Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Polyák Ilona Beatrice (Bea) közel másfél éve vezeti a New York-i Magyar Házat, de kapcsolata az intézménnyel és a nagyvárossal jóval mélyebbre nyúlik, hiszen New York-ban született és nőtt fel, itt járt hétvégi magyar óvodába és iskolába, cserkészkedett és szerepelt magyar közösségi eseményeken. Ráadásul az egykori „magyar negyed” szívében álló épület közvetlen szomszédságában lakik ma is, így szinte természetes volt, hogy 2024 elején ő vette át a sokszor nehéz időket, de az utóbbi években különösen mostoha körülményeket megélt, három magyar szervezet által tulajdonolt intézmény vezetését. Agilis, vidám személyisége, gyakorlatiassága és kreativitása új lendületet, színt és programokat hozott a Magyar Házba.
Ritkán szoktam rákérdezni az interjúalanyaim nevére, de a tiednek még kiejtését is gyakorolnom kellett, mert korábban csak Beaként ismertelek…
Bea a becenevem, a teljes nevem Ilona Beatrice. Anyukám mindenféleképpen azt akarta, hogy én is Ilona legyek, ahogy ő és anyai nagymamám is azok, azért, hogy a nevem megmaradjon magyar családi örökségnek, de szeretett volna nekem egy amerikai nevet is, mert a ‘70-es években, amikor én születtem, még egyáltalán nem volt menő az etnikai hangzású név vagy akár származás. Természetesen New York-ban jobban elfogadták a különbségeket e tekintetben is, de akkoriban a bevándorlókra itt is nehezedett egyfajta nyomás, hogy legyenek mielőbb és minél inkább amerikaiak.
Te már itt születtél, második generációs magyarként. Mesélj a családodról.
Családunk amerikai története egy ‘56-os élménnyel kezdődik. Nagypapám, vitéz Juhász Béla a második világháborút követően összesen hat évet töltött hadifogságban Fehéroroszországban, miután Ukrajnában szovjet fogságba esett. Mikor visszakerült Magyarországra, megházasodott és a Békés megyei, kb. 5000 lakosú Vésztőn élt nagymamával, akivel két gyermekük született: a nagybátyám, Béla, ‘52-ben és anyukám, Ilona ‘55-ben. ‘56-ban nagypapám részt vett egy vasutasok (MÁV) által vezetett békésnek induló tüntetésen, amelyen végül megvertek egy rendőrt. Nem volt bűnös az ellene felhozott vádakban, és nem is volt szándéka elhagyni az országot, de ‘57. március 2-én mégis megszökött, mert megtudta, hogy másnap reggel az ÁVH le fogja tartóztatni. Ugyanis a rendőrségi titkár, szólt nagyszüleim szomszédjának, hogy jelezzen papámnak: azonnal meneküljön. Anyukám így gyakorlatilag kétéves korától apa nélkül nőtt fel. Bár a Kádár-rendszer alatt volt lehetőség családegyesítésre, nagymamám soha nem ment nagypapám után, aki 1960-ig várt rá Belgiumban, Mons környékén, miközben egy szénbányában dolgozott – idén nyáron édesanyámmal meglátogattuk azt a környéket, ahol akkoriban élt. A nagymamám félt az ÁVH-tól, nem akart a határon átmenni két kisgyerekkel, inkább maradt az otthoni „biztonságban”. Anyukám így Magyarországon nőtt fel, majd 18 éves korában, miután elballagott a gimnáziumból, eljött Amerikába találkozni az édesapjával, aki addigra új családot alapított. Nagypapa a New York-i 16-os utca 16. szám alatt élt és dolgozott főgondnokként (azaz building superintendent), onnan is ment nyugdíjba. Anyukám légikísérőként dolgozott először a Panam, majd a Delta légitársaságnál, s onnan ment nemrég nyugdíjba.
