Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Ilosvay Gusztáv és Katalin jegyesként, de külön disszidáltak Magyarországról 1973 első napjaiban, majd kilenc hónapos németországi tartózkodás után jutottak ki Ausztráliába. Gyermekeik iskolás korában kapcsolódtak be a helyi magyar közösségbe, amelynek azóta is aktív tagjai, egyrészt a Mozaik Rádió Sydney, másrészt Kati magyar iskolai, majd különböző szervezeti tisztségei révén, de más módon is támogatják a helyi magyarságot, például kiállítások szervezésével vagy épp főzéssel. Először a PTE Világmagyarság Média Hálózat tagjaiként találkoztunk online, majd a Diaszpóra Tanács budapesti ülésén személyesen is, amely után kikérdeztem őket életútjuk és munkásságuk mellett az ausztráliai magyarokról is.
Mikor és hogyan kerültetek Ausztráliába?
Katalin (Kati): Budapesten ismerkedtünk meg 1970-ben, és másfél évvel később, a Gülbaba nevű étteremben, egy fél grillcsirke mellett a drágám odafordult hozzám ezzel a kérdéssel: „Eljössz velem Ausztráliába?”… Akkoriban még mindketten tanultunk, Guszti kirakatrendezést és kiállítástervezést az Osvát utcai Kirakatrendező Iskolában, én pedig a Közgazdaságtudományi Egyetemre jártam. Kapásból rávágtam, hogy persze, megyek, amin ő kicsit meglepődött, mert rájött, hogy akkor most már tényleg tennie kell valamit ez ügyben, hiszen van valaki, aki hajlandó elmenni vele a világ másik felére. Tervezgetni kezdtünk. Akkoriban erről természetesen senkinek nem beszéltünk, még a szüleinknek sem. A következő évben, amikor mindketten végeztünk, elkezdtünk dolgozni, de közben megszereztük az útleveleket; én arra hivatkozva, hogy Angliában szeretném a nyelvtudásomat erősíteni, Guszti pedig arra, hogy meglátogatja nagynénjét Hamburgban – tehát külön-külön, és más-más céllal kértünk útlevelet. Számunkra is meglepő volt, hogy megkaptuk. Guszti családlátogatásra ment, engem pedig valamiért elengedtek tanulni. De azért végig tűkön ültünk. A két nevet nem kapcsolták össze, mert hivatalosan nem volt semmi köztünk; ami volt, arról viszont a hatóságok nem tudtak… 1972 karácsonyán Guszti megkérte a kezemet. Szegénykém olyan zavarban volt, hogy virágostól bedőlt a konyhánkba, átesve egy széken. Tehát már a jegyese voltam, amikor 1973. január elsején elindultam Londonba, de még szüleim sem tudták, hogy másnap Guszti is elindul. Bécsben találkoztunk, ahol a nagybátyja élt, de a cél Ausztrália volt.
Miért éppen Ausztrália?
Gusztáv (Guszti): Mert jó messze volt… Akkor – ahogy egyébként ma is – Európa egy darázsfészek volt, és bevallom őszintén, a biztos megélhetésért, családunk fennmaradásáért és magyarságunk megmaradásért minél messzebb akartam kerülni Európától. Akkoriban ugyanis a szocialista társadalomban élni elsősorban iszonyatos bezártságot és kilátástalanságot jelentett. Mindketten nagyon szabad lelkek vagyunk, és tudtuk, hogy az a rendszer nem fog nekünk semmit sem nyújtani; még akkor sem, ha a Kádár-rendszer amolyan „lágy” diktatúra volt, bár egyébként korántsem annyira lágy, ahogy sokan állítják… De a lényeg az, hogy tudtuk: nekünk ott egyszerűen nincs helyünk, mozgásterünk. Ausztrália – az akkori Ausztrália, ezt hangsúlyozom – megteremtette számunkra azt a szabad országot, amire vágytunk. Az azóta eltelt ötven valahány év alatt nagyon sok minden történt itt is, ami kinyitotta a mi szemünket is, és ma már másképp látjuk a világot, és ezt a kérdést is, mint akkoriban, de tény, hogy akkor olyan bezártság volt itthon, amiből úgy éreztük, ki kell törnünk. Sok mindenen mentünk keresztül, alapvetően mégiscsak „bejött” számunkra Ausztrália.
Kati: Egyébként volt választásunk: Kanada, Amerika, Dél-Afrika, Ausztrália között dönthettünk. De Kanada hideg, és én nem bírom a hideget. Telebeszélték a fejünket azzal, hogy Amerika egy szörnyű társadalom… Úgy nőttünk fel az ötvenes években, hogy a rothadó kapitalizmus ott rohad a legjobban, ezért azt mondtuk, hogy oda talán mégse. Dél-Afrikáról már akkor is lehetett látni, hogy nem fehér embernek való… Így maradt Ausztrália, amiről semmit sem tudtunk, azon kívül, amit az iskolában tanultam földrajzból, vagy az egyetemen gazdaságföldrajzból. Arra gondoltunk, ha semmit nem tudunk róla, azt jelenti, hogy jó hely lehet, mert különben úgy beszélnének róla is, mint Amerikáról.
Hogyan jutottatok ki?
