Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Lendvay Mária Gabriella ‘56-os menekültként, családjával került Amerikába, ahol sokáig tartott, amíg énekesi tehetségét felfedezték. Háromgyermekes családja és civil munkája mellett, közel harminc évesen kezdett el éneklést tanulni, majd rendszeresen fellépni. A New York-i Magyar Színház ünnepelt primadonnája, a keleti parti magyar közösségek rendezvényeinek gyakori fellépője lett, de turnézott egész Amerikában és néhányszor Európában is. Ma már ritkán lép fel, de a színpad és éneklés iránti lelkesedése változatlan.
Kislányként kerültél Amerikába. Mesélj családod meneküléséről.
Szüleim Tokajból származnak, nagyon fiatalon ismerkedtek meg, édesapám, Nagy Géza 18, édesanyám, Margit Zsuginetz még csak 16 éves volt akkor; két év múlva házasodtak össze. Apai nagymamám a tehetős és nemesi származású Vajthó családból származott, amelynek ma is van családi szőlőterülete és borpincéje Tokajban, jelenleg Vajthó Jenő unokatestvérem kezeli. Édesapám az ‘50-es években Pesterzsébeten dolgozott telekkönyvvezetőként. Első gyermekük, Márti nővérem után született egy másik kislány, Kati, aki két éves korában meghalt egy ház körüli balesetben, és édesanyám sokáig majd’ megőrült a veszteség fájdalmától, ezért éveken át nem vállalt újabb gyermeket. Én csak nyolc évvel Márti után érkeztem, Géza és Imre öcsém pedig utánam két-két éves időközökkel. Idősebbik öcsém és én Erdélyben születtünk – én Szinérváralján, ő Szatmárnémetiben –, mert édesapám éppen ott volt kiküldetésben a háború alatt, amikor Észak-Erdély és a Székelyföld négy éven át magyar fennhatóság alatt állt.
Édesapám lelkesedett az ‘56-os forradalomért, mert mindig is nemzeti érzelmű volt és szívből utálta a kommunistákat. Miután a forradalom alatt egy munkás tanácsülésen elég rendesen lehordta a kommunista vezetőket, egy kollégája szólt neki, hogy meneküljön, mert keresik. Hetekig nem tudtunk róla semmit, azt hittük, valami baj érte vagy talán már nem is él, de – ahogy édesanya mesélte – november 26-án éjjel megjelent, és azt mondta neki: pakoljon be egy kis táskába, amit csak tud, mert azonnal el kell indulniuk. A nővérem akkor 20 éves volt, s orvostanhallgató férjével már volt egy egyéves kisfiuk. Együtt indultunk el mindannyian, hajnal felé, még sötétben. Nekünk, gyerekeknek azt mondták: megyünk a beteg nagymamához. A Győr felé tartó vonaton egy papi ruhába öltözött ember imádkozott, és édesanyám, aki mélyen hívő volt, odaült mellé – bár nem lehetett tudni, hogy valóban pap volt-e vagy kém – és a segítségét kérte, mert fogalmunk sem volt, merre menjünk. A pap azt javasolta, hogy szálljunk le vele, majd elvitt egy házhoz, ahol már több menekülésre készülő gyűlt össze. Mikor sötét lett – addigra már tizenöt-húszan voltunk –, két fiatal férfi elvezetett minket a határ közelébe. Emlékszem, nagyon sokáig gyalogoltunk a havas, sáros szántóföldeken keresztül, és amikor láttuk a határőrök által kilőtt világító rakétát, elbújtunk. Egyszer azt mondták a vezetők: ők már nem jönnek tovább, mi csak menjünk egyenesen, lesz majd egy híd és egy kis patak, és ha azokon keresztüljutunk, már Ausztriában leszünk. A hídon sok léc hiányzott, édesanyám be is esett az egyik lyukba, alig tudták kihúzni szegényt. Engem a hideg patakon vitt át nővérem férje. Az átkelés után vita tört ki, merre is kellene továbbmenni. Mi arra mentünk, amerre a vezetők javasolták, és később összetalálkozunk az egyik házaspárral, akik másfele indultak, de eltévedtek és végül csatlakoztak hozzánk. Amikor már olyan fáradtak voltunk, hogy a nők nem tudtak továbbmenni, a gyerekek pedig folyamatosan sírtak, édesapám úgy döntött, megállunk és a Jóistenre bízzuk, mi történik velünk…
És mi történt történt veletek?