Apukám Székesfehérvárról származik; ő is, mint édesanyám ‘73-ban került az USA-ba, miután két évet töltött Ausztriában, ahol már nem menekülttáborban, hanem menekültek számára kiutalt lakásban lakott többedmagával, és közben festőként és villanyszerelőként dolgozott. New York-ban először Farkas Magda szüleinek egyik lakásába költözött be, aki a Magyar Ház egyik fontos támogatója volt, később pedig itt is festőként és villanyszerelőként dolgozott, először a magyar közösségben, majd különböző társasházakban lett karbantartó (azaz handyman), s később főgondnok, majd kb. 30 épület karbantartásáért felelős ellenőr (azaz maintenance supervisor) a Glenwood Management cégnél. A helyben közismert holokauszt-túlélő Mr. Louis Gáti (született Goldenberg Lajos) sokszor juttatta munkához ingatlankezelő cégekhez fűződő kiterjedt kapcsolatai révén. Szüleim a magyar közösségben, a nemrég bezárt görög katolikus templomban rendezett egyik táncházban találkoztak. Hamarosan összeházasodtak, majd született két gyerekük: én és öcsém, István Timothy. Mivel anyukám légi kísérőként sokszor nem volt otthon, sok időt töltöttem a nagyszüleimmel. Sokat voltam nagyapám és apám mellett akkor is, amikor munkájukat végezték és ez a tapasztalat most jól jön: a Magyar Ház vezetőjeként feladatom az épület állagának megóvása is…
Milyen volt a régi magyar negyedben felnőni, ahol a Magyar Ház még létezik, de a negyed már jó ideje elvesztette magyar jellegét?
Ha nem is a magyar negyed szívében, de annak közelében laktunk, amit egyébként nem bántunk: jó néha kicsit távolságot is tartani az állandó „zajlástól”. De arra jól emlékszem, hogy gyerekkoromban, a ‘80-as években nem értettem, miért nem beszél mindenki magyarul, mert ezen a környéken akkoriban még minden harmadik magyar hang volt. Nagyon korán, két éves koromban kezdtem a közeli Szent István római katolikus templomban – ott voltam megkeresztelve is – működő magyar óvodába járni. Az Arany János Magyar Óvoda és Iskola akkoriban még a templom épületében tartotta foglalkozásait, csak később, a templom 2015-ös bezárása után került át a Magyar Házba, ugyanis soha nem volt saját ingatlanja, mindig bérelt helyszíneken működött, ahogy a helyi magyar cserkészet is, ahova 1986-tól ‘97-ig, 18 éves koromig jártam. Emlékszem az első, ottalvós cserkésztáboromra, ahova szintén elég korán, hat évesen kerültem, és hatalmas, életre szóló élményt jelentett – főleg nekünk, nagyvárosi gyerekeknek. Néptáncra ugyan hivatalosan nem jártam, de az óvónénim, Mersitch Terike néni – aki ugyanabban a háztömbben lakik, mint én, és hetente többször találkozunk – befogott mindenkit, így én is szerepeltem néhány magyar rendezvényen. Amerikai általános iskolám három utcára, középiskolám hat utcára van a Magyar Háztól. Ez valóban az én környékem, ez az én amerikai és magyar közösségem…
Mit tanultál és mivel foglalkozol most?
A New York-i állami egyetemen végeztem BSC diplomával (nemzetközi kereskedelem), az MBA-t a Közép Európai Egyetemen szereztem 2010-ben. Amikor dolgozni kezdtem, a textiliparra koncentráltam. Franciaországban tanultam 2006-ban, Brazíliában 2007-ben, majd Kínában 2010-ben. Később másoddiplomásként főleg ingatlan adás-vétellel foglalkoztam, illetve egyre gyakrabban kerestek meg magyarok tolmácsolás miatt. 2016-tól teljesen otthagytam az ingatlanipart, mert nem szerettem az ott uralkodó légkört, azóta elsősorban tolmácsolásból élek, bírósági eljárásokra és orvosi látogatásokhoz hívnak – bár ezt sosem terveztem és szívem szerint ma is inkább nemzetközi kereskedelemmel foglalkoznék, de az a piac időközben nagyon megváltozott. Mivel szabadúszóként dolgozom itthonról, a lakásomat néha börtönnek érzem, és nem is mindig tudom elválasztani a magánéletemet a szakmaitól…
Ráadásul a másik, részben önkéntes munkád helyszíne is egészen közel van. Először kérlek mutasd be röviden az intézményt.
