Jaj, de búsan süt az őszi Nap sugára
Az aradi vártömlöcnek ablakára! ,
Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt,
Ki a tömlöcfenekén a halálra kész.
A magyarnál volt mindegyik generális,
Diadalmas, győzedelmes száz csatán is.
Bátran néztek szeme közé a halálnak,
Hiszen véle szemközt nemcsak egyszer álltak.
Elítélték sorba mind a tizenhármat,
Szőttek-fontak a nyakukba ezer vádat,
Elnevezték felségsértő pártütőknek,
Hogy a magyar szabadságért harcra keltek.
Uramfia! Az ítélet akasztófa,
Mintha gyáva útonállók lettek volna,
Mintha nem volnának méltók egy lövésre,
Katonához, férfiúhoz illő végre.
Jaj, de boldog, kit először nevezének,
Hogy a halált legelőször ő lelné meg.
Jaj, de bezzeg, kit végsőnek hagynak hátra,
Bajtársai szenvedését végigvárja.
Damjanichot hagyták végső vértanúnak,
Hogy érezze terhét, kínját a bosszúnak,
Kegyetlenül haragszik rá minden német,
Számtalanszor földig verte őkelméket.
Ott állt köztük, mankójára támaszkodva,
Mint egy dűlőfélben lévő templom tornya,
Mint vad tigris, mely vas közé vagyon zárva,
Ingerkedő gyermeksereg játékára.
Körülnézett olyan hősen, olyan bátran,
Mintha volna honvédek közt a csatában.
Bajtársai mind ott függnek már előtte,
Ő is indul, ő is megyen jobb életre.
És megállt az akasztófa közelében,
Megöleli, megcsókolja keservében.
Isten hozzád, szabadságom keresztfája,
Rajtad halok meg hazámért, nem hiába!
Sürög-forog már a hóhér a kötéllel,
Számolni egy magyar vitéz életével,
Damjanich meg így kiált fel nyugalmában:
Vigyázz fattyú, fel ne borzold a szakállam!
Aradi vár, aradi vár, halál völgye,
Híres-neves magyar hősök temetője,
Teremjenek határidon vérvirágok,
Felejthetetlen legyen az ő halálok!