Guszti: Bécsből Hamburgba mentünk, ahol Maria von Ilosvay nagynéném a Hamburgi Operaház örökös tagja volt. Nála dekkoltunk kilenc hónapon át, és közben megtanultunk németül. Én a Karlstadtban dolgoztam kirakatrendezőként, Kati egy irodában kapott munkát – már a középiskolában is tanult németül –, amíg el nem intézték a papírjainkat. Ugyanis ahogy beléptünk Németországba, elvették a magyar útlevelet, és kaptunk egy „fremdenpass”-t. Az volt tulajdonképpen a személyi igazolványunk, havonta le kellett jelentkezni vele a rendőrségen. Az volt a szerencsénk, hogy már beadtuk a kivándorlási kérvényt, ezért nem nagyon zaklattak minket, hiszen tudták, hogy nem akarunk tartósan ott maradni. És nemcsak azért, mert nem volt elég messze Magyarországtól…. Nem tudom, mennyire jellemző ma, talán korántsem annyira élesen, mint akkoriban, de volt egy epizód, ami megerősítette bennem azt a gondolatot, hogy ha addig nem is adtam volna be a kivándorlási kérelmemet, akkor abban a pillanatban rögtön beadtam volna, hogy olyan messze kerüljek onnan, amennyire csak tudok. Összeraktunk ugyanis egy tavaszi kirakatot, amelyben élő tulipánok kerültek virágdobozokba, a kirakatüveg után pedig folytatódott a virágszőnyeg, műanyag tulipánokból, köztük babák is voltak felöltöztetve. Világítással együtt nagyon jól nézett ki. Amikor készen voltunk, a vezető nagyon lehordott minket. Amikor megkérdeztem, mégis mi a baja, kiderült: a német tulipánok egy kicsit jobbra-balra dőltek. Kiszedették velünk az egész kirakatot, be kellett kockázni az alapot, és a metszéspontokra be kellett állítani egy-egy tulipánt „vigyázzállásban”. Nos, az betette nekem a kaput; láttam, hogy kreativitásra ott semmi szükség. Ez is egy érv volt amellett, hogy ne maradjunk Európában. Ma talán még rosszabb a helyzet arrafele, de ez az ő problémájuk.
Hol telepedtetek le és mi fogadott Ausztráliában?
Guszti: Frankfurtban közölték velünk, hogy tele a repülőgép. Minden bőröndünk elrepült, mi meg ott álltunk egy szál ruhában azzal, hogy majd holnap utazunk. Az aznapi gép Melbourne-be, a másnapi Sydney-be ment. A Jóisten azt akarta, hogy az utóbbiban kössünk ki. Csomagjaink csak kb. 7 hét múlva kerültek elő, úgyhogy nagyon érdekes volt az életkezdés. A reptérről busszal vittek egy hostelbe, ahol a világ minden részéről érkező bevándorlókat szállásolták el és napi háromszor kaptunk enni. Sokan jöttek Chiléből, Uruguay-ból. Volt ott egy angol házaspár is, ahol a férfiről kiderült, kárpátaljai magyar… Politikai menekültként érkeztünk, az ausztrál állam minden költséget állt hat hónapig, utána viszont ki kellett költözni a szállásról. Segítettek munkát találni, bankszámlát nyitni.
Kati: Ma is emlékszem a kietlen tájra, ahogy a reptérről elbuszoztunk, majd Sydney-ben rácsodálkoztunk a kis faházakra, amiket anyósom babaházaknak nevezett, amikor később meglátogatott. Mivel tudtam gépírni, sikerült hamar munkához jutnom gépírónőként. Guszti kezdetben lakatosként dolgozott. Vizsgát kellett tennie ahhoz, hogy megkapja a szakmunkás bizonyítványt, s bár nem tudott angolul, a 38 jelentkezőből egyedül ő kapta meg a bizonyítványt.
Magyarokkal is találkoztatok?
Guszti: Igen. A hamburgi operaénekes nagynéni ‘56-ban nagyon támogatta a kivándorló magyarokat, többek között egy soproni fiatal lányt is a szárnyai alá vett, aki ott elvégezte az egyetemet, később pedig kivándorolt Ausztráliába. Megvolt a telefonszáma, ő volt az egyetlen magyar kapcsolatunk kezdetben. Neki viszont volt két barátja, akik telefonszámát megadta nekünk. A magyar barátja megmutatta nekünk Sydney-t és segített sok mindenben, az ausztrál barát pedig anyagilag támogatott. Utóbbinak annyira megtetszett hozzáállásunk az élethez – hiszen rögtön elkezdtünk dolgozni, és szorgalmasak voltunk –, hogy kölcsönt adott nekünk, háromszor annyit, mint amennyi nekünk volt, így a hostelből egyenesen saját lakásba tudtunk költözni. Két éven belül visszafizettünk neki a kölcsönt. Kicsit meseszerű az egész: elvitt ebédelni, mint utólag megtudtam, az egyik bank vezérigazgatójával, akinek bemutatott, és aki segített abban, hogy hol vegyünk lakást, milyen hitelből és melyik banknál…
Kati: A két ismeretlenül kapott telefonszámból tehát mindkettő „bejött”. Emellett volt egy rokonunk is, aki tulajdonképpen szponzorált bennünket Melbourne-ből, őt is fölhívtuk, amikor megérkeztünk Ausztráliába, de ő csak sok szerencsét kívánt és letette a kagylót…
Guszti: Ettől és az elveszett csomagoktól függetlenül ragyogó indulásunk volt, minden abszolút pozitívan alakult. Viszont ahogy megkaptuk a kölcsönt és beköltöztünk, elvesztettem a munkámat. De nem sokáig maradtam munka nélkül. Elindultam egy ipari területen, végigsétáltam a kb. két és fél kilométer hosszú úton, és mindenhová bekopogtam, jelezve: hegesztő és lakatos vagyok, munkát keresek. Mire a végére értem, két állást is kaptam.
Hogyan lettél felkapott kovács és szobrász?
Guszti: Idővel saját üzletem, kovácsoltvas műhelyem lett. Mivel épületlakatos is voltam, egyre több és egyre jobb munkát kaptam. Ausztrália 200 éves évfordulójára kicsinosították a várost és próbáltak mindenféle eredeti tárgyat felkutatni. Például az óvárosban találtak négy századfordulón készült kovácsoltvas utcalámpát, és elhatározták, az egész kerületet olyan lámpákkal fogják díszíteni. Kerestek kovácsokat, de nem találtak. Valaki megemlíthetett engem, mert egyszer csak bejött hozzám egy fickó egy hatalmas rajztekerccsel a hóna alatt, kitette az orrom elé, és megkérdezte, meg tudom-e csinálni. 48 darabot készítettem belőle. Utána rengeteg megrendelést kaptam az ausztrál államtól.