A hideg éjszakában elaludtunk egy szénakazal tövében, és másnap hajnalban traktorzúgásra és “Guten Morgen”-ra ébredtünk, amitől szüleim rettentő boldogok lettek. Egy osztrák menekülttáborban töltöttünk néhány hetet, és 1957 január elsején érkeztünk meg New Yorkba egy hadihajó fedélzetén. Szegény édesanyám nagyon rosszul volt végig, de számunkra is nagyon szokatlan volt az amerikai ételek szaga. Utána a Camp Kilmer menekülttáborban tartózkodtunk egy ideig, ahová rendszeresen jöttek tehetős emberek, hogy szponzorálják, azaz segítsenek letelepedési státuszhoz juttatni a menekülteket. Egy Otto Patzau nevű úriember, akinek csokoládégyára is volt Bécsben, kiválasztott minket. Nővéremet és férjét a saját villájába, Ardmore városba, Pennsylvania államba vitték, ahol a nővérem főzött, a sógorom kertészkedett. Minket pedig átvittek egy másik gazdag családhoz Narberth városában, akiknél pár hétig laktunk. Felruháztak és bemutattak a helyi Református Női Szövetségnek, akik segítettek nekünk házat és iskolát keresni, így kerültünk Philadelphia egy jómodú elővárosába. Édesapám egy villanyszerelő műhelybe került, ahol megtanították a szakmára, és ahol egész életén keresztül dolgozott. Eleinte ő tartotta el a családot, mert édesanyám a három gyerek és az unoka mellett nem tudott dolgozni. Később édesanyámnak találtak egy takarító állást egy gazdag hölgynél, ahova magával vitt engem és az unokaöcsémet is segíteni. Közben felbukkant az a házaspár, Soós Laci és Ilike, akikkel annak idején a határon együtt szöktünk át; édesapám annak ellenére befogadta őket, hogy még nekünk is kicsi volt a lakás… Amikor munkát találtak, elköltöztek, de tartottuk a barátságot. Később mi is nagyobb lakásba költöztünk, mégpedig egy philadelphiai evezős klub, The Bachelors Barge Club szolgálati lakásába, ahova Grace Kelly színésznő sportoló testvére, Jack Kelly is járt. A klub keresett egy családot, aki vezeti a háztartást, és a magyar közösség segítségével szüleim megkapták az állást. Édesapám rendben tartotta a klubot és onnan járt dolgozni, édesanyám pedig takarított és főzött, amikor hetente két-három alkalommal partikat szerveztek a klubtagok. Ugyanabba a templomba jártunk, ahova Grace Kelly családja is. Ott jártam ki a nyolc osztályt, utána bekerültem a high schoolba. Az iskolai zenekarban első brácsás lettem, mert már nem volt más választható hangszer. Egy magyar ember, Donáth Jenő volt a karmesterünk.
Ezek szerint nem énekléssel kezdted? A családból jön a zene szeretete?