1963. augusztus 23-án az akkori amerikai magyar közösség öt kiemelkedő tagja alapította meg az Amerikai Alapítvány a Magyar Irodalomért és Oktatásért (American Foundation for Hungarian Literature and Education, AFHLE) nevű szervezetet. Schell Péter, Neumann Ede de Végvár, Pulvári Károly, Chorin Ferenc és Eckhardt Tibor a Széchenyi István Társaság, a Magyar Katolikus Liga és az Amerikai Magyar Könyvtár és Történelmi Társaság keretein belül működve hozták létre az alapítványt, amelyet 1964. április 16-án jegyeztek be nonprofit szervezetként New York államban. Az alapító tagok nagylelkű támogatásának köszönhetően a három szervezet 1966. szeptember 9-én vásárolta meg a New York-i Central Turnverein nevű német sportklub épületét a 82. utcában, amely azóta is a Magyar Ház otthona. Később a Katolikus Liga tulajdonjogát átadta a helyi magyar ferenceseknek, akik azt később továbbadták a Külföldi Magyar Cserkészszövetségnek (KMCSSZ), amely máig a harmadik társtulajdonosi szervezet. Az alapítók biztosították, hogy a Magyar Ház mindig a közösség kezében maradjon. Az alapító okirat szerint a társtulajdonosok csak hasonló célú szervezeteknek adhatják át tulajdonjogukat, kizárólag a másik két társtulajdonos beleegyezésével. Továbbá amennyiben az alapítvány megszűnne, és a Magyar Házat értékesítenék, a társtulajdonosok egyike sem részesülhet a bevételből: annak teljes összegét magyar tudományos és kulturális tevékenységet folytató szervezeteknek kell felajánlani.
A Magyar Ház a New York-i magyar bevándorlók egyik legfontosabb közösségi intézményeként az évtizedek során számos kiemelkedő személyiséget fogadott falai között. Itt köszöntötte a helyi és az amerikai magyar közösséget például Antall József, az első demokratikusan megválasztott magyar miniszterelnök a kommunizmus bukása után, valamint Göncz Árpád és Schmitt Pál köztársasági elnökök, Mindszenty József bíboros-hercegprímás, Habsburg Ottó európai parlamenti képviselő, Teller Ede atomfizikus, Gábor Dénes Nobel-díjas fizikus, Erdő Péter bíboros-prímás, és Kövér László, az Országgyűlés elnöke.
A kezdetektől fogva, számtalan nagylelkű támogató és önkéntes munkájának köszönhetően, több ezren ismerhették meg a magyar kultúra különféle aspektusait a Magyar Ház programjain keresztül. Előadások, koncertek, filmvetítések, színházi produkciók, táncházak, kiállítások, vásárok, vacsorák, közösségi rendezvények, magyar és angol nyelvű tanfolyamok zajlottak itt – mind a magyar emigráció, mind a befogadó ország szolgálatában. A Magyar Ház látogatói és támogatói generációról generációra megújultak. A mai bevándorlók és látogatók más háttérrel és más igényekkel rendelkeznek, mint a korábbi nagy bevándorló hullámok – ám a cél változatlan maradt: megőrizni a magyar kultúrát, és egyúttal megismertetni azt az amerikai társadalommal.
Ennek megvalósításáért a Magyar Ház társtulajdonosai és a régi, valamint új bevándorló közösségek is igyekeznek – és általában képesek is – közös nevezőt találni, hiszen a Magyar Ház jelenleg az egyetlen aktív magyar kulturális központ New Yorkban, és mint ilyen, a helyi magyarság egyik legfontosabb hídfőállása. Jelenleg is heti rendszerességgel tartunk magyar cserkész foglalkozásokat, a Széchenyi István Társaság szervezésében magyar hagyományőrző összejöveteleket, a Ház épületében működő Magyar Könyvtár pedig mintegy 3000 darab kölcsönözhető könyvvel várja az érdeklődőket, miközben a könyvtár archívuma folyamatosan gyűjti és rendszerezi az észak-amerikai magyarság történetét. 2015-től minden szombat délelőtt az Arany János Magyar Óvoda és Iskola számára biztosít helyszínt a Magyar Ház.