Kati: Mindenhol letette a kézjegyét. Például a Parlamentben ő készítette a kandelábereket, az olimpiai faluban a 8,5 kilométer hosszú belső korlátrendszer is Guszti munkája. Amikor Sydney megnyerte az olimpia rendezési jogát, az első, amit felépítettek, az uszoda volt, és annak a tetőszerkezetét az a cég készítette, ahol én is dolgoztam. Kerestek valakit, aki készít egy szerkezetet, amivel az elemeket lehet tologatni a tetőn. Annak a munkája, aki először bevállalta, nem működött. Akkor javasoltam, hogy kérdezzék meg a férjemet.
Guszti: Amit én csináltam, tökéletesen működött, így be tudták fejezni a projektet, és nagyon boldogok voltak. Ezek után jött az olimpiai falubeli munka. Én nem jelentkeztem, mert a 200 éves évforduló kapcsán volt egy másik projekt, ahol rengeteg ember ment tönkre, ezért nem akartam ebben sem részt venni, de megkerestek, mert valaki azt is elkezdte, és nem végzett jó munkát. Kilenc évre rá kaptam meg a szerződést, mert a bürokrácia itt is ilyen…
A te szakmai pályafutásod hogyan alakult, Kati?
Kati: Az említett magyar barátunk szervezett be abba a cégbe, ahol ő dolgozott; a bérelszámolásban és különböző osztályokon dolgoztam könyvelőként. Majd jöttek a gyerekek, és mivel itt nincs szülési szabadság, abban az időben pláne nem, anyósom jött ki három-három hónapra, amikor megszülettek a gyerekek. Állami bölcsődék hiányában családi bölcsődében nődögéltek a mi gyerekeink is, de amikor iskolába mentek, áttértem részmunkaidőre.
Mikor kapcsolódtatok be a magyar közösség életébe?
Kati: Otthon magyarul beszéltünk, de nem jártunk közösségbe. Amikor első gyermekünk három éves lett, rátaláltam a hétvégi magyar iskolára.
Guszti: Volt egy magyar általános iskola és egy magyar középiskola, ahol le lehetett érettségizni magyar nyelvből. Nagyobbik gyermekünk ezen végig is ment. Kati pedig pillanatok alatt vezető lett a magyar iskolában.
Kati: Szerintem ezeket a szervezeteket azok kell vigyék, akiknek a gyermekei oda járnak, tehát akik leginkább érdekeltek. És nagyon fontos az is, hogy legyen nyitottság a változásra, mert minden generáció mást tart fontosnak, új dolgokat hoznak be. Az első év után már titkár voltam a szülői fenntartó testületben, a második gyermekünk születése után pedig hat évig igazgató. Nyári táborokat is szerveztünk. A magyar iskolába talán 50-60 gyerek járt, de a magyar rendezvényeken jóval többen megjelentek; voltunk olyan iparos és kereskedő bálon, amelyen 600 ember vett részt. Akkor még nagy volt az a magyar közösség, akik részt vettek a rendezvényeken, hiszen akkor még éltek a II. világháború utáni és az ‘56-os menekültek. Rengeteg eseményt tartottak, köztük három évente Ausztrália valamelyik nagyvárosában egy ausztrál-magyar kulturális találkozót. Ezt azóta is megrendezik, három éve Brisbane-ben, idén Melbourne-ben lesz. Emellett akkoriban még létezett az ún. Shell Folklór Fesztivál, ahol különböző nemzetiségek kaptak lehetőséget arra, hogy fellépjenek nagyközönség előtt. Mivel a gyerekeink a magyar néptánccsoport tagjai voltak, mi is elmentünk ezekre a fesztiválokra. Amikor Erzsébet királynő megnyitotta a felújított Darling Harbour negyedet 1988-ban, a magyar tánccsoportunk is fellépett a színpadon.
Guszti: Akkoriban egyébként vagy négy magyar tánccsoport is működött.
Sydney 90 km széles, 100 kilométer hosszú, óriásiak itt a távolságok.
Mindig is aktívak voltunk a magyar közösségekben. Kirakatrendezőként viszonylag jól rajzoltam, rengeteg hátteret készítettem a nemzeti ünnepségekre. Később kiállításokat vittünk körbe az országban a keleti partvidéken, például Petrás Mária kerámiáit elvittünk több helyre: Melbourne, Canberra, Sydney, Brisbane. Egy képkiállítást szintén körbevittünk, annak hátterét is én festem.
Kati: Mária a barátnőm barátnője volt. Méry Gábor pedig elhozta a felvidéki Árpád-kori templomok falfreskóiról készült fotósorozatról szóló könyvet, amiből másolatokat készítettünk, kb. 60-70 képet, azt vittük körbe Ausztráliában. Guszti készített egy gyönyörű hátteret, amelyre régi épületeket, várfalakat, meg hasonlókat festettem föl feketében, tényleg dramatikus volt.
Guszti: Vagy például jött egy magyar asztrofotós, aki a csillagrendszereket fotózza, neki is összehoztunk egy gyönyörű kiállítást Canberrában. 10 évvel ezelőtt pedig egy olyan kiállítást szerveztünk, itteni magyar művészek ‘56 alkotásaiból és a magyar iskolások díjnyertes rajzaiból, hozzá angol nyelvű magyarázatokkal, ami egy hónapig látható volt a Parlamentben. Rengeteg iskolást hoznak oda, akik ezt is végignézték, tehát ez is egy fontos információ volt a magyar forradalomról a külvilág felé.
