A zene mindennapjaink szerves része: zenét hallgatunk, ha jókedvűek vagy szomorúak vagyunk, ha szórakozunk, vagy ha unatkozunk. Számos kutatót érdekel: mi az oka annak, hogy élvezetet lelünk a zenélésben, zenehallgatásban, hiszen semmi nem utal arra, hogy ezeknek a képességeknek szerepe volna a túlélésben. Darwin szerint „a zenei érzék az egyik legrejtélyesebb tulajdonság, amellyel az ember felruháztatott”. A mai napig sok a kérdés a zene érzelmeinkre gyakorolt hatásának feltérképezésében. Az utóbbi évek kutatásai azonban jelentősen hozzájárultak e készség élettani, kulturális és genetikai alapjainak megértéséhez. S egyre többen vizsgálják a gyógyításban betöltött szerepét is.
Amikor a szóbeli kifejezőkészség lelki okok miatt károsodik, zeneterápiával igen jó eredmények érhetőek el. Különösen hatékonyak a zeneterápia módszerei autista illetve magatartási zavarokkal küzdő gyermekeknél, valamint skizofrén, neurotikus és szenvedélybeteg felnőtteknél.
A művészetterápiákban, ezen belül a zene-, mozgás-, képzőművészeti és irodalmi terápiákban is két fő irányzat létezik. Az egyik szerint a terapeutának járatosnak kell lennie az adott művészeti irányzatban, így a pácienssel közös alkotói folyamat során jut a probléma megoldására. A másik irányzat lényege, hogy a terapeuta is lehet laikus, így a művészet kizárólag érzelmi hatások révén válhat a kezelés hatékony eszközévé.
Zeneterápia végezhető egyénileg és csoportban, formája lehet aktív és passzív. Aktív terápia során a páciens vagy a csoport hangszereket, általában ritmushangszereket, dobokat kap. Egyéni terápia esetén előfordulhat, hogy erre a játékra a terapeuta „válaszol”, így zenei, ritmikai párbeszéd alakulhat ki közöttük. Csoportban többszereplős „beszélgetés” jöhet létre a hangszerek nyelvén, amelyet minden esetben a megélt érzelmek verbális átbeszélése követ. Passzív terápia során a páciens és terapeuta közösen meghallgatnak egy vagy több zenei művet, és ezután megbeszélik a felmerült érzéseket, gondolatokat.
Gyerekeknél zeneterápiás módszerekkel fejleszthető a csoport együttműködése, az összhang kialakulása, hogy odafigyeljenek egymásra és megtalálják helyüket a közösségben. A csoportdinamika felderítését szolgálja pl. az a játék, amelyben a terapeuta az egyik gyereket karmesternek jelöli ki, s az ő feladata, hogy intésekkel, karmozdulatokkal jelezze: ki, mikor és mennyi ideig zenéljen. Ilyen helyzetben könnyen felismerhetőek a deviáns magatartásformák, pl. ha valamelyik gyerek képtelen tiszteletben tartani mások játékát, saját magát folyamatosan előtérbe helyezi, beledobol mások „szólójába”, stb.
Passzív zeneterápia során a csoport zenét hallgat, majd a terapeuta megkéri a gyerekeket, hogy rajzolják le azokat az érzéseket, amelyek a zene hallgatása közben keletkeztek bennük. Ily módon fény derülhet korábban fel nem ismert szorongásokra, félelmekre, ki nem mondott érzésekre.
Forrás: www.ng.hu/Tudomany/2003/09/Mire_jo_a_zeneterapia