A Magyar Ház körüli mindennapi tennivalókat a három társtulajdonos szervezet vezetőiből delegált ún. Házbizottság, illetve a Magyar Ház operatív menedzsere, – azaz jómagam – végezzük önkéntes munkában. A hatékony működéshez azonban elengedhetetlen további önkéntesek segítsége. Várjuk ezért olyan személyek támogatását és önkéntes munkáját, akik kulturális missziónkkal egyetértenek, és fontosnak tartják a New York-i magyar kulturális és közösségi élet megmaradását – hogy minden magyar bevándorló és ideiglenesen Amerikába látogató magyar otthon érezze magát nálunk.
Hogyan lettél operatív menedzser? Megkerestek?
Nem kerestek meg, várták a jelentkezőket, én pedig jelentkeztem, miután több éven keresztül úgy éreztem, hogy az intézmény számára indokolt lenne egy másfajta gondoskodás. Egy időben sokat jártam ide, és arra jutottam, hogy a Magyar Ház többet érdemel, jobban meg kellene mutatni magunkat. Azt is megtudtam, hogy ez nem egy teljes állású munka, ami egyébként nem igaz, mert gyakorlatilag folyamatosan lehet és kell is dolgozni, a programszervezés mellett azon, hogy fenntartható legyen a ház. A nonprofit szervezetek ugyanis adományokból, bérleti díjakból és pályázatokból tartják el magukat. Én is folyamatosan figyelem a kiírt pályázatokat. Nemrég elnyertünk egy Bethlen Gábor Alap (BGA) pályázatot működtetésre, illetve korábban programfejlesztésre és hagyományőrzésre, de nagy örömömre már két itteni pályázatot is sikerült nyernünk. Tavaly, nem sokkal azután, hogy idejöttem, nyertünk egy jelentős összeget a Christopher Reeve és Dana Alapítvány pályázatán egy akadálymentesítő gépre, ami sajnos nem ideális, mert nem lehet beépíteni, csak alkalmilag felszerelni, különben mi sem tudnánk használni a feljárót, de így legalább most már olyanok is fel tudnak jönni a Magyar Ház meredek lépcsőin, akik eddig nem. A legújabb sikerélmény pedig a Tulipán Foundation Artistic Ambassador Award pályázata, amelyből Jókai 200 emlékhétvégét tartunk, az itt már tavaly nyáron fellépett Ketten a versben duó Csillagköd-képlet című előadásával.
Egyébként Magyarországról folyamatosan érkeznek programajánlatok, vagyis bejelentkezések különböző előadások megtartására – olyan sok, hogy nem is tudok mit kezdeni velük: egyelőre csak elmentem őket, és ha szükségem van egy-egy kapcsolatra, előveszem, de egyelőre keveset tudtunk ezekből a jelentkezőkből meghívni és összességében költségvetésünk alacsonyabb, mint ami e programok megvalósításához szükséges lenne. Nagyon hiányolom a hasonló amerikai magyar pályázók jelentkezését, hiszen itt is vannak magyar származású előadóművészek, akiket felléptetni sokkal olcsóbb lenne. Célom tehát nemcsak magyarországi, hanem több amerikai pályázat is nyerni, ezért folyamatosan figyelem az itteni pályázati lehetőségeket is – ezeken viszont sokkal nehezebb nyerni, mert sokan pályáznak, ezért sokszor az eredetileg kiírt pályázati határidőnél korábban lezárják a jelentkezést, vagy költségvetési okok miatt visszavonják azt, és egy teljesen más pályázatot írnak ki. Már többször ért az a kellemetlen élmény, hogy mire összeszedtem az ötleteimet és elkezdtem megírni a pályázatot, lezárták, módosították vagy visszavonták a kiírást. Legutóbb például a Lisle International pályázatával jártam így, ami nagyon rosszul esett, mert egy olyan projektet találtam ki – nem elsőként a világon, ezt elismerem –, miszerint Madách Imre Ember tragédiáját kiegészítsük amerikai fejezetekkel…
Mit értesz azalatt, hogy „jobban meg kellene mutatni magunkat”?