Kati: A kiállítást elvittük a lengyel konzulátusra is Sydneybe, ahol a lengyelek is be tudták mutatni, náluk mi történt ‘56-ban, a magyar panelokat pedig Guszti festette. Nagyon nagy sikere volt, meg is hosszabbították a kiállítást. A 70 éves évfordulóra is szeretnénk egy hasonlót. Kevesebb energiával, több segítséggel.
Guszti: Mindezt természetesen soha senki nem finanszírozta, pusztán saját erőből és pénzből tettük, „csak” azért, hogy valami szépet alkossunk. Ha te azt szeretnéd, hogy a magyar közösségnek legyen kulturális élménye, akkor be kell nyúlni a zsebedbe és megcsinálni, nem pedig másra várni vagy morogni, hogy miért nincs. Mi tehát rengeteget dolgoztunk, rengeteg alkotás van mögöttünk a magyar közösség számára, miközben Kati foglalkozott a cégem anyagi és adminisztrációs ügyeivel is. 16 éve mentem nyugdíjba, akkor kezdtem igazán foglalkozni a szobrászattal. Több magyar művésszel együtt összeálltunk és közösen kibéreltünk egy helyiséget, berendeztük és ott kiállítunk. Beléptünk az ausztrál szobrászok szervezetében is, azon keresztül is járunk kiállításokra.
A magyar közösségekre visszatérve, mi a helyzet a magyar templomokkal?
Kati: Sydneyben van református egyház, ahol minden héten van istentisztelet, állandó magyar lelkésszel, Nt. Péterffy Kunddal. Vannak események, amiket ott szoktunk megtartani, például az aznapi istentisztelet után egy kis műsorral emlékezünk meg a Magyar Kultúra Napjáról. Magyar katolikus papunk sajnos nincs, amióta Lédeczi Dénes atya hazatért Szolnokra, pedig nagy a katolikus közösség. Van azonban egy kedves ír papunk, aki megtanult magyarul: prédikál, Himnuszt énekel, és elbeszélget a hívekkel. A Szent Erzsébet Karitász Társaság havonta összegyűlik egy magyar misére és utána vacsorára. Emellett a magyar idősotthonban él a 90 éven túli Szondi atya, aki naponta tart magyar misét az ottani gyönyörű kápolnában és feladja az utolsó kenetet. Két ilyen idősotthon van: Melbourne-ben az Árpád Otthon, Sydneyben a Szent Erzsébet.
És most meséljetek a rádiós munkátokról, aminek köszönhetően már az egész világon ismernek titeket!
Kati: Az ausztrál állam 1992-ben úgy döntött, támogat a sok különböző nemzetiség számára egy rádióállomást, ahol órákat kaphatnak. Akkor indították a 2000 FM adót – 2000 egyébként Sydney postai irányítószáma –, amibe a magyarok is becsatlakoztak. Egyik barátom szólt, menjek be, van egy vers, amit fel kéne mondani. Utána megkörnyékeztek, nem akarok-e dolgozni velük. Azt válaszoltam: rádiós nem vagyok, máshoz nem értek, csak a kovácsoláshoz, de nagyon szeretem az irodalmat, szívesen hozok rövid kis történeteket, novellákat, verseket. Így indult az Irodalmi sarok. Egy idő után viszont kiderült, nem látjuk hasonlóan a világot a szerkesztőségen belül, ezért egy incidens után kiszálltam. Közben a gyerekünk keresztapja a helyi rádiónál szerzett egy kétórás műsoridőt, reggel hattól nyolcig, de rájött, nem könnyű azt hetente összerakni, még akkor sem, ha sok zenét játszik, ezért behívta a férjemet. Ott is kiderült, más az elképzelésük a műsorszerkesztésről, ezért odaadott Gusztinak fél órát.
Guszti: Technikusunk nem volt, mindent magunknak kellett csinálni; hoztunk zenét, humort, irodalmat, és picike politikát. Ez így ment egy darabig, amíg a rádióállomásnál délben felszabadult egy óra, és megkerestek engem. Boldogan mondtam igent, végre fél óra helyett egy egész órát kaptunk, örömmel vállaltuk. Az utánunk következő adás szerb volt, az illető mindig késett, vagy nem jött be, és a háború kapcsán folyamatosan uszította az embereket, amit nem szabadna egy rádióban. Végül elvették tőle az adást és nekünk adták, így lett két óránk.
Kati: Amikor Guszti megkapta az egy órát, becsatlakoztam. Beiratkoztunk a rádió tanfolyamára, megtanulni a technikusi munkát és a médiatörvényeket. A 2000 FM rádióállomás ma is létezik, de már nincs benne magyar adás. Közben létrehoztak egy állami adót, az SBS-t (Special Broadcasting Services), ahol évtizedekig volt magyar adás egy melbourne-i és egy sydney-i stúdióval, heti három órában. Először a melbourne-it szüntették meg, majd a sydney-it is, mert aki utoljára vitte, nyugdíjba ment és nem gondoskodott utánpótlásról. Ma olyan közösségeknek adják oda, amelyek száma növekszik; a magyar nem ilyen.
Guszti: Amikor az a magyar adás megszűnt, mi voltunk az egyedüliek New South Walesben, akik magyar adást adtak. Egyre ismertebbek lettünk, és az internet és a különböző közösségi médiaplatformok segítségével még jobban el tudtuk hinteni a magyar szót, és most már az egész világon lehet bennünket hallani. Amikor az internetre fölkerültünk, rájöttünk, nekünk kell egy név is, így lettünk Mozaik Rádió Sydney. Ausztráliában rajtunk kívül ma már csak Adelaide-ben (Dél Ausztrália) és Brisbane-ben (Queensland) van magyar adás.