Édesapám különösebb tanulás nélkül is gyönyörűen hegedült. Édesanyám húgának mindkét lánya – akiket egyedült nevelt fel, mert kántor férje sosem tért vissza a háborúból – tanítónő volt, gyönyörű hangjuk volt és zongoráztak is. Egyikük lánya, Rajk Judit elismert operaénekes otthon, jelenleg a kecskeméti Nemzetközi Kodály Intézet igazgatója. Én is nagyon szerettem a zenét és az éneklést is, de nagyon elfoglalt szüleim nem figyeltek fel a képességeimre, csak a gyönyörű hangú nővéremére, aki még Magyarországon 16-17 évesen operaéneklést tanult egy zenetanárnál a kőbányai Szent László Gimnáziumban. Én akkor még kicsi voltam ahhoz, de nagyon szerettem őt hallgatni, és csak vágyakozva gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha nekem is ilyen hangom lenne… Csak jóval később derült ki, hogy van. Miközben az iskolai zenekarban hegedültem, otthon képeztem magam zeneileg. A klubban, ahol laktunk, volt egy zongora is, így azon kezdtem el játszani. 16 éves koromban egy kávézóban dolgoztam pincérlányként, és első fizetésemet elküldtem keresztanyámnak és nagymamámnak Tokajba, hogy vegyenek rajta egy mosógépet… A második keresetemből pedig vettem egy kis lemezjátszót, és aprópénzért rendeltem lemezeket – nagyon sok dalt így tanultam meg. A harmadik fizetésemből pedig egy tangóharmonikához jutottam, mert egy partin hallottam valakit ezen a hangszeren játszani, és annyira tetszett a hangzása, hogy megvettem tőle egy régi harmonikáját 40 dollárért, így azon is megtanultam játszani.
Miután leérettségiztem, vegyészmérnök szerettem volna lenni, mert nagyon jól ment a fizika és a kémia. 20 éves koromban mentem férjhez. Lajos a Pennsylvaniai Egyetemen tanult a kémiát, készült befejezni a mesterit és a doktorátusát, és nyáron szólt, hogy az egyetem farmakológus szakán lenne egy laboratóriumi technikusi állás. Nem sokat értettem hozzá, de precíz és szorgalmas voltam, gyorsan belejöttem, meg voltak velem elégedve, visszahívtak nyár után is. Nekem kellett a békák gyomoridegét felboncolni, amin mindenféle ideg-kísérleteket hajtottak végre. Nagyon szerettem ott dolgozni, közben elvégeztem a laboratóriumi technikusi tanfolyamot is. Amikor azonban várandós lettem a lányommal állandó hányinger gyötört, nem bírtam sem vezetni, sem buszon utazni, s természetesen békákat sem tudtam boncolni, otthon kellett maradnom. Eleinte nem tudtam mihez kezdjek, de mivel járt nekünk a Fürge ujjak magazin, kinéztem belőle egy gyönyörű fehér estélyi ruhát, csodálatos magyar hímzéssel. Egy Gabriella nevű operaénekesnő viselte, amint a zongoránál áll. Lemásoltam a szabásmintát és három hét alatt megvarrtam és kihímeztem. Akkor még nem fedezték fel a hangomat, de én már tervezgettem… Készítettem magamnak kismama ruhákat is, majd hamarosan az egész családomnak különböző ruhadarabokat varrtam.
Ha már szóba jött a család, mi lett a testvéreiddel?
Mivel a klubban csak két kis hálószoba volt, apánk elküldte két öcsémet a New York állambeli Buffalo melletti Derby-be, egy magyar piaristák által működtetett bentlakásos iskolába, ahol elvégezték a nyolc elemit. Mi akkoriban Devonba – Philadelphia egy elővárosa – jártunk az akkor még működő magyar templomba, ahol magam is énekeltem. Ott ismerte meg édesapám Mustos atyát, aki korábban Derby-ben is tanított, így kerültek oda öcséim. Ebből az időszakból még arra emlékszem, hogy az egyik magyar pap, Kővári László gyakran bántalmazta a gyerekeket, akik utálták ezért, mégsem merték otthon elmondani, hogy bánik velük. Egyébként Maléter Pál két fia is oda járt akkoriban iskolába, és döbbenten hallottam, hogy a kisebbiket, aki kicsit lassú volt, egyszer úgy megverte az a pap, hogy két kisujja eltört… Nagyobbik öcsém később ügyvédként válási ügyekkel foglalkozott, a kisebbik öcsém pár év ügyvédi egyetemi tanulmány után mérnököket elhelyező fejvadász lett.
