Az Amerikában töltött három év során számos dolgot megszoktam már, ami kezdetben meglepett, de még mindig akadnak olyan jelenségek, amelyeket ennyi idő elteltével sem tudtam megszeretni, és amelyekkel kapcsolatban több amerikai ismerősöm is állítja: „Egyszerűen csak sok”.
1. Ezek közül az egyik legzavaróbb az emberi beszéd hangereje. Szinte minden reggel arra ébredek, hogy a házunk előtti úton sétáló szomszédaim kivesézik a magánéletüket. Az egy asztalnál ülők gyakran úgy beszélnek egymással, hogy az étterem túlsó végén is hallani mindent. Tudom, hogy ez otthon is előfordul, de ami ott kivétel, itt főszabály, aminek eredményeképp a saját társaságomat vagy magamat hallom a legkevésbé – ehhez nyilván az is hozzájárul, hogy egy átlagos étteremben termenként legalább 3–5, de akár 10 (!) képernyőről is folyamatosan megy a sportközvetítés vagy a hírek, olykor akár felhangosítva is.
2. A „túl sok” téma része az étkezés – nemcsak a hatalmas mennyiségek, hanem az elképesztő cukor- és zsírtartalom miatt. Az elhízás súlyos problémája külön cikket érdemelne, én csak néhány példát hozok.
Egy ismerős amerikai magyar édesanya szerint minden amerikai recept ajánlott cukormennyiségének legfeljebb felét érdemes használni.
Emlékszem, amikor először önkénteskedtem egy használtruha-vásáron, és szortírozás közben olyan ruhaméreteket láttam, amiket korábban sosem (például 5XL), és akkora pólókat és nadrágokat, hogy az egész családom belefért volna.
3. Az épületek, utcák, autók mérete (is) minimum másfélszer akkora, mint otthon, de ezt idővel megszoktam. Amire viszont ma is rácsodálkozom, azok a földrajzi távolságok. New Jersey az egyik legsűrűbben lakott tagállam, ahol a Texasból ide költöző magyar barátainknak minden szűkösnek tűnt – őket csak akkor értettem meg, amikor eljutottam olyan távolabbi államokba, ahol vezetés közben többször javasolta a navigáció, hogy 75, 100 vagy akár 150 mérföldön keresztül „tartson egyenesen”.
A hatalmas távolságokkal két nagy gond van: egyrészt a nagyvárosokon kívül sok helyen nincs semmilyen helyi vagy helyközi tömegközlekedés, másrészt rendkívül megnehezítik a személyes kapcsolattartást. És akkor még nem említettem a más államokban lévő munkahelyeket, az ország másik végében élő rokonokat, barátokat, valamint a rengeteg, gyakran végzetes balesetet…
Utóbbiban sajnos New Jersey állam országos szinten vezet – ezt nemcsak a helyi KRESZ-szabályokban olvastam, hanem helyiektől is hallottam, akik megnyugtattak: nem én vagyok az egyetlen, aki nem vagy csak nehezen tudja megszokni az itteni vezetési stílust.
Az első óceánparti utazásunk legalább annyira élénken megmaradó emléke a kétszer nyolcsávosra (!) szélesedő, mégis zsúfolt autópálya, a belső sávokban haladó, akár bukósisak és védőruha nélküli őrült motorosok, vagy az egyszerre négy-öt sávot is jelzés nélkül váltó, a letérés mellett hirtelen döntő autósok sokkoló látványa, mint maga a vízpart.
4. Az amerikai iskolarendszer legfontosabb jellemzőiről, a magyarhoz képesti legfeltűnőbb különbségeiről már beszámoltam– igaz, azt csak egy kisváros három iskolájának szemszögéből tehettem, így sokkoló élményekről, hála Istennek, nem tudok nyilatkozni. A rendőrautók és rendőrök látványa az iskolaépületek környékén viszont ma is összeugrasztja a gyomrom, és a heti rendszerességű iskolai próbariadó is egyszerre felkavaró és megnyugtató rutin.
5. Sosem fogom megszokni az öltözködést és a folyamatos, nyitott szájú rágózást. Az ünnepségeken rendszeresen megjelenő tankerületi igazgató mindig rágózik, ahogy a zenekari koncerteken a zenetanár-karmesternő is. A szülők egy része ugyan „rendesen” felöltözik ezekre az alkalmakra, a többség viszont nem.
A cikk folytatása elolvasható a kepmas.hu weboldalon.