Erősebben kellene az amerikai magyar közösség felé fordulni. Korábban azt éreztem, hogy a programok elsősorban a magyarul beszélőket célozták. Bár tudom, hogy a magyar néptánc nagyon népszerű a magyarul nem beszélők között is, de úgy éreztem, hogy a Magyar Ház az utóbbi években csak erre fókuszálva teljesen kizárt olyan magyar származású amerikaiakat és csoportokat, akiket – sajnálom ezt kimondani, de igaznak érzem – nem érdekelt a néptánc, egyetlen ilyen programra sem jöttek el. Azok, akik soha nem vágyakoztak néptáncra Magyarországon sem, itt is másra vagy legalábbis másra is vágynának. Sokszor találkozom olyanokkal, akik a magyar nyelvet csak részben, esetleg törve értik vagy beszélik, és amikor eljönnek egy-egy magyar rendezvényre, nem azzal a tapasztalattal mennek el, hogy megértették, mi történik. Én jól beszélek magyarul, és mindig is benne voltam a magyar közösségben, ami segített nekem a Magyar Házzal kapcsolatban is, ahogy sok mindenben az életemben, de sok magyar származású amerikai egyáltalán nem vagy nem jól beszél magyarul, mert a szüleik úgy gondolták, hogy nem éri meg a rengeteg befektetés a nyelvtanulásba, vagy egyszerűen csak nem tudták a kisördög gyereküket rávenni arra, hogy magyarul (is) tanuljanak… Ma már teljesen más világot élünk, sokféle módja van a magyar nyelv tanulásának és gyakorlásának, de a nyelvtanulásba fektetett energia ma sem mindig térül meg.
Szeretnél tehát a népi kultúrán túl más irányba is nyitni és több nem csak magyar nyelvű programot. Mi valósult meg ezekből a terveidből?
Idén volt a második adománygyűjtő Tavaszi Tornacipő Bálunk, tavaly az Életfa, idén a Holdvilág népi zenekarral, amivel igyekeztem a néptánc gondolatát frissíteni, fiatalítani. Nem akarom az értékes magyar hagyományokat elveszíteni, csak szeretném kicsit újraértelmezni azokat. Ugyanakkor szeretném kinyitni az ajtót az idősebb korosztály fele is, akik eddig nem nagyon jöttek el, mint például Mersitch Terike volt óvónénim, aki a ‘80-as években Magyar Kálmán mellett volt néptáncoktató, és ma már nem tud táncolni, viszont folyton arról beszél, milyen jó élményei voltak abban az időben. Azért, hogy Terike nénit elcsábítsam, úgy döntöttem, tornacipőt húzok – az a nyugdíjasoknak is megfelel és a fiatalokat is vonzza. Sőt, nekem, akinek már volt térdműtétem, szintén bejön. A tornacipő szerintem összehozza a különböző társaságokat és generációkat. Tavaly 200 tornacipő összegyűjtését céloztuk meg, és azt hiszem, megdupláztuk azt, végül 400 cipőt postáztam a GotSneakers nevű újrahasznosítással foglalkozó program számára, és közben segítettünk ismerős családoknak is, hogy megszabaduljanak azoktól a cipőktől, amiket el akartak tüntetni a lakásukból. Sajnos pénzt alig kapunk érte, de egy környezetkímélő közösségi erőfeszítés volt: nem szemétbe kerültek a cipők, hanem újrahasznosításra. Az emberek beszéltek róla, de még nem döntöttem el, hogy folytatjuk-e, hagyományt teremtünk-e belőle. Jó lenne valami olyasmit gyűjteni, ami a környezetkímélés mellett a költségvetésünket is támogatja, de egyelőre nem találtam jobbat: használt ruhával nem akarok foglalkozni, másért, mint például a használt kiselemekért tudtommal sehol nem fizetnek.