És a te családod? Hogyan ismerted meg a férjed? Hány gyereketek, unokátok van?
Édesapám egyik barátjának esküvőjén 17 évesen koszorúslány voltam. Lajos akkor már 24 éves volt, ők is részt vettek az esküvőn. Szülei fiatalon kerültek Amerikába, Clevelandon találkoztak egymással. Én nagyon szigorú nevelésben részesültem, pláne édesapám részéről, egyáltalán nem találkozhattam fiúkkal. Lajos szüleinek nagyon megtetszettem, és Lajos is édesapámnak, mert szelíd és jó ember, okos és művelt. Nem volt szerelem első látásra, de megszerettük egymást. Három gyerekünk született, egy lány és két fiú. Cserkészkedtek, nyaranta a fillmore-i Sík Sándor Cserkészparkba jártak táborokba. Lisa lányunk ápolónak tanult, mesteri fokozaton végzett és az egyik kórház vészhelyzeti osztályának vezetője lett. Nagyon okos, tehetséges és segítőkész volt, egyszer egy barátnője életét is megmentette, de a rengeteg munkától és a rendszertelen étkezéstől sajnos vastagbélrákot kapott, és három év szenvedés után, 38 évesen meghalt…
Kisebbik fiam, Edward mentőápoló lett, majd nagy karriert futott be, jelenleg a mentőszolgálat vezetője egész Philadelphiában. A nagyobbik fiam, Michael pedig egy nagy ruhaüzlet pénzügyi vezetője. Mindkét fiam megtanult gitározni. Két unokánk van. A 21 éves Michael James szintén maga tanult meg zongorázni és gitározni és időnként együtt gitároznak és énekelnek az édesapjával. Kis korában együtt énekelt velem, és nagyon magasra el tudott kísérni. Tavaly Nashville, Tennessee államban egy hat hónapos hangmérnöki tanfolyamot végzett, most tovább folytatja az egyetemen, egy stúdiót szeretne nyitni. A 14 éves Gabika az iskolai kórusban énekel és gitározik. Négy éves korában, amikor egyszer én mentem érte az óvodába, épp egy Puccini-ária ment az autóban, amit én elkezdtem énekelni, a kislány elkezdte dúdolni velem, utána pedig két nap alatt megtanulta az olasz szöveget, és az egészen magas hangokat is ki tudta énekelni. Éppen a nagybeteg lányomhoz mentünk, aki Gabika keresztmamája volt, a kórházi ágy mellett énekeltünk neki, folytak a könnyei. Két héttel később meghalt… Valamikor a temetés után a philadelphiai Magyar Klubban egy közösségi ebéden a kisunokám váratlanul odament a mikrofonhoz, majd odahívott engem is, hogy énekeljük el együtt újra az O mio Babbino Caro áriát a keresztmama emlékére… Nagyon megható volt. Tinédzserként meglepően szép érett a hangja; olykor az egész család zenél és énekel, hobbiszinten legalábbis.
Mesélj még a Magyar Tanyáról, milyen emlékeid vannak róla?
Amerikába jövetelünk után édesapám hamar megismerkedett más magyarokkal. Philadelphiában volt egy Dalárdának hívott magyar ház, de bent volt a városban, miközben ők nagyon szerették volna, hogy legyen egy hely valahol a természetben, ahova a magyar családok rendszeresen kijárhatnak. Egyszer éppen az éves disznóvágásra mentek Dimitrovics Jenővel, amikor rátaláltak arra a helyre, ahol most a Magyar Tanya van. Első látásra beleszerettek, majd elhatározták, hogy megveszik. Sokat dolgoztak rajta, hogy így nézzen ki, ahogy most. Szottfried Jóska volt az első elnök, mert apám nem akart elnök lenni, ő csak alelnök volt egy ideig. Nem töltött ott annyi időt, mint szeretett volna, mert betegeskedett, az építkezés során például megfázott, tüdőgyulladást kapott. Mi sajnos akkoriban nem jártunk oda gyakran, mert én 17-18 évesen a tanulással és a zenével voltam elfoglalva. Később, amikor gyerekeim nagyobbak lettek, és amikor énekelni hívtak, gyakrabban jártunk oda és minden júliusi Magyar Napon ott voltunk, és azóta is minden ünnepségen igyekszünk részt venni és azt támogatni a férjemmel.
