Ha kérded tőlem, szemem miért szomorú,
Elmondom neked, hogy lelkemben háború
Dúl még mindig, nem csitultak el a fegyverek,
Elmúlt évek lőnek, miket annyiszor feledtek,
S tagadtak meg csillogó, szeretet-szavaim,
Élni tanitván szabadság vagy álmaim,
Mégis, ezek a végtelenül elkoptatott sóhajok,
Lelkembe szuszogják folyton: egyedül vagyok.
Tudom azt, hogy a lehetőség végtelen határ,
Ahogy azt is, édesanyám szívdobogva vár,
Hazavár, míg csak lelkének csillaga ragyog,
Fülembe cseng kristály szava: ne félj, vagyok!
S én érzem szerető szülőmnek jelenlétét,
Mert sem idő, sem távolság nem veheti el kezét,
Mégis ez a hova tartozás csak csendben dobog,
És ordít bennem a keserűség: egyedül vagyok!
Mert mindenkinek, kit szeretek, ki fontos nekem,
Hazahívó szava lüktet végig pihegő testemen.
Így élek én idegen messzeségben egyedül,
Szívem esténként álmában haza – hazarepül.
Minden nap megcsókolja távol élő anyját,
Ólomsúlyú percek alatt kivérezve bánatát.
Lelkemben neki virágok nyílnak, itt, hol vagyok,
Csokorba szedve adom anyám, ha hazajutok.
