Egy életen át a magyarság szolgálatában – halálának első évfordulóján Dr. Bognár Bélára emlékezünk

“Bognár Béla, zalai parasztgyerek, veszprémi piarista, 56’-os kiskatona, amerikai egyetemi tanár.” – legszívesebben így mutatta be magát a Bognár Családi Magyar Ösztöndíjalap létrehozója. Írásunk a 2019. szeptember 24-én elhunyt Bognár Béla életművének állít emléket. Legtöbben a oktató-kutatói tevékenységét és alapítványát ismerik a diaszpórában, de kitelepülésének történetéről is érdemes hallani, sőt. Az 56’-os fiatal a politikai repressziótól menekülve került a tengerentúlra. Az Egyesült Államokban is a magyarság sorsát tartotta szem előtt, ösztöndíjjal segítette a kárpát-medencei egyetemistákat. Lauer Edittel, az Amerikai Magyar Koalíció tiszteletbeli elnökével nosztalgiáztunk, aki nem csak jó barátja, de munkatársa is volt Béla bácsinak.

(A videó felvétel megnézhető itt a weboldalunkon is a vasárnapi élőadás után.)

Bognár Béla a magyarországi Zala megyéből származott, egyszerű paraszt családból. Nagymamájával különösen szoros kapcsolatban volt, ő nevelte fel. A veszprémi piarista gimnáziumba tanára jóvoltából került, később a Révai Gimnáziumot fejezte be. Tanári protekcióval a pécsi pedagógiai főiskola hallgatója lett kémia-matematika szakon. Pedig az irodalmat szerette, nem volt reál beállítottságú. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem diákja is volt, fizika-matematika szakpárra váltott. A párttitkár utasítására és nyilvános megszégyenítés után négy társával elbocsátották, vallásos beállítottságukra hivatkozva.“Mivel a rendszer ellenségei vagytok, ezért erről, és minden más egyetemről ki vagytok zárva.” Ennek ellenére egy évig titokban ott maradt, amíg az ávósok nem leltek rá. Barátai segítségével szökött Budapestről Győrbe, diák létét eltitkolta, hogy beállhasson gyári munkára.

“Semmiről nem tudok annyit mondani, mint 56-ról az életemben.” – Washington DC Nemzeti Galériájában fia, Steve Bognar rátalált egy fotóra, ahol édesapja a tank tetején áll a lyukas zászlóval. Béla bácsi nagy becsben tartotta ezt a fényképes emléket. 1956-ban Győrből ment Budapestre. A Bem-téri tüntetésen csatlakozott a tömeghez. Gutai Laci osztálytársa ment be az elsők között a rádióállomásra. Fegyvert szereztek, csapatot gyűjtöttek. Az Üllői úti és a Soroksári úti összecsapásokban az elsők között volt. Béla bácsi nagyon jó céllövő volt, társait is megtanította. Több tankot semlegesítettek, odadobták a Molotov-koktélt, ahol a lánctalpasok benzintartálya volt. A sikerek néhány napig tartottak, de a szovjetek novemberi negyedikei bevonulása után nem volt kétséges, hogy a forradalom elveszett. Hazament Zalába, a családja tudta, hogy el kell engednie Nyugatra. Ha marad, kivégzés vagy bebörtönzés várta volna. “Kicsi Bélám, tudom már, hogy sosem látjuk egymást. Csak emlékezz a szavaimra: amit másokért teszel, az ad életednek értelmet.” – nagymamája szavait örökre őrizte, ezzel a szívből jövő útravalóval vágott neki a nagyvilágnak. 