Térjünk rá végre a te énekesi karrieredre. Mikor „fedeztek fel”?
14-15 éves koromban a Soós házaspár egyszer épp nálunk volt, édesapa hegedűlte az Akácos utat, én pedig elkezdtem énekelni, és mindenki elcsodálkozott, amikor meghallották a hangomat… Jóval később, amikor Soós Laci nyitott egy rádió-televízió javító műhelyt, az egyik partinkra elhozott egy csomó kazettát, többek között Karády Katalinét, amit szintén el tudtam énekelni. Összesen három és fél oktávnyi hangot tudok kiénekelni. Laci elhívott a műhelyébe, hogy készítsünk nekem egy kazettát. Akkoriban működött Philadelphiában egy helyi magyar rádió, ahol Szottfried Jóska lányának, Juditnak volt műsora minden szombaton. Dr. Szabó István, édesapám jó barátja, Laci műhelyében volt, épp egy hirdetést ment feladni a rádióhoz, amikor Laci átadta a felvételt neki, hogy hallgasson meg. Miután meghallgatta a felvételt, Pista bácsi kijelentette: nekem kell énekelni a legközelebbi magyar ünnepélyen. Szégyenlős voltam, rettentően izgultam, amikor először felléptem a Magyar Tanyán az október 23-i ünnepségen, ahol édesapám volt a szónok. Volt egy magyar mintás blúzom, varrtam hozzá egy hosszú zöld szoknyát – még jó, hogy hosszút, mert így nem látszott, mennyire reszkettek a térdeim, pedig akkor már 29 éves voltam. Így kezdődött…
És hogyan folytatódott? Képezted is magad?
Amikor édesapámmal kettesben hazalátogattunk Magyarországra, egy csomó magyar könyvet és lemezt összeszedtem, és azokat mind megtanultam. Amikor férjhez mentem, megkértem Lajost, hogy vegyen nekem egy zongorát, s azon tanultam operaáriákat. Aztán jelentkeztem a Settlement Music School-ban, mert a híres Curtis Zeneakadémiára már nem vettek fel a korom miatt, de előbbi is nagyon jó iskola volt. Három évig a Delaware Opera Company-nál énekeltem. Amikor a Rutgers Egyetem zenei fakultásán meghirdették, hogy előadják a Csárdáskirálynőt, én is jelentkeztem, és felvettek. Én lettem Stázi, s így az akkor New Yorkban éneklő Kelen Tiborral együtt énekeltem a Túl az Óperenciánt. Akkor kezdtek igazán felfigyelni rám. Egy phoenixville-i magyar férfi, akinek édesanyja operaénekesnő volt Magyarországon, miután meghallotta a hangom, felajánlotta, hogy felveszi. Ő ismerte a New Brunswick-i Magyar Klub első elnökét, Vargyas Jóskát, s elküldte neki a felvételt, aki azonnal meghívott New Brunswick-ra. Igy léptem fel először az ottani Magyar Fesztiválon, Szilágyi Erzsébet áriájával, s utána sok éven át szerepeltem ott. Egy ottani zongoraművész pedig beajánlott a New York-i Magyar Színházat vezető Cserey Erzsébetnek, aki azonnal felvett és onnantól kezdve én voltam a primadonnája. A Robert Wagner High School termét béreltük az előadásokra, Fornwald László volt a zongoristánk. Előadtuk például a Kaméliás hölgyet, Tolnay Klári életét, Nők a forradalomban vagy a A magyar végzett asszonyai című műsorokat. Többet maga Cserey Erzsi írt és rendezett. Az utóbbiban ő játszotta Fedák Sárit, Kovács Szilvia – aki azóta már visszaköltözött Magyarországra – Mezei Máriát, én pedig Karády Katalint. Sok előadásunk volt New Yorkban, de eljutottunk a műsorral Connecticutba, Philadelphiába, New Jersey-be, Kaliforniába, Floridába, Torontóba, Magyarországra és Svájcba is. Rengeteget utaztunk. Magam varrtam minden estélyi ruhámat, éveken és éjszakákon át, mert napközben dolgoztam, a családdal foglalkoztam.