Milyen újdonságot hoztál még a Magyar Házba?
A magyar népzene átdolgozásának tekinthető a Itinera Zenekar műsora is, akik július 16-én magyar elektro-folk zenei koncertet adtak, de ami igazán újdonságnak számít: hoztam operákat és operetteket. Tavaly anyák napján debütált (nemcsak) magyar szerzők anyaság témájú operáival és operettjeivel az Amore Opera. Ez egy helyi New York-i nonprofit szervezet, amelyet Nathan Hull és az Amato Opera 2009-es bezárása után annak néhány korábbi előadója és igazgatósági tagja alapított. Anthony és Sally Amato alapítók nyomdokain haladva az Amore Opera ma is azon dolgozik, hogy folytassa az alapítók örökségét, több mint 75 éves hozzájárulásukat a művészetekhez és a közösséghez. Szilveszterkor visszatértek, hogy alapítványunkkal közösen adománygyűjtő koncertet és gálavacsorát adjanak.
Azóta lehetőségünk nyílt együttdolgozni egy másik amerikai, közel 20 éve működő, Light Opera of New York nevű, nonprofit zenés színházzal is. Mivel egyre több olyan hely bezár, ahol az ilyen kis előadói csoportok megfizethető áron fel tudnak lépni, felajánlottam nekik is a Magyar Házat, azzal a feltétellel, hogy néhány magyar darabot is előadnak, így a programok összhangban maradnak alapítványunk céljaival. Örömmel fogadták az ajánlatot, és idén júliusban kezdtek egy zártkörű eseménnyel, a She loves me színdarab – az Illatszertár amerikai változatának – beharangozójával, amikor néhány részlet bemutatásával egy ún. preview-t tartanak a nagyprodukció előtt. Októberben ugyanezt megismétlik, néhány részletet bemutatva a mi közönségünk számára is, egy közös jótékonysági koncert keretében. Ha minden jól sikerül, tovább folytathatjuk az együttműködést közös zenés programokkal. Szeretném a kínálatukat összedolgozni más műfajokkal és részben magyar nyelven is elérhetővé tenni, például meghívni Magyarországról egy előadót, aki néhány verset mond vagy dalt énekel az angolul előadott opera és operettek mellett, hogy az amerikai közönség azt is megtapasztalja. Így be tudnék hozni amerikai forrásokból létrejött, de magyar darabokat is előadó komolyzenei programokat, amelyekkel be tudnánk vonzani új közönséget: olyan amerikai magyarokat is, akik eddig soha nem jöttek el a Magyar Ház rendezvényeire. Azért is akarom jobban „összekeverni” a két nyelvet, mert az amerikai magyarok számára megszokott, hogy a dolgok, szavak, kultúrák keverednek – ez természetes része a bevándorlólétnek, főleg a mi generációnkban.
Ez azt is jelenti, hogy ezentúl minden program kétnyelvű lesz?
Természetesen ezután is lesznek csak magyar nyelvű események, már csak azért is, mert a New York-i Magyar Főkonzulátus, illetve a New York-i Liszt Intézet időnként hozzánk szerveznek magyarországi előadókat, mint például májusban a Békéscsabai Jókai Színház Ismerősök és idegenek című előadását Munkácsy Mihály és Jókai Mór véletlen találkozásáról, a Ne kérdezd ki voltam című Karády Katalin-estet vagy legutóbb Debrecenből a Magda, a Szabót.