Kik dolgoznak a rádiónál és hogyan találtatok rájuk?
Kati: Tizenvalahány tudósítónk van a világ minden részéről, beleértve a Kárpát-medencét, kivéve Kárpátalját. Budapesten például egy taxisofőr, Tóth Szilárd adott műsort nekünk 13 éven keresztül. Guszti beszélte rá, amikor egyszer az autójában ültünk, mert szerinte egy taxisofőrnek van rálátása a világra. Utána jött Kiss Ágnes, aki ma is velünk dolgozik. Legújabb kollégánk pedig Bubnó Marci, a Szent Efrém kórus egyik alapító tagja. Budapesten él Kicsi György a hírszerkesztőnk is, Vaskó András sportriporterünk pedig Melbourne-ben.
Felvidékről Czáboczky Szabolcs történészt valaki ajánlotta. Amikor kutatási munkákba fogott, átadott minket egy kedves, fiatal művészettörténésznek, Czinege Noéminak, aki bemutatja, hogy az ő korosztályának, saját felvidéki közösségének milyen problémái vannak, és hogyan küzdenek meg azokkal.
Az erdélyi Dr. Kádár Magorral, a Kolozsvári Egyetem Média Tanszékének vezetőjével akkor találkoztunk, amikor Románia képviseletében egy ifjúsági találkozón járt Ausztráliában. Nálunk lakott egy másik fiatalemberrel. Amikor ő abbahagyta, a Tőkés László mellett dolgozó Sándor Krisztina vette át a tudósítói szerepet, aki a tusványosi nyári szabadegyetem egyik szervezője és nagyon jól ismeri az erdélyi politikai életet. Nagyon okos nő, szenzációs riportokat küldd nekünk. A parajdi sóbányában történt tragédia után Guszti rögtön hívta.
Bálint Csabával, a Szabadkai Pannon Televízió főszerkesztőjével a Torontói Független Magyar rádió vezetője, Bede-Fazekas Zsolt kötött össze. Dr. Tóth Gergő nyelvésszel pedig akkor találkoztunk, amikor Ausztráliába jött egy fényképező körútra, nálunk lakott, elvittük jobbra-balra, szereztük neki helyi kapcsolatokat, és amikor hazament, jött az ötlet: ő fog bejelentkezni amerikai magyarok történeteivel. Kanadából nincs állandó tudósítónk, időnként Szenthe Anna Diaszpóra Tanács régiós vezetővel beszélgetünk, vagy az Edmontonban élő Vörös Sándorral, aki a csodálatos összkanadai táncprodukciót megálmondta Trianon 100 éves évfordulójára.
Guszti: 2018-ban összeszerveztük a kollégákat, a Horváth étteremben találkoztunk egy vacsorára, még a megboldogult Potápi Árpád államtitkár is eljött. Képzeld, a mostani Diaszpóra Tanács megnyitó vacsoráján odajött egy pincér, hogy ő emlékszik ránk arról a hét évvel ezelőtti rádiós találkozóról…
Megértem, hiszen nem sok ausztráliai rádiós találkozó szokott lenni Budapesten. Milyen maga a műsor?
Kati: Ez egy magazin jellegű program, amelyben a programok organikusan alakulnak. Sok színes rövid anyag van, viszonylag kevés a hosszú vagy nagy lélegzetű rész. Időnként vannak nagyon izgalmas kerekasztalbeszélgetések, az utóbbi időben például a mesterséges intelligenciával foglalkoztunk.
Guszti: Azzal foglalkozunk, ami bennünket is érdekel. Nagyon sok olyan műsort találtunk ki az évek folyamán, ami kifejezetten magyar és színes volt, ezért közérdeklődésre számíthatott. Például ilyen volt a „Szép hazánk szép tájai” címmel futó programunk, amihez fantasztikus embereket találtunk, akik bemutatták saját magyarországi falujuk, városuk múltját és jelenét. Kolozsi Erzsi kolléganőnk sajnos már nincs köztük, ő Ausztráliáról készített egy szenzációs sorozatot, mert rengeteget utazott a férjével. A Covid-járvány alatt ki voltunk zárva a rádióállomásról. Otthon megszerkesztettük a műsort, beküldtük, a titkárnő bement az állomásra és berakta a helyére. Mivel bezártak a templomok is, a református lelkészünk jött hozzánk azzal az ötlettel, hogy valami lelki táplálékot kellene nyújtani az embereknek. Akkor indult el az „Útravaló” című műsorunk, ahol négy-öt ember hetente váltja egymást, olyan gondolatokkal, amelyek segítenek, hogy jobb napunk, hetünk legyen. Ezt azóta is folytatjuk.
Ausztráliai magyar témákkal is foglalkoztok?
Kati: A helyi magyar történések is természetesen részei a rádióműsornak, nekünk is fontos, hogy róluk is is legyen szó, de a magyar közösség viszonylag kicsi, és nem történik annyi minden, hogy minden adást velük töltsük meg. Amikor eseményük van, beszélünk róluk vagy helyszíni, élő közvetítést nyújtunk a magyar iskoláról, a cserkészetről, a Szent Erzsébet Otthonról stb. Szerves részei vagyunk tehát a helyi magyar közösségnek. A lényeg az, hogy jelen legyél és elfogadjanak, megbízzanak benned, hogy olyan műsort csinálsz, amilyet ők szeretnének. Ugyanakkor rengetegen hallgattak bennünket a világ minden részéről, akik viszont arra kíváncsiak, mi történik Magyarországon és a Kárpát-medencében. Ez minket is érdekel, sőt az ausztráliai magyar hallgatókat is, mert ide is a Kárpát-medence minden magyarlakta vidékéről érkeztek bevándorlók, például rengeteg erdélyi van.