Nyaranta továbbtanultam. Operaénekes unokahúgom bemutatott egy mesternek, Kaposi Margit néninek, aki elvállalta, hogy foglalkozik velem, mert szerinte isteni hangom van, bárhol fel tudnék lépni az egész világon, de sajnos beteg lett. Több éven át a nyári hónapokban Szelezán Zsuzsánál tanultam, aki a híres Nádor Magda tanítványa volt. Első CD-m, a Karády Pesten került rögzítésre. Nyaranta édesanyám tudott vigyázni a gyerekekre, nem laktak messze tőlünk. De a férjem is mindig támogatott, a többi CD-lemezem elkészítése során is.
Említetted, hogy eljutottál Magyarországra és Németországba is. Hogyan?
Sőt, Erdélybe is! Cserey Erzsi elvitt a kisvárdai fesztiválra is ‘95-ben, ahol én voltam az egyetlen énekesnő, mindenki más prózai szöveggel lépett fel. Ott volt Tőkés László református püspök titkára és megkérdezte, nem lenne-e kedvem Erdélyben előadást adni. Erzsi visszarepült New York-ba, én maradtam még. Útközben Debrecenben megnéztük a Bánk bánt és utána találkoztunk az énekesekkel, ami hatalmas élmény volt számomra, mert én is énekeltem a Hazám, hazámat és más dalokat is abból az előadásból. Amikor az előadók meghallották, azt mondták, legközelebb engem is szeretnének betenni a darabba. Nagyváradon pedig meghívtak egy rádióinterjúra, ahol bejelentették, hogy aznap este két előadásom lesz… Nagyon izgultam, hiszen sebtében kellett összerakni a programot és előtte három nappal még lázas beteg voltam. Nem is ismertek, mégis teltházzal vártak. A műsor kezdetén Dr. Nagy Árpád, édesapám unokatestvére, a menedzserem bemutatta a New York-i Magyar Színházat, majd én következtem a nagyváradi közönség számára szokatlan, de Amerikában megszokott műfajilag változatos repertoárral, amelyben sanzonok, magyar nóták, nosztalgiadalok, musicalek, klasszikus dalok, operett- és operaáriák is szerepeltek. Már az első dal után odajött egy kislány egy nagy csokor virággal, amit nem akartam letenni a földre, így azt a karomban tartva énekeltem az első szünetig. Hatalmas tapsot, rengeteg mosolyt kaptam, még sosem éreztem, hogy ennyire szeretnek, minden félelmem elmúlt… Az esti előadás után Tőkés Lászlóék elvittek vacsorázni, és ott azt mondta nekem: „hasonló előadásokon gyakran el szoktam aludni, de olyan gyönyörűek voltak a futamaid, hogy ezúttal nem tudtam…” A Bihari Napló így méltatott: „Az igényesebb műfajok terén ragyogtatta fel tudásának legjavát, s minden indiszponáltsága ellenére bebizonyította, hogy három és fél oktávon át átadó hangja maga a csoda. Verdi-, Puccini-, Chopin- és Schubert-interpretációi, de Gershwin-ízelítője is feledhetetlenné tették az estet”. A két dalest bevételét a rogériuszi református templom és a III. Református Világtalálkozó költségeire ajánlottam fel.