Nevelője tanácsát az új hazájában hasznosította: támogatást gyűjtött, hogy másokon segíthessen. Sokat beszélgetett egy jezsuita atyával, aki ráébresztette, hogy a szociális munka való neki, és mint magyarnak kötelessége segíteni honfitársain, bárhol is éljen a világban. Közösen láttak neki Magyarországról áttelepült egyetemistáknak pénzt gyűjteni. 1961-ben kötött házasságot, ebben az évben ment ki Amerikába is. Egy év alatt megtanult jól angolul, egy Károly nevű másik jezsuita atya ügyintézője lett. Megszerették, ösztöndíjat kapott a mesterképzés elvégzéséhez. A Wisconsini Egyetem gerontológiai szakirányának hallgatójaként az időseket érintő ASL kór előfordulását és kialakulásának körülményeit tanulmányozta egy veteránkórházban. Tudását másokkal is megosztotta: olyan szakembereket oktatott, akik a szociális munka és az idősödés területe iránt érdeklődtek. Kutatásait díjjal is elismerték Amerikában.

1999 környékén második feleségével, Aprillel létrehoztak egy alapot, hogy ösztöndíjhoz juthassanak arra rászoruló, tehetséges magyar diákok. Olyanok, akik az Egyesült Államokba mentek egyetemre. Az első stipendiumok már akkori viszonylatban is nagy támogatásnak számítottak egy magyar hallgató számára, míg egy amerikainak ötszáz dollárnyi segítség nem bizonyult volna túl soknak. Az volt az álma, hogy mikor nyugdíjba megy, alapítson egy ösztöndíjat. Az álma valóra vált. A hír elment Magyarországra, sok érdeklődő levelet kapott. Elhatározták, hogy az elszakított területek magyarjai számára is kell egy alap, hogy tehetségüket otthon fejlesszék és kamatoztassák a magyarság javára. A határon túli ösztöndíj első birtokosa Bíró Zsuzsanna lett, egy erdélyi lány, aki tanítóképzőbe járt. Béla bácsi a saját kertjének sárga paprikáit árusította el, ez vált támogatássá a fiatal lány számára. A daytoni református egyház is bekapcsolódott anyagi forrásokkal. Zsuzsanna jelenleg egy budapesti református iskola magyar- és vallástanára. A támogatott egyetemisták mintegy 90%-a otthon maradt Kárpátalján, Felvidéken, Erdélyben és Délvidéken. Többen közülük tanárok, mérnökök, matematikusok lettek. Legelőször a barátainak és az amerikai közösségnek címezte pénzgyűjtő leveleit, évente 40-50 ezer dollárt kellett gyűjtenie. Szerencsés helyzetbe került, amikor összehozta a sors Doris Buffet nevű vagyonos, nagyvonalú és empatikus hölggyel. Béla nagy segélyeket kapott Doris alapítványától. A Sunshine Lady Foundation lett Béla bácsiék legnagyobb jótevője.

Bognár Béla ahogy idősödött, egyre nagyobb terhet róttak rá az adminisztrációval járó teendők. Az ösztöndíjprogramot az Amerikai Magyar Koalíciónak adta át, akkor Lauer Edit volt a szervezet élén. Az átvétel nem jelentett gyökeres változást, a Koalíció fenntartotta a jó viszonyt a szponzorokkal, a törődést a már meglévő ösztöndíjasokkal. Rendkívül büszkék diákjaikra, mert szép eredményeket mutatnak fel saját területükön.

Illyés Gyula szavait érezte magáénak Bognár Béla, amikor utolsó interjúnkat készítettük vele: “Azt viszel magaddal, amit itt hagytál.”  Felelősséget rótt rájuk, de ugyanakkor hatalmas érték van az Amerikai Magyar Koalíció kezében, Béla Bácsi vallásos lelkületét, tettvágyát és őszinte segítségét viszik tovább az ösztöndíjprogrammal. Az elszakított magyar területeknek szükségük van magyar értelmiségre, képzett fiatalságra, akik a jövő zálogai kisebbségi létben. A világjárvány okozta felfordulás és anyagi gondok a Koalíciót sem kerülték el teljesen, szívesen fogadnak olyan szponzorokat, akik tudnak azonosulni ezzel a nemes céllal, és anyagi lehetőségük is van magyar hallgatók tanulmányaiba fektetni. Bízunk benne, hogy amit Béla bácsi elkezdett, az még hosszú éveken át folytatódni fog honfitársaink javára. Kötelességünk emlékeznünk rá, nyugodjék békében!

Dorgay Zsófia
Kárpátalja