Ugyanakkor én már nem akarok például olyan magyar filmvetítést szervezni, ahol nincs angol felirat. És fordítva, ha magyar témájú angol nyelvű filmet vetítünk – ami azért nagyon ritka –, akkor azt magyar felirattal szeretném tenni. Tehát a filmvetítések a jövőben biztosan kétnyelvűek lesznek. És nemcsak az operetteket, hanem a prózai előadásokat is szeretném két nyelven felajánlani. Például januárban a budapesti Spinoza Színház Ferenczi és Freud – Bonyodalmak a dívány körül című előadását angol nyelvű felirattal vetítettük, nemrég pedig a Vaclav Havel Rehearsal For Truth fesztiválsorozat keretében, Weöres Sándor Psyché című darabjának angol nyelvű adaptációját Stella Abel kétszer angolul, egyszer pedig magyarul adta elő. A Magyarnak lenni Amerikában könyvbemutató június elején szintén két nyelven zajlott, utána pedig a Dűvő zenekar – akinek tagjain ugyan nem volt tornacipő – zenélt a magyarul nem tudó közönségnek, bemelegítve őket az 50. évfordulót ünneplő New Brunswick-i Magyar Fesztiválra, amin sokszor részt vettem én is.
Képzőművészet terén is újítasz, a falakra egyre több kiállított kép kerül…
Mert nem bírom a csupasz falakat. (nevet) Nyár elején a New Brunswick-i Magyar Múzeum igazgatójának, Melissa Katkó-Pepin magyar virágmintás stilizált festményeit tettük ki, utána pedig Shosanna Kertész Táncoló ecsetvonások című kiállítását lehetett megtekinteni. De volt itt június elején az Amerikai Magyar Könyvtár és Történelmi Társasággal közös szervezésben egy „pHen” workshop is, ahol a résztvevők együttdolgoztak a Moholy-Nagy Egyetem három hallgatójával – a 2024 BioDesign Challenge kiemelkedő művészeti díjának nyerteseivel – akik egy egyedülálló, interaktív workshopon osztották meg velünk meglátásaikat. Nyáron egyébként jóval kevesebb program van, de ősztől újra teljes gőzzel folytatjuk, kezdve a tanévnyitóval. A szokásos húsvéti tojásfestés ugyan idén elmaradt, de volt március 15.-i és lesz október 23.-i megemlékezés – tavaly egy Maléter Pálról szóló monológgal emlékeztünk, az idei esemény még szervezés alatt – , és természetesen jön majd újra a Mikulás is. Az augusztus 20-t itt nem nagyon szoktuk megünnepelni, a nyári szabadság idején sokan elhagyják a várost. Egyébként imádok Magyarországon lenni augusztus 20-án, tényleg jó programok vannak, de itt nem nagyon lehet olyankor összehozni a társaságot.
Tartogatsz, illetve tervezel őszre is további újdonságokat?
Teljesen véletlenül, éppen egy hozzánk tévedt kék szajkó dajkálása közben a Magyar Ház egyik tulajdonosa, a Széchenyi Társaság elnöke, Rózsa Ákos felhívta a figyelmet a Birdo madár-fotópályázatra és összekötött az alapítókkal, akikkel most egy közös, New York-i magyar amatőr madár-fotópályázaton gondolkodunk. Emellett szeretnék egy háromnapos karácsonyi-téli ünnepi zenei sorozatot, ún. Concert Music Series-t, amit megpályázni és megszervezni egyszerűbb lenne, mint három különböző előadó meghívását lebonyolítani. És már elkezdtem gondolatban készülni az ‘56 forradalom és szabadságharc 70. évfordulós megemlékezésére, amely többek között a Tulipán Alapítványnál is szeretnék pályázni.
Milyen hosszú távú jövőképed van a Magyar Házról?
Lehetőségként tekintek rá. Véleményem szerint minden olyan intézménynek, amely hosszú évtizedeken át fennmarad – a mi esetünkben ez már több mint 60 év –, újra kell értékelnie, hol van a helye a világban. A Magyar Ház nem csupán egy terem, amit ki lehet bérelni; nem csak egy épület, amit a cserkészcsapat és az iskola használ, vagy ami a néptáncosok otthona időnként. Ez egy olyan hely, amit élettel és lehetőséggel lehet megtölteni. Azt szeretném, ha a Magyar Ház azok előtt is megnyílna, akik esetleg korábban már jártak itt, de nem érezték azt magukénak. Nem csupán az amerikai magyar örökséget szeretném bemutatni – hanem valamelyest alakítani is annak jelenét és jövőjét.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Polyák Bea archívumából származnak.