Később még kétszer jutottam el Erdélybe, de akkoriban már volt egy énekes partnerem is: Csikány Béla tenor, a budapesti Operettszínház kórusának tagja. Vele Óbudán találkoztunk, egy Szent Péter-Pál napi búcsús fellépésen. Béla eljött velem énekelni Amerikába is. Én korábban már rendszeresen énekeltem a clevelandi Magyar Kongresszus irodalom- és művészestjein, 2004-ben pedig együtt léptünk fel. Pongrácz Andrásnak köszönhetően Bélával és Keskeny Ferenc cigányprímás zenekarával háromszor is végigturnéztuk Észak-Amerika magyar közösségeit Floridától Chicagóig, Arizonától és Kanadáig. Egymást váltva és duettben opera és operett-számokat, valamint népdalokat és magyar nótákat is énekeltünk.
A svájci út pedig úgy alakult, hogy amikor 2000-ben felléptem Clevelandon, jelen volt Dr. Sasvári László Svájcból, aki meghívott egy ottani turnéra. Már minden elő volt készítve az utazáshoz, amikor megtörtént a szeptember 11-i terrortámadás, és le kellett mondanom az utazást, nem engedett el a férjem… 2003-ban végül eljutottam, de nem egyedül, hanem A magyar végzet asszonyai előadásunkkal, amelyet három svájci városban is bemutattunk nagy sikerrel.
Miért is nem lettél főállású énekesnő? Mi lett a New York-i Magyar Színház sorsa? Hiszen ma már nem működik… Még ma is vannak fellépéseid?
Azért nem lettem főállású énekesnő, mert egyrészt későn kezdtem, másrészt mert rettenetesen féltékenyek az énekesek, féltik a helyüket. A család miatt amúgy sem tudtam volna többet vállalni, mint a gyakori New York-i színházi fellépéseket, az említett alkalmi körutakat és a rendszeres magyar közösségi eseményeket. Cserey Erzsi fizetett nekünk, de minden más fellépésem ingyenes, azaz önkéntes volt. Miután Erzsi beteg lett, Kovács Szilvia átvette a színház vezetését, s még jónéhány szép műsort előadtunk, de aztán Szilvia hazaköltözött Magyarországra és megszűnt a színház. Manapság már csak kevés fellépésem van, pedig még mindig tudok és nagyon szeretek énekelni, a műtétem ellenére. Alkalmanként a pennsylvaniai Magyar Tanyán a magyar nemzeti ünnepeken, és néha egy-egy magánpartin énekelek, de máshová már nem nagyon hívnak. Minden helyi magyar közösségnek megvannak a maga „bejáratott” előadói, én pedig a műtétem és a lányom betegsége óta gyakorlatilag „kiestem a körből”…
Milyen műtétről van szó?
16 éves korom óta gyakran volt váratlan és erős fejfájásom. Egyszer a budai szereplésem előtt annyira elkezdett lüktetni a fejem, hogy azt hittem, elájulok. Miközben olaszul énekeltem, magyarul kértem a Jóistent, nehogy összeessek a színpadon. Hála Istennek, lecsendesedett a fájdalom, és amikor itt Amerikában elmentem kivizsgálásra, kiderült, hogy aneurizma (értágulat) van a fejemben. Azonnal megműtöttek, négy sztentet helyeztek be; utána újratanultam járni, beszélni és persze énekelni is. Lassan visszajöttek a dalok is, de azóta viszem magammal és mindig magam elé teszem a szöveget. Nem mindig kell belenéznem, de így érzem magam biztonságban. Azóta arra is rájöttem, miért éppen akkor műtöttek meg és miért kellett helyrejönnöm: mert utána lett a lányom rákos, és így végig tudtam kísérni az utolsó három évét… Azóta egyébként volt három autóbalesetem is, a fejem és a hátam gyakorlatilag állandóan fáj, de a családom, a zene, a hitem és a családi kis imacsoportom – akikkel négy éve minden nap együtt imádkozunk egymásért és szándékainkért – tartják bennem a lelket. Életemet e Dosztojevszkij-gondolat szerint igyekszem élni ma is: „Keresd az emberek igazi arcát, és élj magad is úgy, hogy igazi arcodat lássák”.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