Guszti: Más dolgokat is teszünk a közösségért. Például nagyon szeretek főzni. Legutóbb 40 embert vendégeltünk meg a Karitásznál hortobágyi palacsintával. Nagyon fontos megérteni: abban a pillanatban, amikor bekapcsolódsz egy közösségbe, vagy annak akár a vezetését is magadra vállalod, már egész más szférában dolgozol, egész más a munkád lenyomata. Borzasztóan fontos az, hogy a közösséget vinni tudd magaddal. A rádió ezt is megteremtette.
Kati: Például a legutóbbi, három évente megrendezett kulturális találkozó előtt Guszti összeszedte a brisbane-i művészeket. Azt hiszem 10-12 festő és három szobrász jött össze, egy nagy termet teletöltöttünk festményekkel, kiállítással, szenzációs volt, és közben megismerkedtünk velük. Olyan emberek találkoztak, akik korábban nem ismerték egymást. A vacsoránál együtt ültünk az asztalnál, sokat beszélgettünk, vasárnap a rádió élőben helyszíni közvetítést adott róluk.
„Azzal foglalkozunk, ami bennünket is érdekel”. Ezt kifejtenétek?
Guszti: A rádióban az a csodás, hogy be és ki lehet kapcsolni. Ha nem érdekel, kikapcsolom. Ha egy szerkesztő azon filozofálna, mi érdekli az embereket, soha semmit nem tudna leadni, mert nem tudná kiválogatni, mi az, ami valóban érdekli őket. Az érdekli őket, amit te odateszel. Ebben van a rádiózás csodája: ha neked valami érdekesnek tűnik, és azt érdekesen adod elő, akkor az emberek hallgatnak. Minket rengetegen hallgatnak, ezek szerint jó rádiót csinálunk. (nevet) Egy rádióban nagyon sok függ attól a jó hangulattól, a műsorvezető karakterétől és előadásmódjától. A mi rádiónkban mind a kettő megvan.
Számszerűsítenétek a „rengeteget”?
Kati: Átlagban két, két és félezer ember hallgat egy-egy adást. Mióta a rádió interneten is hallgatható, onnan is követnek minket élőben, és a honlapunkra is feltesszük a műsorokat, az öt évvel ezelőtti adásokat is vissza lehet hallgatni ott.
Guszti: Viszonylag kevés betelefonálónk van; legtöbbjük dicséretet mond, kevés kritikát kaptunk, inkább a Facebookon kapunk kritikát, na de azt úgy is kell kezelni. Anekdotának tűnik, pedig már többször előfordult: barátaink 2021-ben a Balaton partján utaztak és beszélgettek a vasúti kupéban. Amikor kiderült, hogy Sydneyből jöttek, megkérdezték tőlük: ismerik Gusztit?
Ezek szerint Guszti csak egy van… Jól sejtem, ez is mind önkéntes munka?
Kati: Abszolút, itt senki nem kap fizetést. Sőt, jelentős költségeink vannak. Mivel négy éve örökös tagok lettünk, már nem kell fizetni az adásidőért, de korábban az is a mi zsebünkből ment, ahogy nagyon sok minden más is, amire szükség volt vagy van a műsorszolgáltatáshoz.
Guszti: Mindenki szerelemből, lelkesedésből, magyarságtudatból dolgozik nálunk. Ez a rádió rettenetesen fontos számunkra. Minden héten friss adás van; akkor is, amikor nem vagyunk itthon, útközben is készítünk és beküldjük.
Kati: Egyetlen hétvége volt, amikor „konzerv” anyagot tettünk be, amikor Guszti kórházban volt. Azt kivéve, akkor is elkészítette a műsort, amikor ott feküdt hat hónapig, hatalmas fájdalmak között. A rádió volt a megmentője, mert ez rákényszerítette, hogy ne a fájdalomra koncentráljon, hanem a feladatra.
A hatalmas kötelességtudata megtartotta őt, és így nem bolondult bele, mert egyébként szörnyű volt az a gerincműtét, fertőzéssel, mindennel együtt. És itt meg kell említenem a kollégákat, akik mindig hozták az anyagot, hogy ne kelljen azzal gyötörnie magát. Megmentették a rádiót, és így bennünket is.
Nagyon összeszokott és hatékony páros vagytok. Számomra az is csoda, hogy a technikában is ennyire otthonosan mozogtok.
Kati: Ezen mi is csodálkozunk néha. (nevet) Guszti eleve ért a technikához, én pedig a szakmám miatt tanultam bele. Amikor bejöttek a különböző könyvelési programok, majd az online banking, a cégünknél meg kellett tanulnom azokat.
És most mesélj a szövetségről, aminek képviseletében vettél részt a Diaszpóra Tanács idei ülésén. Hány emberről és szervezetről van szó?
Kati: Amikor az iskolában segítettem, már tudtam, hogy létezik a New South Wales-i Magyar Szövetség, jártunk a rendezvényeikre. Ez egy ernyőszervezet, amely alá tartozik az összes helyi szervezet. Minden hónapban van egy gyűlésünk, ahol megbeszéljük, mi történt az előző hónapban és mit tervezzünk a jövőben, kinek milyen problémái vannak. 21 éven át Kardos Béla volt a vezetője, majd 2013-ban felkért engem, hogy vegyem át a feladatot. Pár évig vittem, akkoriban indult a Kőrösi Csoma Sándor Program (KCSP), akkor jött létre a Diaszpóra Tanács is, így jártam én is a budapesti ülésekre. Pár év után viszont úgy éreztem, meghalad engem, átadtam egy időre. Három évvel ezelőtt azonban újra felkértek, hogy vállaljam el. Igent mondtam, mert úgy éreztem, felnőttem ehhez a feladathoz, és változtak a körülmények is, jóval több segítséget kaptam. Van egy felnövő fiatal generáció, akiket nagyon biztatok és igyekszem bevonni, például Romer Tóth Esztert, a cserkészek képviselőjét.
