtető Magyar Média Alapítványt. Számítunk az önök nagylelkűségére! Évi 52 dollár, azaz heti 1 dollár sokat jelent a külhoni magyar média működésében!