Guszti: Minden államban – Nyugat-Ausztrália, Dél-Ausztrália, Victoria, New South Wales és Queensland – van egy-egy magyar ernyőszervezet, ezek képviselői vannak jelen az Ausztráliai Magyar Szövetségben, amelyben Kati képviseli New South Wales-t, és jelenleg titkár is. Államonként változik viszont, hány ember él aktív magyar közösségi életet. Például Melbourne-ben (Victoria állam) van olyan rendezvény, ahol több ezer magyar embert megmozgatnak. Nyugat-Ausztráliában sokkal kevesebben vannak már eleve, de ők is jó pár száz embert oda tudnak vonzani egy-egy rendezvényre. Nálunk, New South Wales-ben most már csak százas résztvevői létszámokról beszélhetünk.
Jól sejtem, hogy nálatok is hasonló problémákkal küzd a magyarság, mint a máshol a diaszpórában?
Kati: Igen, ezért is olyan jó a Diaszpóra Tanács; amikor ott elbeszélgetünk a többiekkel, rájövünk arra, nem vagyunk egyedül. Eszmét cserélünk arról is, ki hogyan csinálja. Ugyanakkor mindegyik ország más, például Kanadában fantasztikus színházkultúra van, majdnem minden nagyvárosban van egy-egy magyar színjátszó csoport, és ott a Kamasz, a Kanadai Magyar Színházak Szövetsége és azok fesztiválja, ami csodálatos! Nálunk valahogy ez nem honosult meg, ahogy például Amerikában sem. Brisbane-ben azért létezik egy magyar színházi csoport. Minden attól függ, a közösség mit tud kialakítani magából. Mindnyájan nagyon nagyra értékeljük a KCSP programot, mert az ösztöndíjasok rengeteg új dolgot hoznak, felélénkítik a közösséget, a mienk például nagyon érdekes műsorokat szervez.
Guszti: Tulajdonképpen a Diaszpóra Tanács létrehozásával a magyar kormány felvállalta 15 millió magyar képviseletét. Szétszórtságunk alapvetően tragédia, ugyanakkor előny is, hiszen most már bárhol a világon találni magyart, akit be lehet fogni, akinek ki lehet kérni a véleményét, és aki erkölcsileg vagy anyagilag támogatja a helyi közösséget. Óriási dolog, hogy a magyar kormánynak van kapacitása, pénze, lelkesedése erre, és megtalálja rá a megfelelő embereket. Ezt sokkal korábban meg kellett volna tenni. Az előző kormány ideológiai alapon ellenségként kezelt minket, de ma már ez nincs így.
A mi saját, de nem egyedi problémánk egyébként az, hogy közösségünk folyton átalakul, új bevándorlók jönnek, akik már nem politikai, hanem gazdasági bevándorlók, egy egészen más politikai szemlélettel és lelkiséggel, hiszen teljesen más indokok miatt hagyták el az országot. Ezért a hozzáállásuk a magyarsághoz, és az önkéntes munkához szintén nagyon más: egyelőre még ott tartunk, hogy nem is alakult ki bennük a magyarságtudat. Nincsenek itt elég hosszú ideje ahhoz, hogy rádöbbenjenek arra, milyen fontos lenne, hogy a magyar közösségben ők is részt vegyenek. Biztos vagyok benne, hogy idővel ők is rá fognak döbbenni arra, hogy a kerítés nincs kolbászból itt sem, itt is keményen kell dolgozni. Viszont addig semmit sem tudunk tenni, ameddig rá nem jönnek arra is, mennyire fontos megélni és fenntartani a magyarságot. Hogy mit jelent magyarnak lenni, azt csak itt fogják megtanulni; odahaza ezt nem vagy nem eléggé tanítják. Örök életre szóló mondás volt egy nagykövet részéről, aki azt állította, hogy ő Amerikában lett magyar…
Kati: Ehhez viszont hozzátenném, hogy például 2024-ben a cserkészetben 22 új kiscserkész jelent meg. Tehát az ifjúsági szervezetek valahogy csak behozzák a fiatalokat. Ahogy a magyar iskola is, a Tavaszi Fesztiválra is rengeteg ember kijött; olyanok is, akiket korábban sosem láttunk. Fiunk egyik volt osztálytársát harminc éve nem láttuk, és most odamentek az iskolasátorhoz érdeklődni. Tehát lehetőséget kell adni nekik, és olyan eseményeket szervezni, ahová eljönnek. Korábbi szövetségi elnökségem alatt elkezdtük a Taste of Hungary fesztivált Sydneyben, hatalmas sikerrel. De nem volt elég segítő, ráadásul az önkormányzatok hatalmas pénzösszegeket kezdtek elkérni azért, hogy egy parkban összejöjjünk, így anyagilag sem volt megvalósítható, ezért abbamaradt.
Guszti: Amit meg kell érteni mindenkinek: te vagy az, akire lehet számítani. Senki nem fogja helyetted elvégezni. Nem elég odavinned a magyar iskolába a gyereket, hanem be is kell kapcsolódnod, oda kell tenned magadat is, és részt kell benne venned anyagilag is. És ez az, ami a mai fiatal nemzedékben nincs meg, mert nem ebben nőttek föl. Viszont itt előbb-utóbb rákényszerülnek.
A ti gyerekeitek, unokáitok hol élnek, magyarságukat hogyan élik meg?
Kati: Ahogy említettem, mindketten jártak magyar iskolába, cserkészetre és a tánccsoportba is, de mivel nem találtak ott tartós barátokat, nem maradtak meg a magyar közösségben sem. Péter Sydneyben él, van egy párja Brazíliából, most teszi le az építőmesteri vizsgáit; a cég, akinél dolgozik, passzív házak építésével foglalkozik. Náluk még nincs gyerek. Beszél magyarul, de nem annyira jól, mint a bátyja, aki rendkívüli zenei tehetség is. Anthony Angliában dolgozott hat évig, és ott megismerkedett egy kanadai lánnyal. Egy évig éltek Edmontonban, mert a menyem akkor még egyetemre járt ott, utána pedig Calgary-ba költöztek. Van egy fogorvosi klinikájuk, amit a fiam vezet, és a menyem is ott dolgozik. Két gyermekük van, Nathaniel és Evy; ők sajnos már nem nagyon beszélnek magyarul, pedig a fiunk tökéletesen beszél ma is, de sajnos nem adta tovább a nyelvtudását. A gyerekek tudnak franciául is, ehhez kellett volna harmadikként tanulni a magyar nyelvet, de sajnos apjuk ehhez túl elfoglalt volt.
Erről jut eszembe: a kibővült rádiós csapattal biztosítva van az utánpótlás?
Kati: Még nem, de folyamatosan keressük.
Guszti: A helyzet az, hogy túlságosan jól csináljuk. (nevet) A rádió minden hétvégén megszólal, az emberek viszont egyre kevésbé hajlandóak bekapcsolódni, áldozni a közösségért. Mindaddig, ameddig nem találunk valakit, aki beleszeret a rádióba, és azon keresztül beleszeret a magyar közösségbe, addig nekünk esélyünk sincs arra, hogy ez a rádió megmaradjon. Addig fogjuk csinálni, ameddig ki nem hullik a mikrofon a kezünkből…
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek az Ilosvay család archívumából származnak.
*
A beszélgetés végén Kati említett egy verset, amit később el is küldött, íme:
Ruttkai Arnold – Prológ
És most számtalanszor elmondott imával,
Múltat-feledőn érzed, békülsz már lassan a mával.
Ki tudja, meddig vársz még holnapot?
Ma eljöttél újra, mert gondolod,
Jó valakivel megosztanod sorsod…
Virrasztod az éjszakába vénülő estét,
S félve tudod, mint hívatlan vendég
Settenkedig már körülted, a nem-várt örökség.
S most ennyi év után, ki róhatná fel néked
A hajnal-váró éveket,
Évtizedekbe nőtt éjszakáidat
Félig-élt életed…
Ki róhatná fel néked, hogy hátad görbültéig,
A közelítő öregségig, vagy azon is túl:
Te hittél végig, koporsófedélig…
Nem ámítod már magad.
Érzed, kiégett már a tettek nagy tüze,
Oda az élet perzselő nyara.
Tarlódon a szél őszt muzsikál,
Reszket a tested, és társakat keresve, kezet fogva
Lelked melegíted már csak néha,
Az ifjúság pislákoló gyertyalángjainál…
De ne bánd! Mert ne hidd,
Hogy száraz göröngyeid rád-hulló dörejében
Semmivé válik majd múltad,
Melyben egykor érted volt még szép, szomorú az ősz,
Néked virított száz tavaszi virág
S melengető sugarát rádpazarolva
Téged ölelt át a nyári világ…
Ne bánd! Mert nézd, hiszen látod, az élet megy tovább.
Itt állnak, szemben – veled az éjben
Az út elején, a fényben.
Múltad sötétjéből nézed őket,
Az előre-nézve reménykedőket.
Aggódsz. Félve nyújtanád segítő kezed
Mert félsz, az ismeretlen út, amin alindulnak
Nem tudod hová vezet…
De az ifjúság örök. Előrenéző, végtelen.
Benne lüktet az élet ritmusa szüntelen.
Az ismeretlen előtt is félelem nélkül állnak
Vágyva tekintenek sorsuk elé
Örökre holnapot-várva járnak
Töretlen szívvel, végzetük felé.
Neved alá ők írják majd egykor:
Élt hatvan, vagy hetvennyolc évet,
Aztán elment, mert ennyi az Élet…
Mely nélküled bennük él tovább.
Egykor majd rigó fütyül, valahol tenger zúg,
Itthagyott titkaidról nekik suttog a csendes éj,
A fákon levél sem reszket,
Emlékeznek majd néha-néha rád
És viszik helyetted az Élet-keresztet…
És ha úgy érzed, gyengül már a hangod,
Üzenj most velük haza a szőke nyárnak, tavaszi esőnek,
Sárga ősszel a barnuló határnak,
Hó alatt szunnyadó magyar tanyáknak,
Üzenj a régi nyárfasornak, rózsafűzéres halott anyáknak,
Elhagyott templomoknak
Civilbe bújtatott papoknak,
Üzenj velük a faluk szélén korhadó Krisztus-kereszteknek
Háromszékbe a kéklő hegyeknek, zöld fenyveseknek.
Üzenj a határokon túl kisemmizett néma embereknek
Kik kegyetlen sorsukat könnytelenül sírják
És kiszántott kopjafák között tűrik
Hogy az Isten nevét kisbetűvel írják.
Elmúltak az évek.
Emberek mentek. Korok tűntek
A gonoszság szédült dáridót táncolt körülted.
Elszállt a szó, a tarka játék
A tovatűnt dallam füledben jár még
Jövőt kutatva lelked néhány percre a múltat kereste.
Közben megöregedett körülted az este,
Mely szép szavakkal, csengő dallamokkal
Lágyan zengett körül, mint gyenge szellő serdülő tavasszal…
Most elhangzik majd az utolsó ének
Aztán csönd lesz.
Kialszanak végleg a fények
Kinn az eukaliptusz fákon
Furcsán megreszket a levél,
A város fölött ma éjjel titkos dalt suttog a szél
Egy magányos népről,
Mely kezet nyújtva önmagát kereste
Egy sejtelmes, furcsa nyári este
Sorsát nem érezték, nyelvét nem értették
De itt őrzi mindörökre
Sötét égen a Dél Keresztje.
